Választás - 2014;Nemzeti Színház;kultúrpolitika;Fidesz-kormány;

2014-04-05 08:27:00

Központosítás és szétszórás

Azzal, hogy egy minisztériumba terelte a kormány az egészségügyet, szociális ügyet, az oktatást és a kultúrát, s élére a tudottan alkalmatlan politikai analfabétát, Réthelyi Miklós professzort állította, azt üzente, hogy ezek a területek számára nem fontosak. A kulturális terület közvetlen vezetésére a hazai politikában, állam- és kulturális igazgatásban tökéletesen járatlan Szőcs Géza kapott felkérést. Szőcsöt és Réthelyit dupla dugónak rendelte a kulturális politika élére Orbán. Szőcs Géza alkalmatlansága már a kinevezése pillanatában nyilvánvaló volt.

Hiányzott belőle és mögüle minden, ami sikeres politikussá tehette volna. Láthatóan fogalma sem volt arról, hogyan lehet egy ötletből politikai projektet kreálni, hogyan lehet arra pénzt, politikai, szakmai támogatást szerezni, bénultan nézte a kulturális büdzsé kifosztását. Közben genetikai magyarságkutatásról, Los Angeles-i Bánk bán bemutatóról, és Andrássy úti konflisokról álmodott. A terület értékesebb részeit pedig sorra mazsolázták ki az erősebbek: a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium a külföldi kulturális intézeteket, a filmet Andy Vajna, szaporodtak a kormánybiztosok. Szőcs személyi döntései, vagy lobbizásai - bármi amihez nyúlt - kiadós botrányokkal jártak: Operaház, Műcsarnok, művészeti díjak….

Új intézmények és elitcsere

2010-ben, a választások előtt elmondott kötcsei beszédében Orbán már megígérte híveinek az elitcserét, mondván, a "társadalom egyetlen kritérium alapján ítélkezik a magyar szellemi élet képviselőiről: politikai teljesítményei alapján". Innen már csak egy lépés, hogy "a kormányzati leszereplés egyúttal diszkreditálta a szociálliberális értékrendű kultúrateremtő közösséget is." Orbán tehát nem készült különösebb kultúrharcra, csupán romeltakarításra. Kultúrharc helyett a kultúra elleni harc indult meg, s nemcsak a balliberális oldalon csattant az ostor: a jobboldali kulturális elit egy része azt kapta jutalmul, amit a másik oldal büntetésként. Általában elég volt az intézményeket szép lassan átvenni, ritkán ragadtatták magukat nyílt jogsértésre, volt, hogy megvárták az intézményvezetők mandátumának lejártát, de volt, akit sikerült "rábeszélni" az önkéntes távozásra. A vezetőváltások általában nem mentek simán, súlyos fideszes belső harcokkal kapcsolódtak össze.

Volt azonban, akiket nem érhetett bántódás. Makovecz Imre egykori civil szervezetét, a Magyar Művészeti Akadémiát, az MTA-val egyenrangú köztestületté emelte 2011-ben a kormány, majd beleírta az új alkotmányba, a 2013-as költségvetésben pedig külön soron szerepeltek, 2,5 milliárd forintos támogatással (2012-ben épp ennyit zároltak a kulturális államtitkárság büdzséjéből, aminek egy részét ugyan később felszabadították.) 2014-ben ez az összeg felkúszott 4,5 milliárdra. A tagok éves apanázst kapnak. A "mai demokráciára fütyülő" Fekete György elnöknek azonban ez nem volt elég, a Pesti Vigadó mellé megkapta a Műcsarnokot is, és egy budai villát kutató intézetnek.

A Műcsarnokot máig nem tudta használatba venni, vezetőjét kinevezni, kiállítási programot összeállítani. Az MMA szakmai színvonaláról a Vigadóban nyílt Makovecz kiállítás is árulkodik. Bár Fekete nézetei, és az akadémia túlhatalma számos tag számára vállalhatatlan volt, ám a testület kétes tekintélyét megrengető kilépési hullámot is túlélte az akadémia, és elnöke is. Ahogy a Műcsarnok lenyúlását kísérő tiltakozási hullám sem gyengítette. A további klientúra-építést szolgálják miniszterelnökség alá tartozó frissen alapított tudományos intézetek: a Veritas Intézet, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum, a Molnár Tamás Kutató Központ, a Nyelvstratégiai Intézet közös jellemzője, hogy tudományos igény nincs rá, viszont pénz lesz, s bizonyára közvetlen politikai megrendelés is.

