Balogh Gyula;

Nemzeti Színház;előadás;Madách Nemzetközi Színházi Találkozó;Zéró liturgia;Dosztojevszkij;Valerij Fokin;

2014-04-01 07:45:00

Az élet rulettje

A Nemzeti Színházban zajló Madách Nemzetközi Színházi Találkozó egyik legfigyelemreméltóbb előadásának eddig a Zéró liturgia bizonyult, melyet a szentpétervári Alekszandrinszkij Színház társulata adott elő. Valerij Fokint, a produkció rendezőjét, a teátrum művészeti igazgatóját többek között az előadás létrejöttéről kérdeztük.

- A Zéró liturgia Dosztojevszkij A játékos című műve nyomán született. Miért nyúl szívesen Dosztojevszkij szövegkehez?  

- Dosztojevszkij szövegei mindig aktuálisak, nem csak nálunk Oroszországban, hanem mindenhol a világon, hiszen az emberi lélek rejtelmeit kutatják és segíthetnek a lelki építkezésben, akkor, amikor mostanság a világot a totális cinizmus kezdi eluralni.
 
- Hogyan lehet ez ellen védekezni?

- Az ember személyes útkeresése nagyon összefügg a kultúrával, hiszen mindennek a hétköznapi létünk kultúrája az alapja, és ez adhat a legnagyobb lökést a cinizmus kiszorításához.

- A Zéró liturgia színpadi adaptációja elkészítésekor mennyire változtatott az alapanyagon?

- Kiemeltem a szövegből egy fő vonalat, engem elsősorban az érdekelt, hogy milyen utat jár be a főhős. Az előadás a történet végével kezdődik, amikor maga a játékos már eljutott a teljes összeomlásig, visszagondol a múltjára és újra átéli a sorsfordító periódusokat.

- Az előadás díszlete egy rulettasztal, ahol a játéktér mezőit a szereplők alkotják.

- Arra voltam kíváncsi, hogy az ember miként játssza el az életét, miként veszíthet el adott esetben szinte mindent. Miként lehetséges, hogy egy játék fokozatosan az élet rulettjévé válik, amelyben a nyeremény illúziója és az ezzel járó sorozatos önbecsapás, egy idő után átfordul kudarccá, vereséggé. Mindannyian játékosok vagyunk, játszunk, és gyakran becsapnak minket, az életünk ily módon tele van hazugsággal. Ez az előadás nem más, mint egy gyónás, egy liturgikus szertartás.
 
- Az életet egyfajta rulettként felfogni, nem túl radikális gondolat?

- Nem hinném, hiszen állandóan döntenünk kell, ugyanúgy, mint egy rulettjátékosnak. Sok múlik azon, hogy milyen elvek alapján döntünk, ha egyáltalán vannak elveink. Úgy érzem, ma egyre kevesebb a világban az elvszerűség, melynek a helyét a konkrét motiváció veszi át.
 
- Ezt az adott pillanatban persze igaznak érezzük, de kiderülhet, hogy ez csak a látszat.

- Igen, ez a döntések kilencven százalékánál így van.

- Ön a személyes rulettjében hogy áll, győzelemre, vagy vesztésre?   

- Azt hiszem, jó helyre tettem a tétet, vagyis a színházra, ahol ki tudom magam fejezni és el tudok egy kicsit bújni az élet elől. Az egészen személyes rulettemben, vagyis a magánéletemben én is, akárcsak más, követtem el hibákat és bűnöket. De szinte mindenki kerülhet hasonló helyzetbe.

- És képes korrigálni?

- Próbálok rá törekedni, egy ilyen folyamat végeredménye persze nem mindig pozitív, de mindennél lényegesebb a szándék, hiszen ez már önmagában pozitív lehet.

- Az előadásban többször elhangzik, hogy az oroszok szenvedélyesek, sokszor mindent egy lapra tesznek fel, nem úgy, mint például a németek, akik átgondoltabban cselekszenek. Nem kapott ezért a jelentért kritikát Szentpéterváron?

- A nemzeti karakterünk egyik vonása, hogy időnként elveszítjük a racionalitásunkat és elmegyünk egészen a szakadék széléig. Gyakran ejtettünk történelmi hibákat, melyben közrejátszott a bátorság, vagy ha úgy tetszik, a vakmerőség. Ám ezek a tulajdonságok azért lehetnek előnyösek is. A legjobb, ha megtaláljuk a kellő egyensúlyt a bátorság és a racionalitás között, de ez nem mindig sikerül. Dosztojevszkij az ön által említett jelenettel nyilván kritizálni akart, de azt is lehet érezni, hogy azért tetszettek is neki ezek a vonások. Gondolom sokkal jobban szerette az oroszokat, mint a németeket.  

- Mit gondol a jelenlegi ukrajnai történésekről?

- Ez egy nagyon nehéz és borzasztó szituáció, nem tudom, hogyan lehet ebből kijönni valahogy. Az sem világos, hogy Ukrajnában kivel lehet egyáltalán párbeszédet folytatni.

- A kijevi véres eseményeket máris feldolgozzák színházban, például Lengyelországban. Önt alkotóként érdekelné egy ilyen megtörtént drámai szituáció színpadra állítása?

- Erre nehezen tudok kapásból válaszolni. De az érdekelne, hogy egy, a kétségbeesésbe kergetett egyszerű ember hogyan kerül egy történelmi csapdába, egy történelmi átverés epicentrumába. Engem az emberek személyes útja érdekel minden szituációban, így ebben is.

- Nálunk eléggé átpolitizálódott a színházi élet, Szentpéterváron mennyire szól bele a színházba a politika?

-Különösebben nem avatkozik bele. Persze a finanszírozás mértéke mindig nagy kérdés, ebben érdemes közös nyelvet találni a fenntartóval. Bár nem egyszerű, mert a hivatalnokok nem annyira értenek a kultúrához, a színházhoz. Valódi cenzúráról nem beszélhetünk, gazdasági nyomásgyakorlásról már inkább. Ha pedig nem adnak elég pénzt, el kell gondolkodni például azon, miként csökkenthetjük a kiadásokat.

- Hol az a határ, amíg kompromisszumot lehet kötni a nyomásgyakorlókkal?

- Kizárt például, hogy rendelésre dolgozzunk. A hatalom hasonlít a tűzhöz, egyrészt vigyázni kell, hogy az ember ne menjen túl közel hozzá, mert akkor megégetheti magát. Másrészt, ha túl távol kerül valaki a hatalomtól, akkor könnyen úgy érezheti, "megfagy". Jó lenne megtalálni a kellő távolságot.

- Mit rendez legközelebb?

- Lermontov Álarcosbálját viszem színre szeptemberben Szentpéterváron. De tárgyalok a budapesti Nemzeti Színházzal is egy későbbi rendezésről.