Közelkép - Három tökéletes zenés este

Három vérpezsdítő zenei csemegének is örülhettünk a napokban a Budapesti Tavaszi Fesztiválnak köszönhetően. Az egyik Rufus Wainwright koncertje volt a Művészetek Palotájában. A nagyközönség leginkább film betétdalokban hallhatta pártalan énekhangját: így a Moulin Rouge, a Zoolander, a Nevem Sam, a Bridget Jones és a Túl a barátságon című művekben.

Közvetlenségével, elbűvölő személyiségével, könnyen befogadható, mégis roppant igényes dalaival, s természetesen elsősorban összetéveszthetetlen hangjával azonnal a budapesti közönség szívébe lopta magát. Virtuózan kísérte magát zongorán, gitáron, de hangszeres kíséret nélkül is megcsodálhattuk hangját.

Erwin Schrott a Vígszínházban lépett fel. A Rojotango live című esten Astor Piazzolla és Pablo Ziegler tangóit, valamint argentin és brazil népdalokat kínált az uruguayi születésű művész, és együttese, a The Rojotango Ensemble. A kiváló operaénekes nemcsak éneket, hanem rengeteget beszélt is a színpadon, s, hogy mondandóját mindeni értse, még tolmácsot is igénybe vett.

Korábban arra kérte például a közönséget, hogy az autizmussal élők világnapja tiszteletére viseljenek kék szalagot, vagy kék ruhadarabot. Mindezt annyira fesztelenül, elegánsan és magával ragadóan tette, hogy ezek a percek is épp annyira élvezetesek voltak, mint amikor sötét, fantasztikus árnyalatokra képes énekhangját hallhattuk.

Néhány szám erejéig a színpadra lépett Lidia Baich hegedűművész is, de az igazi világszám az volt, amikor Claudio Constantini az együttes harmonikása úgy adta elő saját friss szerzeményét, hogy egyik kezével zongorázott, a másikkal pedig harmonika-szerű hangszerén játszott.

Dulce Pontes a világhírű portugál énekesnő és dalszerző Müpában tartott koncertjén bizonyította, hogy gyakorlatilag minden műfajban otthonos. De leginkább a fado műfajában lefegyverző.

Szerző

A szörny elkárhozása

Publikálás dátuma
2014.04.05. 07:45
Inkább dekoratív a Szentpétervári Eifman Balett előadása, mint lélektől lélekig ható FOTO: MŰPA
Érzékek zsenijeként élő, és démonikus szörnyként elkárhozó Don Juant ugyanúgy láthattunk az imponáló méretűvé duzzadt Budapesti Tavaszi Fesztiválon, és a keretében zajló Madách Nemzetközi Színházi Találkozón, mint eléggé üres, sok kívánni valót maga után hagyó produkciót.

Hihetetlen, hogy az általában is meglehetősen magas színvonalú román színjátszás gyakran mennyire beletrafál a lényegbe. A Két sorsjegy című előadás a bukaresti Caragiale Nemzeti Színház előadásában, Alexandru Dabija rendezésében, telitalálat. A Madách Nemzetközi Színházi Találkozó keretében láthattuk a pesti Nemzeti Színházban.

Harsányan nevettető és gyomorszorító egyszerre, ahogy ezt a remek elő-abszurd szerzőt játszani kell. Méltán bizonyult tavaly Romániában a legjobb rendezésnek, Helmut Stürmer parádésan funkcionális, mégis meglehetősen mutatós díszletét is a legjobbnak szavazták meg az elmúlt szezonban.

Olyan kúpszerű fémmonstrum, aminek ezernyi be- és kiszögellése van, rácsos szerkezetű, így keresztül látni rajta, de ugyanakkor el is lehet különülni benne. Ebben élnek a városka lakói. Még forgatható is, így jól mutatja az állandó nyüzsgést, káosszal teli felfordulást, amiben a főhős nem találja a két sorjegyét, amivel megütötte a főnyereményt.

