Minden tisztességes és józanul gondolkodó embert megdöbbentettek az elmúlt években zajló történelemhamisítások. Tévedés a bűnt kizárólag a németekre, a nyilasokra és a kollaboránsokra kenni. Márai a naplójában írja: "Az ország elmerült a bűnben. Hírét, becsületét nemzedékek sem tudják visszaszerezni. S még csak azt sem mondhatjuk, hogy mindezt végső kényszer alatt cselekedtük… a gyalázatból történelmi felelősség lesz."
Fónagy János államtitkár Krakkóban nyilatkozta a következőket: "A kormány a történelmi bűnökért és az antiszemitizmussal szemben meghirdette a zéró toleranciát, és alaptörvényünk elítéli a diszkrimináció minden formáját. Az új büntető törvénykönyv is szigorúan szankcionálja az ezzel kapcsolatos megnyilvánulásokat." Jó lenne, ha mindez igaz lenne, de a hazai valóság sajnos mást igazol.
Úgy gondolom, jogállamiságunk nem elég erős ahhoz, hogy a nem kívánatos folyamatokkal szemben támasz legyen. Ha napjainkban bármi, bárki valamilyen módon arra tesz utalást, hogy jóváhagyja a németek - és velük együtt Horthy - cselekedeteit, azon joggal felháborodnak világszerte. Ide sorolható a német megszállás emlékműve is, amely szimbolikus eszközökkel igyekszik tisztára mosni a Horthy-rezsim történelmi felelősségét. A tervezett emlékmű azt az erősen félrevezető üzenetet hordozza, hogy az 1944-et megelőző években nem voltak áldozatai a jogfosztásnak és a megalázásnak, elhallgatja az 1941-től elkövetett tömeggyilkosságokat, deportálásokat, internálásokat, a munkaszolgálatot elrendelő és végrehajtó rendszer felelősségét.
A parlamentnek és a kormánynak azt kellett volna bizonyítania: a Szabadság téri emlékművet senki sem fogja arra használni, hogy tisztára mossa a történelmet és rehabilitálja Horthy fasiszta rendszerét. A mai magyar vezető politikusok ellentmondást nem tűrve ragaszkodnak a Szabadság térre tervezett emlékműhöz, nem nyitnak vitát a szoborról, nekik úgy jó az, ahogy van!
Virágzott a "szerb Pest"
Amikor Magyarország német megszállásának a Szabadság téren felállítandó emlékművéhez a Belváros-Lipótváros önkormányzat képviselő testülete tulajdonosi hozzájárulást adott, nem tudjuk, hogy a Fidesz frakcióvezetője és a polgármester tisztában volt-e vele, hogy az Belvárosban a magyarokon, zsidókon kívül élnek még őshonos nemzetiségek és egyéb kisebbségek is.
Tudta-e, hogy egyes őshonos nemzetiségek már a honfoglaló magyarok előtt itt voltak Pannóniában, illetve az úgynevezett Szlavóniában? "Buda és Pest a szerbek ablaka a nyugati világ felé" című tanulmányomban megírtam, hogy a szerbek már a magyarok előtt itt voltak Pannóniában, különösen a Duna jobb partján, s a Dunántúlon, a magyarokkal együtt hozták létre a Pannóniai királyságot. Már Szent István idején Uros, az itteni szerbek főfejedelme nádor lett, majd utána az Urosevics nádorok következtek: Rado, Vid, Jánosa-Jovan, Belus, ajd a Garaiak, és más szerb származású nádorok uralkodtak. A szerbség létszáma Zsigmond király alatt, majd különösen Buda visszafoglalása után, a 1690-es nagy vándorlás idején ugrásszerűen megnőtt.
Szerbek nemcsak Budán és a Tabánban éltek, hanem Pesten is. Közvetlenül a török hódoltság után a Bástya, a Zöldfa (ma Veres Pálné), a Lipót (ma Váci) és a Pálos (ma Szerb) utcában a telkek és házak zöme, mintegy 80 százaléka a szerbek tulajdonában volt, valóságos kis "szerb Pest" virágzott ott. Mégis, Rogán Antal, a kerület mai polgármestere nem tartotta fontosnak, hogy legalább a kerületben élő őshonos nemzetiségek véleményt mondhassanak a tervezett emlékműről, hiszen az róluk is szól.
