Előfizetés

Az érintetlen identitás

Sajnálatos, hogy a közelgő választás belpolitikai csatazaja elnyomta Németh Zsolt államtitkár hangját. Igaz, a hazai közérdeklődés amúgy se igen preferálja a külpolitikát, ám ha a tárca a Magyar Külügyi Intézet meglehetősen zárt körében ugyan, de mégiscsak bemutatta az elmúlt négy év e tárgyban végzett munkáját, az talán érdemel némi figyelmet - még akkor is, ha leginkább maga a kormány igyekszik elkerülni, hogy ez a tematika kampánytéma legyen.

Mert Németh sok érdekes dolgot mondott; különösen, ha figyelembe vesszük, hogy Magyarország az ukrajnai események, s kivált az atomerőmű-szerződés kapcsán meglehetősen érintetté vált Oroszország és az atlanti szövetség között kialakult konfliktusban. Bár az államtitkár éppen ezt a tényt igyekezett cáfolni, amikor a szakmai közönség előtt minden további nélkül kijelentette, hogy a "mindkét félnek előnyös" paksi bővítés nem érinti "a magyar biztonságpolitikai identitást". Mint ahogy az úgynevezett keleti nyitás következtében sem bizonytalanodott el Magyarország biztonságpolitikai helyzete - mondta még Németh Zsolt, egy uniós és NATO-tagállam kormányának tagjaként. És miközben így beszélt, természetesen pontosan tudta, hogy az a katonai szövetség, amelynek a magyar haderő is része, éppen demonstratív hadgyakorlatra küldi csapatait Ukrajnába, megelőzendő egy erősen valószínűsített orosz inváziót.

Az sem lehetett titok az államtitkár előtt, hogy ezzel összhangban az atlanti szervezet megszakított minden polgári és katonai együttműködést Moszkvával. És aligha lephette meg, amikor a válasz sem maradt el: Putyin azonnal hazarendelte főképviselőjét a brüsszeli NATO-központból, Antonov védelmi miniszter pedig úgy értékelte, hogy miután Oroszország "nem provokálta ki" (!) az atlanti erők növelését a térségben, ezek a lépések " nem járulnak hozzá a feszültség csökkenéséhez". Ami köznapi nyelvre lefordítva azt jelenti, hogy a világpolitika egyik legfontosabb viszonylata régen rejtett hasonló veszélyt.

Mármost talán nem indokolatlan a kérdés: mégis minek kellene még történnie ahhoz, hogy a magyar külügyminisztérium "érintve" érezze az ország biztonságpolitikai identitását? Nem elég, hogy a nyugati szövetségi rendszerek egyöntetűen elutasítják a Krim annektálását, és a moszkvai forgatókönyv újabb fejezetének tekintik az ukrajnai határon zajló komoly orosz csapatösszevonást? Már hogy a fenébe ne érintene ez bennünket?

És amikor Németh Zsolt előadja a külügyi intézetben, hogy milyen sikeresen kezelte a kormánystratégia az észak-amerikai és uniós kapcsolatainkat, akkor vajon mire utal? Hogy "megvédtük a 2010 utáni magyar társadalmi és politikai berendezkedést a külföldi nyomás ellen"? Hát igen, körülbelül annyira védtük meg, amennyire érintetlenek maradtunk az ukrajnai válság világpolitikai következményeitől. Amit az államtitkár külügyi "kormánystratégiának" nevez, az semmi más, mint egy hamis propaganda lankadatlan belföldi terjesztése. A hatalom által kézben tartott média eddig is minden vonatkozásban folyamatosan félrevezette a közvéleményt - miközben a fél világ viszolyogva figyelte, mi történik Magyarországon. Most sincs másként, amikor a rezsim az orosz birodalom reinkarnációs törekvéseihez asszisztál. Mert az adott külpolitikai viszonyok között már a paksi megállapodás puszta ténye is ellentmond az ország geopolitikai érdekeinek, az egyértelmű gazdasági irracionalitásról nem is szólva.

Iskolapéldája a mindent eltorzító kormányzati kommunikációnak, ahogyan Németh éppen most a Visegrádi Együttműködés "termőre fordulásáról" értekezik. Szerinte a négyek társulása immár "nem csak értelmiségi-kulturális metafizikai jelenség" - és mi aggódva kutatjuk ennek a kétségkívül eredeti megfogalmazásnak a józan ésszel értelmezhető jelentéstartományát. Ha az államtitkár netán arra céloz, hogy a visegrádi országok közös, konkrétumokra lebontott külpolitikai álláspontja megegyezik a magyar kormányéval, akkor alaposan mellétrafált. Ez ugyanis eddig sem volt igaz, hiszen jónéhány nem lényegtelen relációban egymástól eltérően viselkedtek mind a csehek, mind a szlovákok, mind a lengyelek. Varsó a Tusk-kormány hivatalba lépése óta egészen másként viszonyul az unióhoz és Amerikához, mint Orbánék, és mondani sem kell: az ukrajnai fejlemények nagymértékben megerősítették a lengyelek eltökéltségét a nyugati orientáció mellett.

