– Kiugró sikere van az Edith és Marlene című darabban, a közönség egyik ámulatból esik a másikba, olyan meggyőző Piaf. Hogy jutott idáig?
– A Színház- és Filmművészeti Egyetem után a Székely Gábor vezette Új Színházba kerültem, azután Márta István vette át az igazgatást, s ott maradtam 12 évig. Saját elhatározásból választottam a szabadúszást, s akkor jött a kisfiam is az életembe. Ő már három és fél éves, én pedig most az első teljes évadomat töltöm a Centrál Színházban, ahol ismét társulatban dolgozom.
– Hogy találta meg Piaf?
– Én találtam meg magamnak Piafot. Már 18 évesen. A színművészetire jelentkeztem, s a felvételire Pataki Éva Edith és Marlene című darabjából megpróbáltam magamnak összerakni egy monológot Piaf szövegeiből. A tévében láttam az akkori Pesti Színház-beli előadást, nagyon megfogott. A monológ csak szöveg volt, dalok nélkül. Az ének később jött, akkoriban még nem nagyon volt hangom.
– Nehéz elhinni, úgy szólaltatja meg Piaf dalait, hogy azok megtöltik a termet, s ami ennél több, a lelket is.
– A hallásommal soha nem volt baj, a zene is közel áll hozzám, hegedültem hat évig. Viszont elég zárt gyerek voltam, és a hangom is nagyon zárt volt. Az évek során feloldódtak torkomban a kiskapuk, s mire színházhoz kerültem, végül az a hang jött ki, amit én belül hallottam.
– Kinek jutott eszébe, hogy elővegyék a darabot s ugyanúgy Mészáros Márta rendezze, mint 25 éve legelőször?
– Nekem, én akartam mindenáron eljátszani. Két éven át küszködtünk érte a Manna produkció vezetőjével, Gáspár Annával. A sok akadály ellenére végül szabad lett a pálya. Én hívtam fel a szerzőt, a rendezőt, én kértem meg Marlene szerepére Nagy-Kálózy Esztert s mind a többieket. A Centrál Színház befogadta a darabot, s egyetlen hónapunk maradt a próbákra. Ez az előadás az én álmom volt, és boldog vagyok, hogy nem rémálom lett.
– A színpadon nem egy színésznőt látunk, aki olyan akar lenni, mint Piaf, hanem azt a színésznőt, aki olyan, mint Piaf.
– Én érzem Piaf energiaáramlatát. Ez tán misztikusan hangzik, de érzem, az az energia, amiből Piaf egész szenvedélyes élete táplálkozott, bennem is megvan. Tudom, hogy aki Piafot akar énekelni, az nem normális. Annyira jellegzetes, csodálatos az a hang, utánozhatatlan. Csak a dalok előadására külön nem mertem volna vállalkozni, de a darabbal együtt, úgy érzem, hozzá tudom adni a színészetemet, az energiámat. Jókor jött a pályámon ez a darab, én most 39 éves vagyok, Piaf 46 évesen halt meg. Érzem az energiát, ami az utolsó pillanatig mozgatta.
– Hogy élt együtt Piaffal a próba egy hónapja alatt?
– Éjjel-nappal csak a szereppel foglalkoztam. Otthon a fürdőszobában, a konyhában, utcán, villamoson, mindenhol mondtam a szöveget. A próza könnyen ment, a dalokat pedig úgy memorizáltam, hogy a villamoson a számhoz emeltem a telefont, mintha telefonálnék, és közben mondtam-mondtam a dalszövegeket. Ez az egy hónap olyan volt, mintha a Földet kellett volna körülrohannunk.
– A december eleji premier nagy kritikai sikert is hozott.
– Mindvégig azt éreztem, hogy ha én ebben hiszek és beleadom az összes energiámat, akkor meg tud szólalni Piaf. Az energiában hittem, amit magamban éreztem. A bemutató életem nagy élménye, a premier napja maga volt a csoda. Erős emberi visszajelzés is, hogy önazonos vagyok. Jól láttam és jól gondoltam, amikor azt mondtam, Piaf akarok lenni.
