Nem gondolnám elsiratni a hetvenéves Martonyi Jánost, aki két Orbán-kormányban (a polgáriban és a polgárellenesben) is szolgálta a miniszterelnöknek alávetett külügyeket. Nem szolgál tovább, s csak az emberi lélek kiismerhetetlen mélységein mélázhatnánk, miért nem távozott korábban, miért tűrte-viselte alázatnak álcázott szolgalelkűséggel még az echte udvaronc Szijjártó Péter árnyékát is magán.
A kormányfőnek köszönhetően persze Magyarország ma olyannyira súlytalan magányban lebeg Európában, hogy már csaknem mindegy, mit mond a miniszterelnök, vagy mit mond cím szerint legfőbb külügyére. Legfeljebb némely brit próbálja mostanában saját kontinentális meghasonlását megtámasztani a Fidesz ismételt hatalmával, ahelyett, hogy David Cameront ösztökélné: barátkozás helyett tiltaná inkább ki a Downing Streetről az autoriter méregkeverőt. Martonyinak eddig sem volt, ezután sem lehetne súlyos szava. Megtanulhatta, csak annyi a dolga, hogy némi Ariellel próbálja pasztellé sikálni a főnöke által a diplomácia asztalára löttyintett gulyásfoltokat. Kifelé magyarázni, ami befelé szólt. Közben akár suttoghat is Európáról és az unióról.
Orbán Viktor arra jutott: az országnak az unióban a helye, de csak ha erős nemzeti kormánya van. Most főhet aztán a fejük a Bem rakpart maradék hivatásos diplomatáinak, ki fog itt ezentúl takarítani. Merthogy a következő négy évre átrendezett ház régi-új lakói között nem csak nem sikk, hanem egyenesen komikus az európai etikett.