Következésképp ők ma éppúgy elfogadhatatlannak tartják az oroszok paksi szerepét, mint a csehek, akik a maguk részéről kizárták a hasonló együttműködést. A meghatározó stratégiai kérdésekben legalábbis három visegrádi ország tehát távolabb van tőlünk, mint valaha - szemben Németh sugárzó optimizmusával. És általában is úgy áll a helyzet, hogy az Orbán-kormány tökéletesen elszigetelte magát a mérvadó nemzetközi kapcsolatokban. A "keleti szél" még gyengén sem fúj, számottevő előnyei nincsenek; viszont a nyugati világ, amelyhez úgy politikai, mint gazdasági érdekeink valóban hozzákötnek, jó ideje a lehető legrosszabb képet rögzíti a rezsimről.

Tegyük világossá: még mindig nem az országról. A választások előtt még csak a kormányáról.

Méray Tibor: az élet tele van véletlenekkel

Publikálás dátuma
2014.04.05. 07:02
Kádár jelszóként harsogta az én mondatomat: aki nincs ellenünk, az velünk van. FOTÓ: K 2 PRESS
Azok szavazzanak, akik itt élnek, mert ők viselik a szavazás következményeit - mondja a 90. életévét épp a választás napján, április 6-án betöltő Méray Tibor. Az '56 után Párizsba emigrált író először Nagy Imre és mártírtársai 1989-es újratemetésére tért vissza Magyarországra, de akkor elmondott beszédét ma is aktuálisnak tartja: a szegények még szegényebbek lettek, és a könnyű pénzszerzés ügyeskedői pöfetegen hivalkodhatnak. Méray szerint, ha így folytatjuk, egyre lejjebb jutunk.

- Holnap nem akármilyen születésnapot ünnepel. Hogyan kezdődött ez a kilencven év?

- A Bakáts téri klinikán születtem 1924. április 6-án. Négy hónappal később ugyanott született a feleségem. Az élet tele van véletlenekkel. A Wesselényi utca 13-as számú házban laktunk. A ház a későbbi jóbarát, Déry Tibor édesapjának a tulajdona volt. Újabb véletlen. Apám tanárember volt, akit 13 évesen elvesztettem. Egyik barátja temetésén levette a kalapját, megfázott és egy hét alatt meghalt tüdőgyulladásban, ma néhány nap alatt meggyógyítaná a penicillin. A Horthy-korszakban a Madách Gimnáziumba jártam, ahol kitűnő tanáraim voltak. Ebben a gimnáziumban soha nem tették szóvá, hogy kinek mi a vallása. Diákként ott voltam a Hősök terén, ahol az első bécsi döntést vártuk. Amikor egy hangszóró bemondta, hogy visszakaptuk Kassát, Losoncot, Ungvárt, Munkácsot, üvöltöttünk boldogságunkban. Amikor kiderült, hogy például Pozsonyt és Késmárkot nem kaptuk vissza, akkor zokogtunk. A Horthy-érában, 1942-ben, zsidó létemre felvettek az egyetemre. Akkoriban a zsidó hallgatók száma hat százalék lehetett, és én ebbe belekerültem. Az akkori királyi magyar Pázmány tudományegyetemen olyasmi, mint rasszizmus nem létezett.

- Aztán viszont szinte minden megváltozott.

- Bejöttek a németek, de mi bíztunk Horthy kormányzóban. Tudtuk róla, hogy antiszemita, de azt is, hogy szívesen bridzsezett gazdag zsidókkal. Aztán odadobott a náciknak négyszázezer ártatlan embert. Egy szava sem volt, amikor a deportálták a vidéki zsidóságot. Közöttük székesfehérvári rokonaimat, akik olyan magyarok voltak, hogy még németül sem tudtak egy szót sem. Gyerekestől, asszonyostul vitték a gázkamrába őket.

- Ön hogyan élte túl a háborút?

- Munkaszolgálatosként egy katonai pékségbe osztottak be. Éjszaka dolgoztunk, a forró kenyerektől csupa seb lett a kezünk. Máskor elhullott állatok tetemének kellett gödröt ásnunk. Előfordult, hogy a Dunán lévő hajóról száz kilós zsákokat rakodtunk ki egy keskeny pallón keresztül. Nem vagyok valami ügyes fiú, soha sem tudtam, mikor zuhanok bele a folyóba. Később, a Hitler elleni merénylet után, a gazdag zsidók megvásárolták a főhadnagy parancsnokot és az egész legénységet. Akkor már szinte naponta haza is tudtunk menni. Otthon hallottam Horthy elhíresült proklamációját, amelyben arra kérte a németeket, hogy hagyják el hazánkat. Egy csillagos házban laktunk, és emlékszem, hogy a rádiónyilatkozat után a lakók levették a csillagot és örömtáncot jártak.

