Hihetetlen, hogy az általában is meglehetősen magas színvonalú román színjátszás gyakran mennyire beletrafál a lényegbe. A Két sorsjegy című előadás a bukaresti Caragiale Nemzeti Színház előadásában, Alexandru Dabija rendezésében, telitalálat. A Madách Nemzetközi Színházi Találkozó keretében láthattuk a pesti Nemzeti Színházban.
Harsányan nevettető és gyomorszorító egyszerre, ahogy ezt a remek elő-abszurd szerzőt játszani kell. Méltán bizonyult tavaly Romániában a legjobb rendezésnek, Helmut Stürmer parádésan funkcionális, mégis meglehetősen mutatós díszletét is a legjobbnak szavazták meg az elmúlt szezonban.
Olyan kúpszerű fémmonstrum, aminek ezernyi be- és kiszögellése van, rácsos szerkezetű, így keresztül látni rajta, de ugyanakkor el is lehet különülni benne. Ebben élnek a városka lakói. Még forgatható is, így jól mutatja az állandó nyüzsgést, káosszal teli felfordulást, amiben a főhős nem találja a két sorjegyét, amivel megütötte a főnyereményt.
Egy zakót kajtat az egész városon keresztül, amit a felesége eladott, de benne sejti az értékes bilétákat. Elszabadul a pokol, őrülten gyilkos indulatok kerülnek szabadjára, hihetetlen figurák tömkelegét játsszák elementárisan a színészek, míg végül kiderül, hogy a két sorsjegy mégsem nyertes, sok hűhó semmiért volt a jókora hajcihő, csak közben szinte megismertük a teljes társadalmi keresztmetszetet, ami egyszerre lidércesen nyomasztó, ugyanakkor elképesztő vitalitással és röhejes abszurditással teli.
Életszeretettel, kitörő vitalitással telített a szófiai Ivan Vazov Nemzeti Színház Don Juan előadása is. A produkció, Alexandar Morfov eredetien fantáziadús rendezésében, elsőrangúan beszél arról, hogy a címszereplő vonzóan, irigylésre méltóan szabad, nagyformátumú ember, aki viszont áthág minden gátat, erkölcsi érzéke nulla, így bűnt halmoz bűnre, démonikus szörnnyé válik.
Dejan Donkov tényleg olyan színész, akiről hihető, hogy szempillantás alatt valamennyi nő a bűvkörébe kerül. Az érzékiség professzora, a szerelem bajnoka, villanásnyi idő alatt képes lángra lobbanni, és addig míg nem jön a következő fellángolás, hiszi is, hogy ez az igazi, a sírig tartó.
Sajátos, olykor merészen vásári humora van az előadásnak, de egyáltalán nincsenek kispórolva a fájdalmas mozzanatok. Kiváló képi megoldások is vannak. Legvégül, amikor a meggyilkolt parancsnok szobra eljön vacsorára Don Juanhoz, és a pokolba küldi, tulajdonképpen nem is ő teszi ezt, inkább sokat megélt, szelíd bölcsnek mutatkozik.
És nincs a mélybe való elsüllyedés, és az ezt szokásosan kísérő, fellövellő lángok garmadája sem. Ménkű hosszú asztal két végén ül a nőcsábász és a megelevenedett szobor, érzékletesen jelezve, hogy igencsak két külön világról van szó. Az asztal közepére egyszer csak riasztó mennyiségű homokáradat kezd fentről zúdulni, olyan, mint egy óriási, megállíthatatlan homokóra, mint az égből jövő isteni végítélet, ami mutatja, hogy a bűnös ideje lejárt.
Don Juan közelít hozzá, tán mágnesként is vonzza, ahogy semmitől, ettől sem hátrál meg, és nincs kétség felőle, hogy ő is porrá válik a homoközönben. Nem ennyire elementáris a Vilniusi Kis Színház Álarcosbál előadása. Ám fantasztikus képek hömpölyögnek benne egymásba. Már-már mozgásszínház ez, anélkül, hogy erre külön kiképzett színészek működnének közre.
De olyan érdekes alakzatokba rendeződnek, vagy éppen különböző csoportozatokban úgy rohannak át a színpadon, szelik keresztül a teret, hogy ebből újabb és újabb képi kompozíció kerekedik ki. Kicsit karikaturisztikus ez, ugyanakkor fölöttébb festői, és Lermontov művének megfelelően költői. Nyomasztó mégis felemelő.
A nagy orosz télben rendszeresen hullik a hó, beborítja a teljes színpadot, beborítja az életeket, fagyossá, némiképp kimódolttá teszi a légkört, megjelenítve Lermontov dermesztően is felemelő világát, Rimas Tuminas rendezésében.
A világot járó Szentpétervári Eifman Balettről azt gondolnánk, hogy az maga a tökély. Fellépése nem tartozott a színházi fesztiválhoz, de szintén a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében történt, a Vígszínházban. Amúgy a Rodin című produkció technikája tényleg a tökélyhez közelít.
Nem sok panasz lehet az ugrásokra, forgásokra, tánclépésekre. Kimondottan profik. Csak, ha már ennyi mindent tud egy társulat, akkor igazán megtehetné, hogy ezzel nem csupán bravúrra törekszik, hanem esetleg valamit közölni is akar. A gigászi szobrász életéről szóló balett esetében, Borisz Eifman koreográfiájában, ezt kevéssé érzem. Mintha leginkább a nagy ember kis magánéletéről szólna.
Nem látunk bele igazán az alkotás folyamatába, nem érezhetjük át annak megszenvedettségét, pokoli kínját, inkább dekoratív az előadás, mint lélektől lélekig ható. Kétségtelen, hogy látunk bravúrosan élő testekből formázott szoborkompozíciókat, fergetegességével nyilt színi tapsot arató kánkánt, különböző kunsztokat. Az egész produkció mégis inkább virtuóz esztrád műsorra emlékeztet.
