A választási kampányban eszerint mindenki a saját választóinak mozgósítására törekedett, a tőle különbözők megszólításának reménye nélkül. Ha ennek a hazai politikai viszonyainkra vonatkoztatható jelenségnek az okait keressük, akkor nemcsak a választópolgár jobb- vagy baloldali elfogultságára, adott esetben rendíthetetlen elkötelezettségére kellett felfigyelnünk, hanem oldalaktól függetlenül politikai elitünk egészének belterjes gondolkodásmódjára, önmagát korlátozó magatartására is.
Mert mindenki jól érzi magát abban az ideológiai "akol-melegben", ahová jó vagy rossz sorsa juttatta. Ezt az otthonosság-érzést, ezt az idillikus állapotot - ahol bíztatnak, ünnepelnek és még a szemmel látható hibákat és fogyatékosságokat is megbocsátják egymásnak -, valójában senki sem akarja feladni.
Legfeljebb csak ilyenkor, kissé megkésve, a választási kampány után kezdik észrevenni - nem annyira a politikai vezetők, mint inkább az elemzők -, hogy valami nem volt egészen rendben. Most, amikor már látszik, akkor is, ha nem akarjuk látni, hogy az egyik oldal létszámában stagnáló saját táborának pusztán hangerőben fokozódó bíztatása nem volt elegendő a kitűzött cél megvalósításához. Mert hát az ember akkor kiált a legnagyobbat, ha érzi, hogy elveszett.
A nevető harmadik
Így aztán tapasztalnunk kellett, hogy még a legyőzendő ellenfelet érintő kritikus tények érdemi felsorolása sem hozott kívülről új, csatlakozásra kész tömegeket. Ha valami mégis változott, legfeljebb csak az adott politikai oldalon belül. Ahogy a Simon-ügy hozadéka sem a Fidesz-hez került, hanem a Jobbikhoz vándorolt. Mert Simonról eszébe juthatott a választónak a felcsúti polgármester is; azaz a volt és a jelenlegi kormányzó elitre egyaránt fröccsent a sárból, a sohasem kormányzó Jobbik viszont patyolat-tisztán tűnt fel a választói tudatnak a mindenkori hatalom anyagi visszaéléseitől felhős egén.
A Jobbik - nem először és nem utoljára -, a nevető harmadik. Ők azok, akik a két politikai oldal állóháborújából hasznot húznak. Eredményességük annak köszönhető, hogy programjaikban, politikai akcióikban a közfelfogással ellentétben nemcsak a szélsőjobb, hanem a szélsőbal eszmeiségét is képesek ötvözni.
Növekedésük nem egy közös értékrendnek, hanem egy könnyen, egyéni igény szerint variálható ellenség-képnek köszönhető. S azoknak a kormányzati gesztusoknak, amelyek háttér-szövetségest akarnak faragni belőlük, vagy azért, hogy társadalmi veszélyességüket tompítsák, vagy azért, mert fogalmuk sincs ennek a gondolkodásmódnak a veszélyességéről. A bal-liberális oldal kritikái nemcsak lepattannak róluk, hanem inkább növelik amúgy sem lebecsülhető harci kedvüket.
S itt, ebben a vonatkozásban mutatkozik meg egyértelműen a politikai állóháború egyik legsúlyosabb áldozata: a demokratikus értékek fokozatos elvesztése. Miközben a benne résztvevők és az általa sújtottak számára természetes állapotnak mutatja a háborút, s mivel egyre nagyobb területekre terjed ki, és egyre jobban elhúzódik, arra buzdít, hogy mindent és mindenkit a két politikai oldal küzdelmének a szempontjából ítéljünk meg. Nincs kibúvó ebből az erőszakos szorításból. Ezért fordulhat elő az a józan ésszel igazolhatatlan, ámde ugyanakkor kikezdhetetlen meggyőződés, hogy amit a másik oldal akar, az minden esetben rossz, míg az én oldalamon állók még ha ugyanazt akarják is, annak már feltétlenül a jó és a hasznos kategóriájába kell tartoznia. Hiszen az orvos is fájdalmat okozhat - mondja-magyarázza Arisztotelész -, vagyis a rossz, a fájdalom által juthatunk el a jóhoz, a gyógyuláshoz.