Akkor azt mondtam a 80 éves nagymamámnak és az édesanyámnak, hogy itt valami nekem nem tetszik. A város tele van német katonákkal. Fogtam a családot és egy szegedi árja ismerősünkhöz mentünk a Tátra utcai lakásába. Estére már Szálasi átvette a hatalmat. Aztán végig ott voltam a családommal. Egy egyszobás lakásban, hatan. A rokonaim szereztek olyan hamis papírt, miszerint hadiüzemben dolgozom. Valójában ki sem mozdultam a házból, egésznap a rádiókat hallgattam. Végül sikerült átvészelni ezt is.

- A háború után a Szabad Néphez került.

- 1946-ban letettem az utolsó vizsgát az egyetemen, Pais Dezsőnél, aki azzal tisztelt meg, hogy felajánlotta, lépjek be az intézetébe. Nem tehettem, mert Losonczy Géza hívására akkor már elígérkeztem a Szabad Néphez. Ez szombaton történt, másnap, vasárnap elvettem feleségül Rózsát, aki most is itt van mellettem, és hétfőn beálltam a kommunista napilaphoz. Két évre rá, 23 évesen a kulturális rovat vezetője lettem és párhuzamosan szerkesztettem az akkor Németh Andor főszerkesztésében megindult Csillag című folyóiratot. Talán ha elszegődtem volna nyelvésznek, sokkal nyugodtabb lett volna az életem.

- Később Koreából is tudósított.

- Egyik alkalommal behívott a főszerkesztő a szobájába, megkérdezte mi a véleményem Koreáról. Ránéztem, a sok munkám mellett alig tudtam mit válaszolni neki. Ő megjegyezte, csak azért kérdezi, mert holnap indulnom kell Koreába tudósítani a fegyverszünet aláírásáról. Azt mondta, körülbelül egy hétről lesz szó. A repülőtéren találkoztam Örkény Istvánnal, aki Szegedre utazott. Pista, amikor megtudta, hová megyek, rám nézett a nagy kék szemével, és azt mondta: "De irigyellek!" Aztán a koreai háborúban, ahol végül is másfél évet töltöttem, és ahol hatalmas amerikai légifölény volt, a mindennapi golyózápor elől kukoricásokban bújtunk el, sokszor gondoltam Örkényre, vajon most is irigyelne-e.

- Az elhíresült baktériumháború idején küldött tudósításai miatt utólag sok támadást kapott.

- Híre ment, hogy az amerikaiak baktériumokat szórnak le és ezekkel gyilkolják a lakosságot. Nemzetközi tudósok sora igazolta ezt az állítást. Én is elhittem, mert hinni is akartam. Utólag kiderült, semmi sem igaz az egészből. Ez az eset eléggé rám ragadt. Amikor hazakerültem, felnyílt a szemem, ebben többek között Lőcsei Pali barátom segített. Megláttam ki is valójában Rákosi Mátyás. Nagy Imre mellé álltam, és jóba is lettünk. A forradalom idején nem egyszer vitáztam is Imre bácsival, mert ragaszkodott néhány régi figurához, és mi, Gimes Miklóssal azt hajtogattuk neki: szabaduljon meg tőlük.

- Hogyan döntötte el, hogy 1956-ban a forradalom leverését követően elhagyja Magyarországot?

- Itthon akartam maradni. Emlékszem, eljött hozzám Aczél Tamás barátom és kapacitált, hogy azonnal csomagoljunk. Akkor már elég hideg volt a lakásban, a kályhához dőlve azt mondtam: "Itt élned, s halnod kell".

- Aztán mégis csomagolás lett a vége.

- Sokáig igyekeztünk felvenni a kapcsolatot a barátainkkal, Nagy Imrével és a többiekkel, akik a jugoszláv követségre menekültek. Nem sikerült. Egyik este, baráti társaságban, bekapcsoltuk a Kossuth Rádiót, és azt hallottuk, hogy Nagy Imre és társai saját kérésükre Romániába távoztak. Az én életemet ez a két szó döntötte el: saját kérésükre. Azt ugyanis tudtam, hogy ha valamit kérnek, az esetleg Jugoszlávia, de semmiképp nem Románia lesz.

- Honnan tudta?

- Románia akkor az egyik legsötétebb diktatúra volt. Oda fordultam a feleségemhez és azt mondtam: itt élned, halnod kell, de nem azonnal. És nem annak (a népnyelv által Kádár Apró-Dögeinek nevezett) a bandának a kötelén. Holnap indulunk. Megéreztem, hogy itthon minden újra kezdődik, elsősorban a hazudozás és a könyörtelenség. Ha nem is másnap, de két nap múlva útra keltünk Magdival, két éves kislányunkkal, Aczél Tamás Skodájával.

- De még ezelőtt, mikor bejöttek az oroszok, Kádár egy ismerőst küldött az ön lakására.

- Ez a küldönc hozta Kádár üzenetét: menjek be hozzá, mert olyan emberekre van szüksége, akik szembeszálltak Rákosival. Kádárral egyébként ismertük egymást korábbról. Visszaüzentem neki: ha az orosz tankok, amelyek akkor körülvették a Parlamentet, eltávoznak, akkor elkezdek majd gondolkodni azon, hogy bemenjek-e hozzá, vagy sem. Különben azt reméltem, hogy Kádár, aki végtelenül gyűlölt volt, valamilyen módon megállapodik Nagy Imrével. Sajnos nem ez történt.