Egy zakót kajtat az egész városon keresztül, amit a felesége eladott, de benne sejti az értékes bilétákat. Elszabadul a pokol, őrülten gyilkos indulatok kerülnek szabadjára, hihetetlen figurák tömkelegét játsszák elementárisan a színészek, míg végül kiderül, hogy a két sorsjegy mégsem nyertes, sok hűhó semmiért volt a jókora hajcihő, csak közben szinte megismertük a teljes társadalmi keresztmetszetet, ami egyszerre lidércesen nyomasztó, ugyanakkor elképesztő vitalitással és röhejes abszurditással teli.

Életszeretettel, kitörő vitalitással telített a szófiai Ivan Vazov Nemzeti Színház Don Juan előadása is. A produkció, Alexandar Morfov eredetien fantáziadús rendezésében, elsőrangúan beszél arról, hogy a címszereplő vonzóan, irigylésre méltóan szabad, nagyformátumú ember, aki viszont áthág minden gátat, erkölcsi érzéke nulla, így bűnt halmoz bűnre, démonikus szörnnyé válik.

Dejan Donkov tényleg olyan színész, akiről hihető, hogy szempillantás alatt valamennyi nő a bűvkörébe kerül. Az érzékiség professzora, a szerelem bajnoka, villanásnyi idő alatt képes lángra lobbanni, és addig míg nem jön a következő fellángolás, hiszi is, hogy ez az igazi, a sírig tartó.

Sajátos, olykor merészen vásári humora van az előadásnak, de egyáltalán nincsenek kispórolva a fájdalmas mozzanatok. Kiváló képi megoldások is vannak. Legvégül, amikor a meggyilkolt parancsnok szobra eljön vacsorára Don Juanhoz, és a pokolba küldi, tulajdonképpen nem is ő teszi ezt, inkább sokat megélt, szelíd bölcsnek mutatkozik.

És nincs a mélybe való elsüllyedés, és az ezt szokásosan kísérő, fellövellő lángok garmadája sem. Ménkű hosszú asztal két végén ül a nőcsábász és a megelevenedett szobor, érzékletesen jelezve, hogy igencsak két külön világról van szó. Az asztal közepére egyszer csak riasztó mennyiségű homokáradat kezd fentről zúdulni, olyan, mint egy óriási, megállíthatatlan homokóra, mint az égből jövő isteni végítélet, ami mutatja, hogy a bűnös ideje lejárt.

Don Juan közelít hozzá, tán mágnesként is vonzza, ahogy semmitől, ettől sem hátrál meg, és nincs kétség felőle, hogy ő is porrá válik a homoközönben. Nem ennyire elementáris a Vilniusi Kis Színház Álarcosbál előadása. Ám fantasztikus képek hömpölyögnek benne egymásba. Már-már mozgásszínház ez, anélkül, hogy erre külön kiképzett színészek működnének közre.

De olyan érdekes alakzatokba rendeződnek, vagy éppen különböző csoportozatokban úgy rohannak át a színpadon, szelik keresztül a teret, hogy ebből újabb és újabb képi kompozíció kerekedik ki. Kicsit karikaturisztikus ez, ugyanakkor fölöttébb festői, és Lermontov művének megfelelően költői. Nyomasztó mégis felemelő.

A nagy orosz télben rendszeresen hullik a hó, beborítja a teljes színpadot, beborítja az életeket, fagyossá, némiképp kimódolttá teszi a légkört, megjelenítve Lermontov dermesztően is felemelő világát, Rimas Tuminas rendezésében.

A világot járó Szentpétervári Eifman Balettről azt gondolnánk, hogy az maga a tökély. Fellépése nem tartozott a színházi fesztiválhoz, de szintén a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében történt, a Vígszínházban. Amúgy a Rodin című produkció technikája tényleg a tökélyhez közelít.

Nem sok panasz lehet az ugrásokra, forgásokra, tánclépésekre. Kimondottan profik. Csak, ha már ennyi mindent tud egy társulat, akkor igazán megtehetné, hogy ezzel nem csupán bravúrra törekszik, hanem esetleg valamit közölni is akar. A gigászi szobrász életéről szóló balett esetében, Borisz Eifman koreográfiájában, ezt kevéssé érzem. Mintha leginkább a nagy ember kis magánéletéről szólna.

