Rendhagyó anyagokkal dolgoztak az ösztöndíjasok. Színes kábelekből formázta meg emberi alakjait Rabóczky Judit Rita. Mindezt olyan élethűen, hogy a kábelek helyett hajlamos az ember azt hinni, hogy vérereket, inakat és izomrostokat lát. Karsai Dániel már egy nagyméretű gondolkodó szobrot alkotott szivacsból, melyet cellux szalag segítségével formált emberi alakúra.
A megoldás olyan profira sikerült, hogy a szobor előtt talán még Auguste Rodin is kalapot emelne. Szanyi Borbála már keményebb, durvább anyagokat használt fel Vasgyári projekt (Ysa Pur) nevű alkotásához. Vastáblákba viszont ellenpontozásként könnyed csipkemotívumokat vágott bele, és ugyanezt a módszert ismételte meg dézsákkal is.
Ugyancsak fémből készültek Németh Marcell Közeli látószög című munkái is, ő acéllemezekbe rajzolt bele távvezetékoszlopokat. A nyers, rideg témához tökéletesen passzolt az anyagválasztás. A legfurább szobor Balázs József Tamás Utópia Csapda Projektje, mely a Műcsarnok nagytermében található: a földre, geometrikus alakzatban szórt tűlevelekből, egy kisebb méretű fenyőfából, egy állatcsapdából valamint egy karámból áll.
Az alkotás a művész leírása szerint egy helyspecifikus mobil szobor, ugyanis ő a műveit mindig újraépíti az adott kiállítótérnek megfelelően. Nagyméretűek Koós Gábor fametszetei is, aki két hétköznapi helyszínről, egy utcarészletről és egy metrókocsi belsőről készített linofestékkel nyomatot.
A filozofikus művek se maradtak ki a kiállításról, az irónia pedig szinte kötelező elem. Felsmann István például a digitális médiának állít görbe tükröt. A technika uralta világban minden kép, dokumentum egy hatalmas adathalmaz, melyet szabadon variálhatunk, osztunk meg egymással.
Felsmann éppen ezért a képeit legó kockákból építi fel, melyekre aztán füzetlapot, újságcikket vagy fotót ragaszt, kihagyva itt-ott egy-egy építőelemet.
Az eredmény olyan, mint egy meghibásodott képfájl. Brückner János is elidenegedett világunkra reflektál, ő instrukciókkal ellátott tükröket helyezett ki, melyekről, ha leolvassuk a feliratokat, fél perc alatt érezhetjük magunkat boldognak, szomorúnak, lehangoltnak. Szvet Tamás már időutazásra invitál, ő régen készült fotókra vetíti rá digitális technikával a jelenben készült képeit.
Idén bemutatkozási lehetőséget kaptak azok az alkotók is, akik szeretek volna 2014-ben pályázni, de már nem tehették meg. Ők 1978-ban születettek, és az ösztöndíj 2012-es kimaradása után nem kapták meg azt a 35 éves korhatárt egy évvel felemelő kompenzációt, amit egy évvel idősebb társaik 2013-ban már megkaptak.
Ezen alkotások közül Szabó Péteré az egyik legérdekesebb: ő a Magyar Népmesék című animációs sorozatra hajazó képeket rajzolt, olyan feliratokkal, mint például "Ne bántsd a Magyar Népmesét!".
A fotósokat is díjazták
A legjobb fotókat készítő Pécsi József-ösztöndíjasok is változatos témákkal készültek. Péter Ildikó a schengeni egyezmény utáni megszűnt határátkelőket mutatja be, a Szlovákiával, Szlovéniával és Ausztriával közös határvonalakon. Kasza Gábor Y sorozatában az emberi viszonyokat és az elnyomott érzelmeket hozza felszínre, míg Bíró Eszter olyan emberek családi fotóit gyűjtötte össze, akiknek már nincsenek leszármazottai.
A Brazíliában született Ember Sári Sao Paolóban élő nőkről készített fotókat, Stiller Ákos a kilátástalan tanyavilágba, Hajdú D. András a nagybányai nyomortelepre kalauzol. Boldogabb témát választott Pályi Zsófia, aki a Magyar tenger című sorozatában balatoni fürdőzőket kapott lencsevégre. Szombat Éva a szándékoltan giccses-szirupos képeivel és hozzájuk kapcsolódó humoros idézetekkel ötleteket ad arra, hogyan is lehetnénk boldogok.