- Aztán már Párizsban, a forradalom 5. évfordulójára írt egy cikket arról mi a közös Rákosi és Kádár rendszerében.

- Ebben a cikkben a különbségekről is írtam. Az egyik utolsó mondat így szólt, Rákosi jelszava az volt: aki nincs velünk, az ellenünk van. Talán, írtam, Kádár jelszava az lesz: aki nincs ellenünk, az velünk van.

- Tehát öntől származik ez a Kádárnak tulajdonított mondás?

- A cikkem megjelenése után nemsokkal Kádár tartott egy beszédet, amelyben azt mondta: külföldiek, akiket az amerikai imperialisták azért fizetnek, hogy minket szidjanak, azt írják, és idézte az ominózus mondatot, majd hozzátette: ő vállalja ezt a jelszót. Másnap a Népszabadság már Kádár zseniális jelszavaként harsogta az én mondatomat. De azért valami mégis történt: egy hét múlva behívták Kádár titkárságára az édesanyámat, aki évek óta nem kapott kivándorlási engedélyt és azt mondták neki, adja be újra a kérvényt és most meg fogja kapni.

- Ennek ellenére ön Kádárnak nem bocsájtott meg.

- Kádárt én a mai napig megvetem. Nem csak azért, mert együttműködött az oroszokkal, hanem azért mert sok ártatlan mellett kivégeztette a legjobb barátaimat, Nagy Imrét, Gimes Miklóst, Losonczy Gézát, Szilágyi Jóskát. Tette ezt akkor, amikor ezt már Hruscsovék sem követelték tőle. Később többen jöttek - barátok is - Párizsba és mesélték, hogy nincs rossz élet Kádár alatt. Voltak, akik próbáltak rábeszélni, hogy jöjjek haza. Nem jöttem. Úgy éreztem, nekem ezzel a diktátorral van egy elszámolnivalóm; megölte a barátaimat. Végig arra voltam kíváncsi melyikünk bírja tovább, ő vagy én. Ezt a játszmát, ha szabad ezt a szót használni, megnyertem.

- 1989-ben jött először haza.

- Mi jónéhányan odakint azt mondtuk, hogy amíg az oroszok itt vannak, nem jövünk. Nagy Imre és mártírtársai újratemetésére tértem vissza először, Nagy Erzsébet kért fel, hogy a temetőben én beszéljek, és erre nem lehetett nemet mondani.

- Párizsban az Irodalmi Újság című lapot szerkesztette több mint 30 évig, de miből teremtett egzisztenciát?

- Amikor megérkeztem Párizsba, egy regényt vittem magammal, amit még Belgrádban kezdtem írni, és az utolsó oldalakat Ady egykori kávéházában fejeztem be. Búcsúlevél volt a címe, és húsz nyelven jelent meg. Ebből már meg lehetett élni. Aztán sorra adták ki könyveimet, valósították meg filmforgatókönyveimet. A párizsi Irodalmi Újságnak, amit ingyen szerkesztettem, olyan neves szerzői voltak, mint Fejtő Ferenc, Zilahy Lajos, Fenyő Miksa, Cs. Szabó László, Szabó Zoltán, Márai Sándor, Faludy György. A hangok, hangsúlyok különböztek, de a cél egy volt: a szabad Magyarország. Az újság teljes levelezését és kéziratait, szám szerint 7600 darabot a Petőfi Irodalmi Múzeumnak ajándékoztam. A múzeum ezt rendszerezte, egy külön gyűjteményben található, maga az újság pedig az első számtól az utolsóig nyolc kötetben, fakszimilében olvasható az Akadémiai és a Bethlen Gábor Kiadó közös vállalkozásának jóvoltából.

- Mindig is fontosnak tartotta az 1956-os forradalom emlékének ápolását és ebben élen járt Párizsban is.

- A francia szenátus a magyar forradalom 30. évfordulójára gyönyörű ünnepséget és tudományos konferenciát rendezett. Mi résztvevők, írtunk egy levelet Losonczi Pálnak, az Elnöki Tanács elnökének, kértük, hogy az 1956-os mártírok holtesteit adják át a hozzátartozóknak, és engedélyezzék számukra, hogy legalább szerény körülmények között eltemethessék őket. Nem kaptunk választ. Ekkor javasoltam azt, hogy rendezzünk egy szimbolikus temetést Párizsban, a híres Pére Lachaise temetőben. Ez pontosan egy évvel előzte meg a magyarországi hivatalos újratemetést.

- Az ön születésnapjáról méltó módon emlékezik meg Magyarország, hiszen épp holnap lesz parlamenti választás nálunk. Ön éppen itthon van, mégsem megy el szavazni, mert külföldön él és nem akar beleszólni abba, ami itt történik. Ugyanakkor az egész élete arról szól, hogy nagyon is meg van a véleménye a magyarországi eseményekről. Nincs ez ellentmondásban egymással?