Nem látunk bele igazán az alkotás folyamatába, nem érezhetjük át annak megszenvedettségét, pokoli kínját, inkább dekoratív az előadás, mint lélektől lélekig ható. Kétségtelen, hogy látunk bravúrosan élő testekből formázott szoborkompozíciókat, fergetegességével nyilt színi tapsot arató kánkánt, különböző kunsztokat. Az egész produkció mégis inkább virtuóz esztrád műsorra emlékeztet.

Belemerülés az ismeretlenbe
A Madách Nemzetközi Színházi Találkozón több figyelemreméltó vendég is jelen volt. Az egyik nyilvános társalgás hozta a fesztivál egyik legizgalmasabb beszélgetését. Az egyik legkeresettebb kortárs drámaíróként számon tartott norvég Jon Fosse és a kilencvenegy éves neves francia rendező Claude Régy, ahogy ők mondják, a csenden keresztül kommunikálnak.
Most viszont a francia Jean-Pierre Thibaudat kritikus profi moderálásával rendezett eszmecserén szerencsére egyáltalán nem voltak csendben. A csenden keresztül való kommunikálás az elmélyült, a figyelemre alapozó alkotói módszerük mottója. Jon Fosse műveit több mint negyven nyelvre fordították le és több mint ezer előadás született a drámáiból.
Az egyik felfedezője pedig éppen Claude Régy, aki az első darabját is megrendezte, de még prózai munkáiból is készített színpadi adaptációt és azóta is több Fosse-drámát vitt sikerrel színpadra. Fosse azt vallja, aki a megmagyarázhatatlant képes leírni, az mondhatja magát valódi írónak. Claude Régy szerint Fosse darabjait olyan módszerességgel építi fel, mint egy zeneszerző egy szimfóniát. Fosse úgy véli az írói létben a legelbűvölőbb a felfedezés öröme és ebbe beletartozik, hogy a szerző eközben önmagáról is új dolgokat tud meg. Abban mindketten egyetértettek, hogy az alkotás legizgalmasabb része az ismeretlen felfedezése.
A rutin, az ismétlődés az élet, a művészet halála - vallották. Fosse arról is beszélt, hogy alapvetően csak csendben tud írni, "legfeljebb, a családom zaját viselem el" - tette hozzá. Szerinte mindig ellenpólusokban kell gondolkodni, hiszen csak az eltérő nézőpontok ütköztetéséből lehet egyensúlyt teremteni. A fesztiválon nem maradtunk Fosse darab nélkül, hiszen az Egy nyári napot tatár nyelven játszotta a Galaiskar Kamal Kazányi Állami Tatár Színház társulata kissé illusztratív rendezésben, lelkes, de amatőr színészi játékkal karöltve.
A norvég drámaíró a Tél című darabját éppen Bérczes László rendezésében próbálja Mészáros Sára és Őze Áron, a produkciót először Kaposváron, majd a Pesti Magyar Színházban is bemutatják. Jon Fosse a beszélgetésen azt is bejelentette, hogy harminc év után felhagy a drámaírással. "Ezek a darabok, amiket írtam nem választhatók külön, összefüggnek egymással, sőt egyfajta univerzumot alkotnak, de ez most betelt. Szeretnék egy hasonló univerzumot, teljességet megteremteni a prózában, de azt megígérhetem, hogy a halálomig írni fogok" - mondta befejezésül az 1959-es születésű drámaíró. (Balogh Gyula)



Szerző

Jancsó Miklós kevésbé ismert munkái a filmfesztiválon

 A nemrég elhunyt rendező emléke előtt tiszteleg Az ismeretlen Jancsó című válogatással a Titanic Filmfesztivál. Az Örökmozgóban szombaton kezdődő vetítéssorozaton külföldön forgatott nagyjátékfilmjeivel, kevésbé ismert rövidfilmjeivel és egy rendhagyó koncertfilmmel Jancsó Miklós gazdag életművének szinte minden korszakát megidézik a fesztivál retrospektív szekciójában.

Gelencsér Gábor filmesztéta az MTI-nek pénteken a válogatásról szólva azt mondta: bár Jancsó Miklósé egy nagyon jól ismert, kanonizált életmű, annyira gazdag, hogy még mindig vannak a nagyközönség számára kevésbé ismert szegmensei. Ide tartoznak a nem koprodukciós, külföldön készült filmjei, amelyeket 1989 előtt egyáltalán nem vetítettek Magyarországon.