Erős kézben a színházak

Alföldi Róbert leváltása eldöntött ténynek tűnt egy időben, Vidnyánszky Attila már körül is nézett a Nemzeti Színházban. Az igazgatót a Fidesz-KDNP padsoraiból is útszéli módon támadták, s Halász János, a kulturális tárca akkori parlamenti államtitkára "megoldást" ígért az ügyre. Talán a Jobbik vehemens és alpári attakja késztette visszakozásra a Fideszt, nem akarta, hogy Alföldi fejét ők mutathassák fel győzelmi zászlóként. Arra talán nem is számítottak, hogy a színigazgató annyira arcátlan, hogy indul a nyílt pályázaton, s érvel programja mellett, amivel olyan abszurd színjátékba kényszerítette bele a tárcát, amivel jobban lelepleződött agresszivitása és antidemokratizmusa, mintha ciklus közben eltávolíttatta volt a direktort.

A vidéki színházak vezetői már a kormányváltás előtt kicserélődtek megbízható káderekre, azután a pestiekre is sorkerült: az Új Színház mellett a József Attila Színház, és a Trafó élén történt váltás. Bedöntötték a baloldali igazgatók által vezetett Budapesti Kamaraszínházat, és a Játékszínt. Utóbbit 3 millió forintért Németh Kristófénak el is adták. Eszenyi Enikő a Vígszínház élén csak azért kaphatott némi hosszabbítást, mert Tarlós István nem akart még egy botrányt a választások előtt. Máig nem tudja eldönteni a tárca, hogy odaadja-e Kerényi Miklós Gábornak az Operett Színházat még öt évre, ezért mindig prolongálja a döntést. Utóbbiból látszik, a fejcseréknek nem az önmérséklet, hanem a káderhiány szab gátat.

A kultúrharc a ciklus második felében kezdett kibontakozni, akkor, amikor az Új Színház élére Csurka István és Dörner György masírozott be, hallatlan tiltakozás közepette. Máig nem világos, mi volt, volt-e célja a lépéssel Tartósnak, egyszerűen csak egy gesztust akart tenni a szélsőjobb felé, s nem mérte fel, hogy a nyíltan náci nézeteket valló Csurka kiveri a biztosítékok nemcsak itthon, hanem külföldön is? Tarlós végül kihátrált Csurka mögül, s megtiltotta Dörnernek a drámaíró alkalmazását, az unalomba és érdektelenségbe fulladó színházat viszont továbbra is védte, és foltozgatta büdzséjét.

Gond nélkül lecserélték a régi vezetést, de az újak sem jártak jól: bohócot csináltak Harangozó Gyula balett művészből, akit Szőcs személyesen hívott haza Bécsből. Horváth Ádámnak jutott egy év tündöklés - akkor még Orbán emberének tartottak őt - de, végül rosszabbul járt mindenkinél. Réthelyi a miniszterelnöki intés ellenére kinevezte, majd a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium felül akarta írni a döntést, ám miután ezt jogilag lehetetlen volt keresztülvinni, lemondatták.

Amikor már a vezető hírek között volt az Opera, maga Orbán nyúlt bele, kinevezve a televíziós szerkesztőt, Ókovács Szilvesztert. Ez volt egyébként az első kinevezés, amivel némi pénz is járt, többé-kevésbé körülhatárolt, számon kérhető feladat, amit Ókovács el is végzett. Megnyílt az Erkel Színház, jó színvonalon működik az Operaház. Régi vetés érett be a Zeneakadémia és BMC megnyitásával. Egy kis szépséghiba itt is akadt, a Zeneakadémia leköszönő rektora egy komolyzenei központot gründolt volna kormányzati segítséggel, de túl sok körön belüli érdeket sértett, így talonba került.

Drága bohócok

Az egyik legkínosabb kormány körüli pojáca Kerényi Imre. Eddig 1,5 milliárdot költhetett el a kormánymegbízottá avanzsált rendező. Első akciója az okmányirodákban feldíszített Alkotmány Asztala volt, ahol az Alaptörvényt rendelhették meg az állampolgárok. Elindította a Nemzeti Könyvtár sorozatot, amivel a szerinte balliberális kánont billentette volna helyre. Nos, máig nem kaptunk hivatalos adatokat arról, hogy mennyi könyvet sikerült értékesíteni a gyakran jogdíjak kifizetése nélkül kiadott kötetekből. Legutóbbi akcióját, a csupa jó hírt tartalmazó Magyar Krónikának annyira kínos volt már a bevezető szövege is, hogy az - valószínűleg a közelgő választások miatt - Orbán Viktornak is sok volt, így letiltotta.