- Szerintem nincs. Azok szavazzanak, akik itt élnek, mert ők viselik a szavazás következményeit. Én Párizsban élek, de nem élnek itt a londoniak, az USA-beliek, vagy a felvidékiek, a délvidékiek, az erdélyiek sem. Attól még, hogy valaki nem voksol, ugyanolyan magyarnak érezheti magát, és ugyanúgy szeretheti Magyarországot, vagy épp kritizálhatja, mint a hazaiak, de ahhoz nincs joga, hogy az életükbe így beleszóljon.

- Arról mit gondol, hogy ma Magyarországon milyen irányba mennek a dolgok?

- Talán nem veszik rossz néven, ha felidézem azt a beszédet, amit 25 évvel ezelőtt Nagy Imréék újratemetésén, Imre bácsi sírja mellett mondtam: "Nagy Imre és mártírtársai - lettek légyen bár kommunisták, nem kommunisták vagy antikommunisták - nem olyan Magyarországért adták az életüket, és a túlélők sem olyan Magyarországért vettek részt a forradalomban, ahol a máris több milliónyi szegények még szegényebbek lesznek, s ahol pöfetegen hivalkodhatnak a könnyű pénzszerzés ügyeskedői. Márpedig ez a veszély fennáll. Ki tudja nem ez-e a legnagyobb veszély." Sajnos, negyed század után most itt tartunk: a szegények még szegényebbek lettek, és a könnyű pénzszerzés ügyeskedői pöfetegen hivalkodhatnak.

- Az említett idézet könyvben is megjelent, a kötet címe beszédes: Falra borsó.

- Hozzátenném: ha így folytatjuk, egyre lejjebb jutunk. Ma már alig van nyugati államfő, aki szóba áll velünk. Nem fogadják szívesen Magyarország vezetőjét Franciaországban, Németországban, Olaszországban, Amerikáról nem is beszélve. Ha ez így megy tovább, kiiratkozunk Európából. 1956-ban, vagy 1989-ben nem ilyen országról álmodtunk.

- Javultak viszont az orosz kapcsolataink…

- Oroszországgal jóban kell lenni. Szerintem annyira, amennyire jóban vannak vele a franciák, a dánok, a norvégok vagy a németek. Nem szabad olyan helyzetbe kerülnünk, hogy újra az oroszok diktáljanak nekünk. Hiú fecsegés azt mondogatni, hogy a Nyugat hanyatlik. Ez tévhit, még ha nehézségek jócskán akadnak is. Nem tudok arról, hogy Rákóczi, Batsányi, Kossuth, Ady, Babits, Kosztolányi, József Attila, Bibó István ne a Nyugat felé tekintettek volna. S ez nem csak hagyomány, ez a legkeményebb magyar realitás is.

- Lát arra reményt, hogy a mostani tendencia megváltozik?

- Nem szoktam jósolni.

- 1989-ben még jó jósnak bizonyult.

- Most viszont már el-elnémuló aggastyán vagyok.

Méray Tibor: az élet tele van véletlenekkel

Publikálás dátuma
2014.04.05. 07:02
Kádár jelszóként harsogta az én mondatomat: aki nincs ellenünk, az velünk van. FOTÓ: K 2 PRESS
Azok szavazzanak, akik itt élnek, mert ők viselik a szavazás következményeit - mondja a 90. életévét épp a választás napján, április 6-án betöltő Méray Tibor. Az '56 után Párizsba emigrált író először Nagy Imre és mártírtársai 1989-es újratemetésére tért vissza Magyarországra, de akkor elmondott beszédét ma is aktuálisnak tartja: a szegények még szegényebbek lettek, és a könnyű pénzszerzés ügyeskedői pöfetegen hivalkodhatnak. Méray szerint, ha így folytatjuk, egyre lejjebb jutunk.

- Holnap nem akármilyen születésnapot ünnepel. Hogyan kezdődött ez a kilencven év?

- A Bakáts téri klinikán születtem 1924. április 6-án. Négy hónappal később ugyanott született a feleségem. Az élet tele van véletlenekkel. A Wesselényi utca 13-as számú házban laktunk. A ház a későbbi jóbarát, Déry Tibor édesapjának a tulajdona volt. Újabb véletlen. Apám tanárember volt, akit 13 évesen elvesztettem. Egyik barátja temetésén levette a kalapját, megfázott és egy hét alatt meghalt tüdőgyulladásban, ma néhány nap alatt meggyógyítaná a penicillin. A Horthy-korszakban a Madách Gimnáziumba jártam, ahol kitűnő tanáraim voltak. Ebben a gimnáziumban soha nem tették szóvá, hogy kinek mi a vallása. Diákként ott voltam a Hősök terén, ahol az első bécsi döntést vártuk. Amikor egy hangszóró bemondta, hogy visszakaptuk Kassát, Losoncot, Ungvárt, Munkácsot, üvöltöttünk boldogságunkban. Amikor kiderült, hogy például Pozsonyt és Késmárkot nem kaptuk vissza, akkor zokogtunk. A Horthy-érában, 1942-ben, zsidó létemre felvettek az egyetemre. Akkoriban a zsidó hallgatók száma hat százalék lehetett, és én ebbe belekerültem. Az akkori királyi magyar Pázmány tudományegyetemen olyasmi, mint rasszizmus nem létezett.