Ilyen a filmfesztiválon szombaton vetítendő, 1985-ös, Hajnal című alkotás, amely egy fiatal holokauszttúlélő fiú erkölcsi dilemmáját állítja a középpontba: meg szabad-e ölni egy embert, még ha az a Palesztinát uraló, elnyomó angol hadsereg egyik katonája is. Gelencsér Gábor szerint ez a mozgókép eltér a "hagyományos" Jancsó-filmektől, hiszen egy konkrét történelmi helyzetben játszódik, és erős személyes motivációkkal rendelkező, összetett lélekrajzzal ábrázolt karaktereket vonultat fel. Ráadásul egy Elie Wiesel-regény adaptációja, vagyis az Oldás és kötés mellett az egyetlen feldolgozás az életműben. Olyan, mintha egy film erejéig egy másik Jancsót kapnánk - érzékeltette az alkotás különlegességét a filmesztéta.

A rendező a hetvenes évek első felében sokat dolgozott Olaszországban, első munkája A pacifista volt (1970), amelyet vasárnap vetítenek. A társadalmi-politikai viharok közepébe csöppenő újságírónőről szóló filmmel kapcsolatban Gelencsér Gábor felidézte, annak idején az olaszokat is meglepte, hogy milyen világosan látja az 1968 utáni itáliai politikai helyzetet egy Kelet-Európából érkezett alkotó. A mai napig aktuális film jó példa arra is, hogy Jancsó akkori olaszországi művei hasonlítanak az ugyanabban az időben Magyarországon készítettekhez: hosszú beállításokon, stilizált helyszíneken, jelzésszerű díszleteken, illetve jelmezeken keresztül a hatalom mechanizmusát modellezte a rendező - fűzte hozzá.

Hétfőn lehet majd megtekinteni a Hősök tere - szubjektív történelmi mese című kétrészes dokumentumfilmet (1997), amely azzal szembesíti a nézőt, hogy milyen ennek a sokat látott térnek az emlékezete. A főként archív felvételeket egymás mellé állító műben kommunista nagygyűlésnek, náci ünnepségnek és Nagy Imre újratemetésének ugyanúgy helyet ad a Hősök tere, az ironikus alkotás így nagyon tanulságos történelemképet nyújt a nézőnek - fogalmazott az ELTE docense.

Jancsó Miklós szintén kevésbé ismert, rövid dokumentumfilmjeiből állították össze a keddi vetítést. Gelencsér Gábor kivételesnek nevezte a háromrészes Jelenlét-sorozatot, amelyben először 1965-ben, majd 1978-ban, végül 1986-ban látogat el a rendező a bodrogkeresztúri temetőbe és az egyre romosabb olaszliszkai zsinagógába, bemutatva ezek pusztulását.

A rövidfilmes összeállításban két képzőművészeti portréfilm is helyet kapott: az 1958-as, a festőművészt bemutató Derkovits és az egy évvel később készült, Goldmann György szobrász művészetéről szóló Halhatatlanság. Ezekben a korai művekben már megmutatkozik a Jancsóra oly jellemző absztrakt gondolkodásmód, a szimbolikus, elvont képalkotásra való hajlam: a hagyományos portréfilmekkel szemben nem a művészt, hanem a műveket mutatja be, narráció helyett a képek beszélnek - magyarázta a filmesztéta.

A vetítéssorozat utolsó napján, szerdán az 1982-ben készült Omega, Omega című koncertfilmet tűzik műsorra. Gelencsér Gábor elmondása szerint egyrészről ez egy "szabályos" koncertfilm, másrészt - mivel Jancsó rendezte a koncertet is - a színpadon lengén öltözött nők mászkálnak, és az együttes tagjai egy ponton egyebek mellett megrohamozzák a Gellért-hegyet. Az Omega- és a Jancsó-kedvelők is megkapják, ami nekik jár, bár felvetődik a kérdés, hogy a két halmaz között van-e átfedés - fogalmazott a filmesztéta, hozzátéve: ez a film egy bizarr vállalkozás, egy játékos, provokatív kísérlet, amely arra is rámutat, hogy a már akkor sem fiatal rendező milyen nyitott személyiség volt.

Szerző