Végső soron a beavatkozó személyének a hitele szerint kell előzetesen eldöntenünk, hogy vállaljuk-e a fájdalmat, s bízunk-e abban, hogy a fájdalmas beavatkozás valóban a gyógyulás előfeltétele. Tudnunk kell, hogy a Hasfelmetsző Jack utódjára vagy Hippokrátész követőjére bízzuk a sorsunkat - anélkül, hogy az operációt végző személyről bármilyen cáfolhatatlan tanúsítvány lenne a kezünkben. Karunkat, lábunkat lekötözték - és kezdenek elaltatni. Nincs más dolgunk és már nincs is más lehetőségünk, minthogy tétlenül várjuk az elkerülhetetlent.
Ha a beavatkozás - mint annyiszor - balul ütne ki, még akkor sem lehetünk biztosak a beavatkozó felkészültségének minőségében és szándékainak tisztaságában, mert eldöntetlen marad, hogy a beteg volt-e menthetetlen avagy végzetes orvosi műhiba történt.
A tények leértékelése
A politikai állóháborúban a remélt győztesek oldalán állók sokasága a feltételezett vesztesek oldalán küzdő tömegekkel együtt ugyanúgy kiszolgáltatottjai az eseményeknek. Mert vezetőik útmutatása nélkül önmaguk képtelenek kezükbe venni a saját sorsukat. Egyre jobban elveszítik a tájékozódási képességeiket, hogy az ideológiáktól felcicomázott, eltorzított tényeket a maguk csupasz valóságában értelmezhessék és biztonsággal eligazodjanak köztük.
Ezért csodálkozva tapasztaljuk, hogy - kiváltképp a választási kampányban volt így -, a tények nem sokat érnek. Önmaguknak a tényeknek már nincs tömegeket mozgósító erejük.
Alighanem a korábbi tények miatt, amelyek befolyásolták a politikai szempontból aktivizálható tömegek bal- vagy jobboldalhoz történő csatlakozását. Az újabb tényeket ezek a korábbi tapasztalatok csak elvétve engedik szóhoz jutni. Pusztán az változtathatna a kialakult állapotokon, ha valami elementáris dolog történne. De ez ritkán esik meg és az előzőeknél amúgy is elementárisabbnak kell lennie, amit viszont nem biztos, hogy józan belátás szerint kívánni érdemes.
A jobb- és a baloldal között akkora a különbség, hogy ezt a szakadékot már nem lehet tényekkel, észérvekkel áthidalni. Mert ezek a kétségtelen tényekből és meggyőző érvekből álló konstrukciók sohasem jutnak el a túlsó partra, hogy amott is szilárd támaszra leljenek, hanem már félúton összeomlanak. Éppen azért, mert a kívülről, "messzi idegenből" mondanak kritikát. Másként fogalmazva: lőtávolon kívül lőnek.
A két oldal vezető pártjainak bizonyára remek kampánystratégáik voltak. Úgy látszik azonban, hogy a gondolkodás történetének egyik fontos tanulságáról megfeledkeztek, amely szerint valamely téves meggyőződést csak immanens kritikával lehet hathatósan eloszlatni. Aki kívülről próbálkozik, a saját eszmerendszerének értékeit hangoztatva akar küzdeni és semmilyen erőfeszítést sem hajlandó tenni azért, hogy a vele szemben álló nézetből valamit is megértsen, netán annak egy-egy vonását a saját elképzeléseibe is integrálja, s így felvértezve mondjon érdemi, indokolt esetben megsemmisítő kritikát, annak szavai a semmibe hullnak. S ha mégsem, akkor csak a saját táborában kap kellő visszhangot, míg akiknek szánta, azoknál éppen hogy süket fülekre talál. Sőt!
A külső kritika alá vetett nézet hívei megerősödnek a saját tévhitükben; számukra ilyen alkalmakkor bebizonyosodik, hogy a kritikai indítékok rosszindulatból, meg nem értésből, védekezést kiváltó ellenségességből származtak.
Nem a tények helytállósága kerül a figyelem középpontjába, valamely objektív szempont szerinti elfogulatlan vizsgálódás, hanem az a védekező mechanizmus, amely az idegent, a betolakodót távol akarja tartani a saját intim szférájától. Az alapkérdés tehát nem az, hogy mi történt, hanem az, hogy az információ kitől és honnan érkezik. Ha kívülről, akkor el kell hárítani anélkül, hogy a tartalmát mérlegre tennénk. Mert a veszély mindig valahonnan kívülről jön.
