Macondói Gabo hihetetlen valóságai

Sok-sok évvel azután, hogy először kezembe vettem egy vékonyka kötetet az Európa zsebkönyvek sorozatból, és az első rácsodálkozás után belehelyeztem magam egy olyan nyomasztó világba, ami földhöz ragadt emberek számára csakis az álmokban, a fantáziákban létezhet, egy olyan országnak a polgára lettem, amelyben a hasonlóan nyomasztó rémálmokat valakik valósággá teszik. Remélem, Gabriel García Márquez megbocsátja nekem odaátról ezt a kis ügyetlen parafrázist.

Mert manapság az általa teremtett város, Macondo sajnos áthelyeződik Dél-Amerikából Közép-Európába. Ahol a múlt árnyai mumifikálódva is élnek és virulnak. Amikor Márquez megírta első novelláit, egy olyan világról írt, ahol nem változik semmi, ahol a fülledt és mozdulatlan levegő, a hőség olyan légkört teremt, hogy az emberek már semmin sem csodálkoznak, legyen szó akár 200 évig egy fa alatt ülő emberről, akár repülő, nem földön kívüli lényekről, vagy olyan ártatlan lányról, akinek, bár a neve, Remedios, gyógyírt jelent, illata mégis halálos méreg. Márquez számára nem létezett az idő a maga hétköznapi értelmében, sem pedig az emberi élet normális logikája. Mégis el tudta hitetni, hogy mindez valóság, mert a szürreálisnak, az abszurdnak van egy olyan szintje, amely teljesen természetesnek tűnik. Ugyanakkor senki nem tudott hitelesebb társadalomképet mutatni a gyarmati örökségben, a katonai és patriarchális hierarchia, a vallás és az idejét múlt, álszent erkölcsök béklyójában fuldokló dél-amerikai világról, ahol e béklyót a csúcson élők ugyanúgy érzékelik, mint azok, akiknek az élet alja jutott.

Márquez világa elképesztően képszerű, és mégis – vagy talán éppen ezért – mindig is ellenállt a képpé alakításnak. Bár több művét is megpróbálták megfilmesíteni, azok csak nyomokban tudták visszaadni az ő világának összetettségét, mert ahhoz olyan fotografálásra lett volna szükség, amilyenre manapság (és remélhetően örök időkig) csak az agy képes.

Ezen a szomorú napon a világon mindenütt a Száz év magányról beszélnek, mint a 20. század egyedülálló remekművéről. De ne feledkezzünk el az olyan novellákról, mint a Söpredék, a Baljós óra, Az ezredes úrnak nincs, aki írjon, vagy későbbi regényeiről, mindenekelőtt az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikájáról. És ki emlékszik a Titokban Chilében című, megdöbbentő, leleplező dokumentumregényre, amely a Pinochet-diktatúra legsötétebb éveiről, a hatalom kijátszásának diadaláról szól? És bár a kritika nem bánt túl jól Márquez utolsó, önéletrajzi könyvével, a Bánatos kurváim emlékezetével, de számomra ez a nosztalgikus vallomás arról szól, hogy nincs olyan gyalázatos világ, amelyben ne lehetne megtalálni az örömöt, a szépséget, amiért érdemes élni.

Márquez kapcsán eszembe jut, hogy a manapság divatszerűen elátkozott „aczéli kultúrpolitika” micsoda ajtókat nyitott meg a magyar olvasók előtt a 70-es évek első felében, amikor felfedezhettük a kortárs világirodalom csodáit, köztük a latin-amerikai remekírókat. Egymás után jelentek meg nemcsak Márquez, hanem Mario Vargas Llosa, Julio Cortazár, Jorge Amado, Miguel Angel Asturias könyvei, igényes, az eredeti műhöz méltó fordításokban és egy-egy megjelenés eseményszámba ment a fiatal és az idősebb nemzedék számára is.

Macondói Gabo 87 évesen végleg megpihent egy szenvedélyes élet után. Nekünk pedig itt marad a remény, hogy nem jön el számunkra a Száz év magány országa.