Ez példaértékű: mutatja a magyar nemzetiségi politika lényegét. Egy emlékmű mindenkinek emléket kell, hogy állítson. Azoknak is, akiket elhurcoltak, internáltak, akiket brutálisan, vasrudakkal agyonvertek. Minden meggyilkolt, elhurcolt, internált, meggyalázott embernek emléket kell állítani. Közöttük a barcsi lágerbe internált, ott meghalt és eltemetett 63 szerbnek is.
Megszegett szerződés
Nem volna szerencsés, ha a hazai nemzetiségek hagynák magunkat belehajszolni felesleges konfrontációkba, de a barcsi internáló táborban meghalt szerbek ügyében meg kellett szólalnunk. A táborban meghaltak emlékműve körüli vitában szinte lehetetlen az egymásnak ellentmondó álláspontokat tisztázni, ezért az emlékmű felállításának engedélyezési ügye már-már tengeri kígyóvá terebélyesedett. Messziről kell kezdeni.
A magyar kormány a második világháború során Jugoszláviával megkötött örök barátsági szerződés megszegésekor arra hivatkozott, hogy annak aláírása nem jelentette lemondását az elcsatolt területek iránti igényéről. Ezt alátámasztja Sztójai Döme - az egyébként tiszta magyarországi szerb származású Dimitrije Stojković - berlini magyar nagykövet jelentése, aki már 1940. december 19-ikén, mindössze hét nappal a magyar-jugoszláv örök barátsági szerződés aláírását követően, közölte: az illetékes német tisztviselők tudomására adta, hogy Magyarország soha nem mondott le a Jugoszláviával szembeni területi követelésekről.
Ismeretes, hogy az irredenta politika már a harmincas években előállt az igényeivel: "Igazságot Magyarországnak!", "Kis Magyarország nem ország, Nagy-Magyarország mennyország!". Éppen akkor, amikor a Horthy-kormányzat "Jankó-pusztán" képezte a horvát fasiszta középkádereket, illetve azokat a terroristákat, akik 1934-ben Marseille-ben meggyilkolták Sándor szerb királyt.
A kitelepítésekről, internálásokról sok magyar újság és folyóirat írt, de ezzel különböző intézmények is foglalkoztak. Itt csak a Magyar Építészmérnökök Nemzeti Szövetségének 1941. áprilisában megjelent közleményét említjük meg: "A pravoszláv vallású szerbség mindig is olyan rész lenne a nemzet testében, amely az egész szervezetet fertőzi, ezért annak gyökeres eltávolítása jelenthet megfelelő orvoslást. Ide kell sorolni a bunyevácokat is, akik nem hűek Magyarországhoz."
Barcsi szörnyűségek
A barcsi internálótábort 1941. június 15-ikén hozták létre, amikor a bácskai, elsősorban Zombori és Szabadkai járások szerb településeinek lakóit ide internálták. Egy elhagyott, ötemeletes malom épülete adott helyet a kitelepítetteknek. Az épületben az egy-egy családra jutó terület két méter hosszú és három méter széles volt. Innentől kezdve ez volt az internáltak szálláshelye, ahol csak szorosan, egymás mellett tudtak a földre szórt szalmán feküdni.
A lágerben uralkodó gyalázatos körülmények és a táborvezetők kíméletlensége azt eredményezte, hogy alig egy hónapon belül megkezdődtek a halálozások, elsősorban az erőtlen gyermekek és öregek körében. Teljes joggal nevezték a barcsi, sárvári és a többi internálótábort a gyerekek és az öregek temetőjének. Alig hét hónap alatt 63 halott volt, de csak háromról tudjuk, hol vannak eltemetve. A nyolcvanas években egy szerény emlékművet készítettek, hogy az internáltak és utódaik szenvedései ne mehessenek feledésbe.