És ez az, amit a jobboldalt elfoglaló Fidesz képes volt beépíteni a sajátjai gondolkodásába. A veszély kívülről jön: adott esetben a minket gyarmatosítani szándékozó Európából, avagy a honfitársainktól, akik persze nem a honfitársaink.
Az immanens kritika
Az immanens kritikára jóval nehezebb választ adni. Mert az természete szerint maga is otthonosan mozog abban a közegben, amelynek viselt dolgait vizsgálja. Nem alapállásból utasít el valamit, hanem éppen azért, mert az arra az oldalra jellemző értékrenddel ellentétesnek tartja: rámutat olyan ellentmondásokra, amely a jobboldali értékek eltorzulásához vezetnek.
Csak ezen a módon lehetett volna meggyőzni a Fidesz-KDNP által félrevezett embereket, hogy jobboldali elkötelezettségük feladása nélkül szálljanak szembe azzal a kormánykoalícióval, amely elvehetetlen értékrendjüket meghamisítva és kiforgatva gyakorolja politikai hatalmát. De immanens kritika csak ritkán éri a Fideszt. Az meg a legrosszabb, ha olyanok részéről éri, akik korábban elvtelenül kiszolgálták, s csak akkor fordultak szembe vele, amikor a saját karrierjük került veszélybe. Pontosabban, amikor a Fidesznek már nem volt szüksége rájuk és nem ők, hanem kenyéradó gazdájuk zavarta el őket a háztól. Amire most rendkívüli érzékenységgel reagálnak. Saját magukat féltik, de természetesen a demokrácia féltéséről beszélnek.
Végső soron a másik oldal sem tudott szűk, legfeljebb alkalmi útitársakkal bővített önmagánál többet felmutatni. Elfogadta az állóháborúra való felhívást. Ugyanazokban a pozíciókban maradt, mint eddig; s ha elhisszük azt, hogy megújult, ezt legfeljebb csak önmagához képest lehet méltányolni. A hovatartozás büszke tudata, az egyirányú elkötelezettség szilárdsága itt is, ezen az oldalon is felülmúlta annak a ténynek a tudomásul vételét, hogy ebben a választási küzdelemben, ha a pozíciók változatlanok, akkor csak az kerülhet ki győztesen, aki már eleve jó helyzetben van, vagy egyre jobb pozíciókat képes elfoglalni.
És innentől kezdve valóban mindkét fél a saját táborához beszélt. Az egyik, mert nem tudott, az erősebb oldal pedig nem is akart a saját helyzetén változtatni. Ezért nem lett a miniszterelnök-jelölteknek vitája sem. A hivatalban lévő kormányfőnek nem volt mondanivalója az őt kritizáló ellenzéki tömegeknek, mint ahogy nem volt ilyen a másik oldalnak szánt értékelhető üzenete a baloldali jelöltnek sem, amely a jobboldali szavazók meggyőzését szolgálhatta volna. Hiszen az ő képviseletüket a magát bal-liberálisnak aposztrofáló összefogás negligálta.
S ahogy a másik táborát sem, úgy egymást sem tudta volna meggyőzni a két miniszterelnök-jelölt. Nem utolsó sorban pedig éppen azt a status quo-t, ha nem is éppen veszélyeztették, de vitára kész magatartásukkal legalább is relativizálták volna, hiszen mindketten elfogadtak: ki-ki a maga táborához beszél, azokhoz, akiket már nem is kell meggyőzni.
Legfeljebb önmagukat lehetett volna arról, hogy annyira jól csinálják, hogy már nem is lehetne jobban. S miközben ők így elvoltak egymással és magukban, a nevető harmadik csendesen növekedett. Hiszen hangoskodott eleget eddig. Most a kampány zajában illett elcsendesednie, hadd nyüzsögjenek, kiabáljanak a többiek. Még nem jött el az idő. Az ő idejük. De nemsokára eljön, s akkor - ne adja Isten - véget vetnek ennek az áldatlan állóháborúnak, ennek a szűnni nem akaró harcnak. És megteremtik a saját ízlésük szerinti régóta várt Békét és a Rendet...
De ez már a sorakozó fejfák rendje lesz és a temető békéje. Ahol a demokrácia nyugszik.
