A király állt a csendőrpuccs mögött?

Súlyos árnyék vetül I. János Károlyra, aki 1975-ben foglalta el a spanyol trónt. Pilar Urano spanyol újságírónő - írónő A nagy emlékezetkiesés: amit Suárez elfelejtett és amire a király nem akar emlékezni című könyve felér egy atombombával – véli a spanyol sajtó.

A könyvből a jobboldali liberális El Mundo című spanyol lap közölt részleteket.

A negyvenes éveiben járó Urano, pártállása szerint konzervatív, az Opus Dei tagja és a március 23-án elhunyt Adolfo Suárez néhai kormányfő volt barátja, nem kevesebbet állít könyvében, mint hogy 1980 és l98l között a király “kormánycsínyt” szervezett az akkori centrista miniszterelnök, Suárez ellen, hogy helyébe ültesse saját jelöltjét, Alfonso Armada tábornokot, aki 17 évig volt a királyi kabinet vezetője.

A terv szerint a tábornoknak minden párt / kivéve a kommunista/ támogatásával kellett volna vezetni egy nemzeti egységkormányt, amelynek tagja lett volna még a szocialista Felipe González is. Suárez azonban egy váratlan húzással lemondott és az uralkodó talált egy jobb jelöltet Leopoldo Calvo-Sotelo személyében. Ám Armada ragaszkodott a beígért pozícióhoz és Antonio Tejero csendőralezredes közreműködésével puccsot hajtott végre 1981 február 23-án. Tejero 18 óra hosszat tartotta fogva a parlamentet és a király csak akkor lépett közbe, hogy megállítsa. János Károly akkori fellépését, kemény, hadsereg-főparancsnoki minőségében mondott tv-beszédét úgy értékelték, mint a király megingathatatlan kiállását a spanyol demokratikus folyamat mellett. Ez lett az egyik pillére I. János Károly máig tartó nagy népszerűségének, hiszen ő nemcsak azzal írta be magát a történelembe, hogy végrehajtotta a 36 évig tartó Franco-rezsim felszámolását és megteremtette a nemzeti megbékélés alapjait, hanem meg is védte azt.

A “kormánypuccs” azonban sikerült. Urbano, a tényfeltáró újságírás jeles alakja, a könyv megírása előtt az ügy számos szereplőjével készített interjút, információinak hitelességében nehéz kételkedni. „A király mentett meg bennünket végső soron az államcsínytől, amelyet maga indított el, mert nem a puccsot akarta, hanem annak eredményét” - idéz a lap a könyvből.

A helyzet Spanyolországban 1981 elején drámai volt. A baszk terroristái naponta követtek el atrocitásokat, a gazdaság válságban volt, a Franco után nosztalgiázó tábornokok kardjaikat élezték, Washington nyomást gyakorolt az országra, hogy lépjen be a NATO-ba. Suárez viszont az el nem kötelezettek mozgalma mellett állt. A király nem tudta, hogyan állítsa félre a miniszterelnököt. ”Politikailag nem tudta, mivel az uralkodó a Franco utáni, 1978-as alkotmány értelmében uralkodik, de nem kormányoz és a parlamentet sem tudja feloszlatni.”

Az 1980-ban elindított Armada-operáció során a király többször találkozott a tábornokkal, aki informálta az általa tervezett kormány összetételéről és hangsúlyozta, hogy egy általa vezetett végrehajtó hatalommal el lehet kerülni egy katonai puccsot.

Suarez azonban nem volt hajlandó lemondani, még azután sem, hogy, amikor 81 januárjában öt francoista tábornok kereste fel ezzel a nyomatékos kéréssel és arra a kérdésére, hogy milyen okból mondana le, egyikük pisztolyt szegezve rá megkérdezte”: Ez elég ok?” Suárezt az sem puhította meg, hogy a király is egyértelműen fogalmazott: „Kettőnk közül az egyik felesleges és megérted,hogy én egyáltalán nem gondolok arra, hogy lemondjak.”

A király közben szervezett egy bizalmatlansági indítványt, de egyes barátai azt tanácsolták neki, hogy inkább találjon egy másik, jobb jelöltet kedvenc Armadája helyett és javasolták Calvo-Sotelót, Spanyolország Nato-tagságának hívét.

Suárez előrehozott választásokat akart, de a király közölte vele, hogy nem írja alá a feloszlatást / ezt törvényesen nem is tehette meg/. Suárez azonban olyan kártyát húzott, amely mindenkit meglepett. Január 29-án egy tévébeszédben lemondott, de rögtön a puccs után véleményt változtatott és maradni akart. A király azonban nyersen közölte vele: “ Nem fogsz semmilyen kormányt alakítani. Politikailag halott vagy. Ne vond vissza a lemondásodat, ne próbálj visszajönni. Tudnod kell kimondani történeted utolsó szavát.”

Az újságírónő szerint János Károly február 10-én ejtette az Armada-hadműveletet. Ez 13 nappal Tejero akciója előtt volt. Miért következett be mégis a puccs? “Az uralkodó nem akarta már a tábornokot, aki viszont nem akart félreállni és Tejerót használta fel.” Hogy valami készülőben volt, azt Urbano a következőkkel is érzékelteti:” A király gyermekei február 23-án nem mentek iskolába, ahogy nem mentek a Torrejónban állomásozó amerikai katonák gyermekei sem. És ki tudja, igaz-e, a király felhívta aznap Barbara Rey színésznőt,, aki állítólag a szeretője volt, hogy figyelmeztesse, ne küldje aznap iskolába a gyermekeit, mert valami történhet.”

Ezek a vádak bombaként hatnak a monarchiára, amelyet már alaposan megtépáztak a király vejének‚ Inaki Urdangarinnak a pénzügyi botrányai. Az újságírónő tudatában van annak, hogy mit fedett fel ás előre védekezik:” Én nem vádolok. Én nyomozok és informálok történelmi tényekről, amelyek ránk tartoznak, amelyeket megváltoztattak, illetve rosszul hitelesítettek. Az újságíróknak nemcsak történeteket, hanem igaz történeteket kell elmondaniuk.” A könyv új fényben tünteti fel Alexander Haig egy furcsa és sokat mondó mondatát. Kommentálva a puccsot, amely tiltakozást és elítélést váltott ki az egész világon, a NATO európai haderőinek főparancsnoka csak ennyit mondott: „Ez spanyol belügy”.

A hét elején I. János Károly és az egész királyi család jelen volt Adolfo Suárez gyászszertartásán a madridi Almudena katedrálisban.