Felszámolta a kormány a filmkészítés sok hibával működő, pazarló rendszerét, a Magyar Mozgókép Közalapítványt (MMKA). A szakma aranyszabadsága, a pénzek dzsentris szétosztása a múlté, ám két évre leállt a filmkészítés. Nem véletlen, hogy nagyfokú bizalmatlanság fogadta Andy Vajnát, akire a Fidesz által csődbe juttatott és felszámolt MMKA után a filmipar újjáélesztése várt. Vajna felépítette a Magyar Nemzeti Filmalapot, a választások közeledtével kikerültek az első filmek is, melyek nem igazolták a félelmeket, nem hollywoodi és nem kurzus filmek készültek.

A múlt a jelenért

A választások után a Fidesz első dolga volt megszüntetni az állami ásató céget, a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálatot (KÖSZ), s - ígéreteikhez híven - visszaadni a leletmentő ásatás jövedelmező jogát a megyei múzeumoknak. Ezek nem sokáig élvezhették visszakapott kiváltságukat, a gazdasági lobbi hatására bevezették a beruházások előtti leletmentő ásatások idő- és ár limitét. Igaz, a régészetre a legnagyobb csapást az mérte, hogy ma alig van nagy földmunkával járó építkezés.

Egyik napról a másikra eldózerolták a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalt (KÖH). Ezzel a lépéssel elveszett a 130 éves magyar műemlékvédelem önálló intézménye. A szakhatósági jogköröket, az adatbázisokat, a szakmai kompetenciákat más tárcák szerezték meg. A hivatal elnökének, Cselovszki Zoltánnak sikerült megmentenie a KÖH egy darabját, igaz műemlékes és régészeti jogosítványok nélkül. Így aztán a politika szabad kezet kapott a műemlékügy területén.

A múzeumügy gyakran vált a lobbiharcok kárvallottjává. A kormányváltáskor a megyei múzeumok megerősítése volt a cél, később egy évre állami tulajdonba kerültek, támogatásuk radikálisan csökkent, majd a települések nyakába varrták azokat. Bár kétségtelen, hogy technikailag sikeresen vezényelte le a folyamatot L. Simon László akkori kulturális államtitkár, de a települések egyelőre nincsenek felkészülve az egykori megye múzeumi hálózat működtetésére, nemcsak anyagilag, hanem szellemileg sem. Ezt mutatja a pécsi példa, ahol a műtárgyvásárlást, vagy a kiállítás-szervezést a polgármesteri kabinetből diktálják.

Az országos múzeumokban 20 százalékos leépítés történt. A heves szakmai tiltakozás ellenére összevonták a Szépművészeti Múzeumot és a Magyar Nemzeti Galériát. Pozitív változás, hogy Baán Lászlónak köszönhetően immár jut pénz a Galéria kiállításaira is. A Magyar Természettudományi Múzeumot rosszabbul járt, a kormány - hogy az új, Nemzeti Közszolgálati Egyetemet beköltöztethesse a Ludovikába - majdnem kihajította onnan a közgyűjteményt. Csak az mentette meg a múzeumot, hogy nem tudták megoldani egyelőre a költözést.

A Józsefvárosi pályaudvaron úgy épül öt milliárdért holokauszt emlékmúzeum, a Sorsok Háza, hogy azt sem a szakma, sem az áldozatokat képviselő zsidó szervezetek nem támogatják. Lesz viszont Múzeum Negyed 170 milliárdért a következő választási hajrában. Az öt múzeumot nemzetközi tervpályázat győztesei tervezik, bizonyára hatalmas lökést adva a terület számára. Ám nincs nyilvános diskurzus, nincsenek felmérések, hatástanulmányok a várható haszonról. Az építkezés mögül kilógó lóláb pedig a Budai Várpalota kiürítése. A kampány idején 4,5 milliárdért még műkincsvásárlásra is telik, ám minden probléma nélkül átlép a kormány a múzeumokon, ha azok nem elég készségesek.

Az Esterházy Kutatóközpontot a szakma tiltakozása hozta létre a kabinet, s miután a múzeumok vonakodtak kölcsönözni, törvényt hoztak, hogy miniszternek joga legyen műtárgyakat áthelyezni. Vagy egyszerűen leszedik egy közgyűjtemény molinóját, ha az nem tetszik a házelnöknek. Megújult a Várbazár, igaz uniós és költségvetési forrásból; a magánszférát nem vonták be. A funkciót, az üzemeltetési modellt nem találták ki. Ahogy a Bálna esetében sem történt ez meg.