- Aztán viszont szinte minden megváltozott.

- Bejöttek a németek, de mi bíztunk Horthy kormányzóban. Tudtuk róla, hogy antiszemita, de azt is, hogy szívesen bridzsezett gazdag zsidókkal. Aztán odadobott a náciknak négyszázezer ártatlan embert. Egy szava sem volt, amikor a deportálták a vidéki zsidóságot. Közöttük székesfehérvári rokonaimat, akik olyan magyarok voltak, hogy még németül sem tudtak egy szót sem. Gyerekestől, asszonyostul vitték a gázkamrába őket.

- Ön hogyan élte túl a háborút?

- Munkaszolgálatosként egy katonai pékségbe osztottak be. Éjszaka dolgoztunk, a forró kenyerektől csupa seb lett a kezünk. Máskor elhullott állatok tetemének kellett gödröt ásnunk. Előfordult, hogy a Dunán lévő hajóról száz kilós zsákokat rakodtunk ki egy keskeny pallón keresztül. Nem vagyok valami ügyes fiú, soha sem tudtam, mikor zuhanok bele a folyóba. Később, a Hitler elleni merénylet után, a gazdag zsidók megvásárolták a főhadnagy parancsnokot és az egész legénységet. Akkor már szinte naponta haza is tudtunk menni. Otthon hallottam Horthy elhíresült proklamációját, amelyben arra kérte a németeket, hogy hagyják el hazánkat. Egy csillagos házban laktunk, és emlékszem, hogy a rádiónyilatkozat után a lakók levették a csillagot és örömtáncot jártak.

Akkor azt mondtam a 80 éves nagymamámnak és az édesanyámnak, hogy itt valami nekem nem tetszik. A város tele van német katonákkal. Fogtam a családot és egy szegedi árja ismerősünkhöz mentünk a Tátra utcai lakásába. Estére már Szálasi átvette a hatalmat. Aztán végig ott voltam a családommal. Egy egyszobás lakásban, hatan. A rokonaim szereztek olyan hamis papírt, miszerint hadiüzemben dolgozom. Valójában ki sem mozdultam a házból, egésznap a rádiókat hallgattam. Végül sikerült átvészelni ezt is.

- A háború után a Szabad Néphez került.

- 1946-ban letettem az utolsó vizsgát az egyetemen, Pais Dezsőnél, aki azzal tisztelt meg, hogy felajánlotta, lépjek be az intézetébe. Nem tehettem, mert Losonczy Géza hívására akkor már elígérkeztem a Szabad Néphez. Ez szombaton történt, másnap, vasárnap elvettem feleségül Rózsát, aki most is itt van mellettem, és hétfőn beálltam a kommunista napilaphoz. Két évre rá, 23 évesen a kulturális rovat vezetője lettem és párhuzamosan szerkesztettem az akkor Németh Andor főszerkesztésében megindult Csillag című folyóiratot. Talán ha elszegődtem volna nyelvésznek, sokkal nyugodtabb lett volna az életem.

- Később Koreából is tudósított.

- Egyik alkalommal behívott a főszerkesztő a szobájába, megkérdezte mi a véleményem Koreáról. Ránéztem, a sok munkám mellett alig tudtam mit válaszolni neki. Ő megjegyezte, csak azért kérdezi, mert holnap indulnom kell Koreába tudósítani a fegyverszünet aláírásáról. Azt mondta, körülbelül egy hétről lesz szó. A repülőtéren találkoztam Örkény Istvánnal, aki Szegedre utazott. Pista, amikor megtudta, hová megyek, rám nézett a nagy kék szemével, és azt mondta: "De irigyellek!" Aztán a koreai háborúban, ahol végül is másfél évet töltöttem, és ahol hatalmas amerikai légifölény volt, a mindennapi golyózápor elől kukoricásokban bújtunk el, sokszor gondoltam Örkényre, vajon most is irigyelne-e.

- Az elhíresült baktériumháború idején küldött tudósításai miatt utólag sok támadást kapott.

- Híre ment, hogy az amerikaiak baktériumokat szórnak le és ezekkel gyilkolják a lakosságot. Nemzetközi tudósok sora igazolta ezt az állítást. Én is elhittem, mert hinni is akartam. Utólag kiderült, semmi sem igaz az egészből. Ez az eset eléggé rám ragadt. Amikor hazakerültem, felnyílt a szemem, ebben többek között Lőcsei Pali barátom segített. Megláttam ki is valójában Rákosi Mátyás. Nagy Imre mellé álltam, és jóba is lettünk. A forradalom idején nem egyszer vitáztam is Imre bácsival, mert ragaszkodott néhány régi figurához, és mi, Gimes Miklóssal azt hajtogattuk neki: szabaduljon meg tőlük.

