Mégis, kinek az egyháza?

A kívülről irodának látszó, üvegfalú kis helyiségben két ember ül szemben egymással. Egy fiatal, huszonévesnek látszó, fekete fiú és egy elegánsan öltözött, idősebb fehér nő. A fiú bátorító mosollyal hallgat, a nő hosszan beszél hozzá, de hangja nem jut át az üvegfalon. A fiú - akit ebben az országban sohasem neveznének "négernek" - katolikus pap, s éppen egyik hívét gyóntatja. A templom látogatói oda sem pillantanak a jelenetre, a brabanti gótikát csodálva sétálnak el az üvegfalú kis iroda mellett.

Ha egyetlen képpel akarnám illusztrálni a nyugati - konkrétan a belga - katolikus egyház jelenét, akkor ezt a jelenetet választanám. Nem emlékszem, hogy a belga templomokban valaha is láttam volna a hagyományos gyóntatószékben térdelő hívőt. Olyannyira, hogy a liege-i katedrálisban szép díszfa nő a gyóntatófülkébe helyezett óriási virágcserépben, jelezvén a funkcióváltás véglegességét. Ami pedig a papok és a hívek összetételét illeti, ha a fekete pap egyelőre ritkább is, a fiatalabb apácák többsége afrikai vagy fülöp-szigeteki származású, akik között afféle tanító néninek tűnik az idősebb, fehér szerzetes nővér. Ezt az egyházat már csak azért sem fenyegeti semmilyen kirekesztő rasszizmus, mert a templomba járó hívek jelentős része - főleg a francia nyelvű vidékeken - afrikai vagy ázsiai származású, láthatóan egyszerű sorsú ember, főleg asszony.

Néhány évvel ezelőtt több belga templom is menedéket adott a kiutasításra ítélt, úgynevezett "papír nélküli" bevándorlóknak, akik hosszú heteken át a templomok kövén éltek és aludtak. A brüsszeli fekete negyed szívében a Szent Bonifác templom plébánosa még azt is elnézte, hogy a menekültek az iszlám szokásoknak megfelelően naponta ötször Allahhoz imádkozzanak. A templomfoglalásokat a Vatikán is támogatta, s az akciónak nagy része volt abban, hogy a belga kormány egy időre enyhített az illegális bevándorlókat sújtó kiutasítási gyakorlaton. A politikai pártok közül az egyházat jellemző módon csak a szélsőjobboldaliak támadták nyíltan, a többiek engedményekkel és szelíd erőszakkal igyekeztek véget vetni a templomfoglalásoknak. Amelyek végső soron a krisztusi tanítás sokszor elfelejtett lényegéhez tértek vissza: az egyház a szegények, kitaszítottak, megalázottak és megszomorítottak közössége.

Ebben a közegben egyetlen politikus sem szélhámoskodhatna a "keresztény nemzeti" ideológiával. A kongói papot, a flamand és vallon hívőt, a fülöp-szigeteki apácát éppen az teszi közösségé, hogy különböző bőrszínük, nemzetiségük, múltjuk ellenére összeköti őket a Krisztusba vetett hitük. Aki ezt nem érti, az csak hazudja magáról, hogy keresztény. Amikor egy angol képviselőtársamnak hajdan arról panaszkodtam, hogy a magyar templomokban sok pap nyíltan és a szószékről kampányol a jobboldali pártok és jelöltek mellett, Tom C. nevetve azt felelte, ha Nagy-Britanniában ilyesmi előfordulna, akkor a hívek egyszerűen lerángatnák és kizavarnák a templomból a papot. A templom, mondta a hívő anglikán és a munkáspárti aktivista kettős öntudatával, elvben természetesen Istené, de a gyakorlatban a híveké: a papot mi választjuk és mi fizetjük, s nem azért fizetjük, hogy pártoskodást szítson a hívek között.

A belga templomokban sem kell félnem attól, hogy politikai meggyőződésemet gyalázó és más pártok mellett kampányoló prédikációkat hallok. Ha közéleti téma mégis szóba kerül, akkor bizonyosan a rasszizmus és a szegényeket sújtó gazdaságpolitika elítélése dominál, természetesen pártpolitikai utalások nélkül. Bár az itt keresztényszociálisnak nevezett jobbközép párt része a kormánykoalíciónak, nem fűzik szorosabb kapcsolatok az egyházhoz, mint más pártokat. A közelmúlt nagy pedofil-botrányai idején a kereszténypárti igazságügy miniszter vezényelte a vizsgálatokat, olyan hévvel, ami a püspöki kar szerint "még a Szovjetunióbeli egyházüldözéseket is felülmúlta". Ami szerencsére persze költői túlzás volt.

Magyarországon még a politizáló közvélemény sem fogta fel annak súlyát, hogy a strasbourgi emberi jogi bíróság jogsértőnek nevezte a magyar egyházi törvényt. A strasbourgi bíróság időről időre a legfejlettebb demokráciákban is elítéli a jogsértéseket. De más dolog, ha azért, mert valahol erőszakoskodik egy rendőr, rosszak a fogdaviszonyok, durva a kiutasítási eljárás végrehajtása - és megint más, ha azért, mert az ország kormánya és parlamentjének többsége nincs tisztában vele, vagy nem fogadja el az egyház és állam szétválasztásának fontosságát. Ez utóbbi végső soron a szabad államban szabad egyház több száz esztendős, demokratikus alapelvének tagadása.

A magyar egyházaknak és híveiknek azt kellene belátniuk, hogy az egyházak szabadságát nemcsak üldözéssel, hanem kormányzati gyámolítással, politikai kegyként osztogatott ajándékokkal és extra jogosítványokkal is korlátozni lehet. Hiszen az utóbbiaknak mindig ára van: valamit a politikának kell átadni abból, ami Krisztusnak és a hívőknek járna. Bár a kereszténység a Közel-Keleten született meg, Magyarországra mégis Nyugat-Európából, a nyugati műveltséggel együtt érkezett meg. A magyar egyházak nyugati orientációjukat nehezebb időkben sem adták fel. Higgyünk benne, hogy a sámánkodó politikai hatalommal szemben most is lesz bátorságuk a nyugati egyházak szabad és toleráns útját követni.