- Hogyan döntötte el, hogy 1956-ban a forradalom leverését követően elhagyja Magyarországot?

- Itthon akartam maradni. Emlékszem, eljött hozzám Aczél Tamás barátom és kapacitált, hogy azonnal csomagoljunk. Akkor már elég hideg volt a lakásban, a kályhához dőlve azt mondtam: "Itt élned, s halnod kell".

- Aztán mégis csomagolás lett a vége.

- Sokáig igyekeztünk felvenni a kapcsolatot a barátainkkal, Nagy Imrével és a többiekkel, akik a jugoszláv követségre menekültek. Nem sikerült. Egyik este, baráti társaságban, bekapcsoltuk a Kossuth Rádiót, és azt hallottuk, hogy Nagy Imre és társai saját kérésükre Romániába távoztak. Az én életemet ez a két szó döntötte el: saját kérésükre. Azt ugyanis tudtam, hogy ha valamit kérnek, az esetleg Jugoszlávia, de semmiképp nem Románia lesz.

- Honnan tudta?

- Románia akkor az egyik legsötétebb diktatúra volt. Oda fordultam a feleségemhez és azt mondtam: itt élned, halnod kell, de nem azonnal. És nem annak (a népnyelv által Kádár Apró-Dögeinek nevezett) a bandának a kötelén. Holnap indulunk. Megéreztem, hogy itthon minden újra kezdődik, elsősorban a hazudozás és a könyörtelenség. Ha nem is másnap, de két nap múlva útra keltünk Magdival, két éves kislányunkkal, Aczél Tamás Skodájával.

- De még ezelőtt, mikor bejöttek az oroszok, Kádár egy ismerőst küldött az ön lakására.

- Ez a küldönc hozta Kádár üzenetét: menjek be hozzá, mert olyan emberekre van szüksége, akik szembeszálltak Rákosival. Kádárral egyébként ismertük egymást korábbról. Visszaüzentem neki: ha az orosz tankok, amelyek akkor körülvették a Parlamentet, eltávoznak, akkor elkezdek majd gondolkodni azon, hogy bemenjek-e hozzá, vagy sem. Különben azt reméltem, hogy Kádár, aki végtelenül gyűlölt volt, valamilyen módon megállapodik Nagy Imrével. Sajnos nem ez történt.

- Aztán már Párizsban, a forradalom 5. évfordulójára írt egy cikket arról mi a közös Rákosi és Kádár rendszerében.

- Ebben a cikkben a különbségekről is írtam. Az egyik utolsó mondat így szólt, Rákosi jelszava az volt: aki nincs velünk, az ellenünk van. Talán, írtam, Kádár jelszava az lesz: aki nincs ellenünk, az velünk van.

- Tehát öntől származik ez a Kádárnak tulajdonított mondás?

- A cikkem megjelenése után nemsokkal Kádár tartott egy beszédet, amelyben azt mondta: külföldiek, akiket az amerikai imperialisták azért fizetnek, hogy minket szidjanak, azt írják, és idézte az ominózus mondatot, majd hozzátette: ő vállalja ezt a jelszót. Másnap a Népszabadság már Kádár zseniális jelszavaként harsogta az én mondatomat. De azért valami mégis történt: egy hét múlva behívták Kádár titkárságára az édesanyámat, aki évek óta nem kapott kivándorlási engedélyt és azt mondták neki, adja be újra a kérvényt és most meg fogja kapni.

- Ennek ellenére ön Kádárnak nem bocsájtott meg.

- Kádárt én a mai napig megvetem. Nem csak azért, mert együttműködött az oroszokkal, hanem azért mert sok ártatlan mellett kivégeztette a legjobb barátaimat, Nagy Imrét, Gimes Miklóst, Losonczy Gézát, Szilágyi Jóskát. Tette ezt akkor, amikor ezt már Hruscsovék sem követelték tőle. Később többen jöttek - barátok is - Párizsba és mesélték, hogy nincs rossz élet Kádár alatt. Voltak, akik próbáltak rábeszélni, hogy jöjjek haza. Nem jöttem. Úgy éreztem, nekem ezzel a diktátorral van egy elszámolnivalóm; megölte a barátaimat. Végig arra voltam kíváncsi melyikünk bírja tovább, ő vagy én. Ezt a játszmát, ha szabad ezt a szót használni, megnyertem.

- 1989-ben jött először haza.

- Mi jónéhányan odakint azt mondtuk, hogy amíg az oroszok itt vannak, nem jövünk. Nagy Imre és mártírtársai újratemetésére tértem vissza először, Nagy Erzsébet kért fel, hogy a temetőben én beszéljek, és erre nem lehetett nemet mondani.

- Párizsban az Irodalmi Újság című lapot szerkesztette több mint 30 évig, de miből teremtett egzisztenciát?

- Amikor megérkeztem Párizsba, egy regényt vittem magammal, amit még Belgrádban kezdtem írni, és az utolsó oldalakat Ady egykori kávéházában fejeztem be. Búcsúlevél volt a címe, és húsz nyelven jelent meg. Ebből már meg lehetett élni. Aztán sorra adták ki könyveimet, valósították meg filmforgatókönyveimet. A párizsi Irodalmi Újságnak, amit ingyen szerkesztettem, olyan neves szerzői voltak, mint Fejtő Ferenc, Zilahy Lajos, Fenyő Miksa, Cs. Szabó László, Szabó Zoltán, Márai Sándor, Faludy György. A hangok, hangsúlyok különböztek, de a cél egy volt: a szabad Magyarország. Az újság teljes levelezését és kéziratait, szám szerint 7600 darabot a Petőfi Irodalmi Múzeumnak ajándékoztam. A múzeum ezt rendszerezte, egy külön gyűjteményben található, maga az újság pedig az első számtól az utolsóig nyolc kötetben, fakszimilében olvasható az Akadémiai és a Bethlen Gábor Kiadó közös vállalkozásának jóvoltából.

- Mindig is fontosnak tartotta az 1956-os forradalom emlékének ápolását és ebben élen járt Párizsban is.

- A francia szenátus a magyar forradalom 30. évfordulójára gyönyörű ünnepséget és tudományos konferenciát rendezett. Mi résztvevők, írtunk egy levelet Losonczi Pálnak, az Elnöki Tanács elnökének, kértük, hogy az 1956-os mártírok holtesteit adják át a hozzátartozóknak, és engedélyezzék számukra, hogy legalább szerény körülmények között eltemethessék őket. Nem kaptunk választ. Ekkor javasoltam azt, hogy rendezzünk egy szimbolikus temetést Párizsban, a híres Pére Lachaise temetőben. Ez pontosan egy évvel előzte meg a magyarországi hivatalos újratemetést.

- Az ön születésnapjáról méltó módon emlékezik meg Magyarország, hiszen épp holnap lesz parlamenti választás nálunk. Ön éppen itthon van, mégsem megy el szavazni, mert külföldön él és nem akar beleszólni abba, ami itt történik. Ugyanakkor az egész élete arról szól, hogy nagyon is meg van a véleménye a magyarországi eseményekről. Nincs ez ellentmondásban egymással?

- Szerintem nincs. Azok szavazzanak, akik itt élnek, mert ők viselik a szavazás következményeit. Én Párizsban élek, de nem élnek itt a londoniak, az USA-beliek, vagy a felvidékiek, a délvidékiek, az erdélyiek sem. Attól még, hogy valaki nem voksol, ugyanolyan magyarnak érezheti magát, és ugyanúgy szeretheti Magyarországot, vagy épp kritizálhatja, mint a hazaiak, de ahhoz nincs joga, hogy az életükbe így beleszóljon.

- Arról mit gondol, hogy ma Magyarországon milyen irányba mennek a dolgok?

- Talán nem veszik rossz néven, ha felidézem azt a beszédet, amit 25 évvel ezelőtt Nagy Imréék újratemetésén, Imre bácsi sírja mellett mondtam: "Nagy Imre és mártírtársai - lettek légyen bár kommunisták, nem kommunisták vagy antikommunisták - nem olyan Magyarországért adták az életüket, és a túlélők sem olyan Magyarországért vettek részt a forradalomban, ahol a máris több milliónyi szegények még szegényebbek lesznek, s ahol pöfetegen hivalkodhatnak a könnyű pénzszerzés ügyeskedői. Márpedig ez a veszély fennáll. Ki tudja nem ez-e a legnagyobb veszély." Sajnos, negyed század után most itt tartunk: a szegények még szegényebbek lettek, és a könnyű pénzszerzés ügyeskedői pöfetegen hivalkodhatnak.

- Az említett idézet könyvben is megjelent, a kötet címe beszédes: Falra borsó.

- Hozzátenném: ha így folytatjuk, egyre lejjebb jutunk. Ma már alig van nyugati államfő, aki szóba áll velünk. Nem fogadják szívesen Magyarország vezetőjét Franciaországban, Németországban, Olaszországban, Amerikáról nem is beszélve. Ha ez így megy tovább, kiiratkozunk Európából. 1956-ban, vagy 1989-ben nem ilyen országról álmodtunk.

- Javultak viszont az orosz kapcsolataink…

- Oroszországgal jóban kell lenni. Szerintem annyira, amennyire jóban vannak vele a franciák, a dánok, a norvégok vagy a németek. Nem szabad olyan helyzetbe kerülnünk, hogy újra az oroszok diktáljanak nekünk. Hiú fecsegés azt mondogatni, hogy a Nyugat hanyatlik. Ez tévhit, még ha nehézségek jócskán akadnak is. Nem tudok arról, hogy Rákóczi, Batsányi, Kossuth, Ady, Babits, Kosztolányi, József Attila, Bibó István ne a Nyugat felé tekintettek volna. S ez nem csak hagyomány, ez a legkeményebb magyar realitás is.

- Lát arra reményt, hogy a mostani tendencia megváltozik?

- Nem szoktam jósolni.

- 1989-ben még jó jósnak bizonyult.

- Most viszont már el-elnémuló aggastyán vagyok.