Emlékezetpolitika

Van-e visszataszítóbb kifejezés, mint az "emlékezetpolitika"? Azt jelenti, hogy csinálok a történelemmel, amit akarok, ami az érdekem, mert az enyém a hatalom? Hogy ne kelljen szembenézni, mert akkor nincs más, mint a nagy röstellés?
Most például az emlékezetpolitika fegyvere az, hogy aki békésen, csöndesen lebontogat valami hülye kordont, azt rabosítják. Vagyis nagyon erősen befenyegettet Orbán Viktor. Hogy le leszel csukva! Egy volt 56-os halálra ítéltet, egy Kádár alatt ellenálló, ma már öregembert, Mécs Imrét követteti a rendőrökkel. Berendelteti, mert hogy hátha majd rettenetesen megijed, és mégis inkább úgy emlékezik majd, hogy nem a magyarok irtották, önként és boldogan a magyarok közül azokat, akiket zsidóknak meg cigányoknak lehetett minősíteni, hanem a megszálló németek. Csakis és egedül. Már most szólok, hogy a következő évtizedben még el kell diskurálni azon is, miképpen irtott ki Ukrajnában több tízezer embert a magyar hadsereg. Hogyan csapkodták falhoz a csecsemőket a lábuknál fogva, hogyan zártak teljes falvak népét templomokba, mielőtt gránátot és tüzet szórtak közéjük. És szó lesz Horthy felelősségéről is.

Már csak azért se erőltetném Orbán helyében ezt az emlékezetpolitikai emlékművet, mert az is lehet, hogy nemsokára az ukrajnai áldozatoknak építünk. A Szabadság térre javasolnám.

Az emlékezetpolitika azt jelenti, hogy a történészek nem végezhetik szabadon, vagy hiába végzik a dolgukat? Az a nép, amelyik megengedi magának a múlt politikai manipulálását, úgy jár mint mi: bégető birkákként vonulászunk bele a diktatúrákba, aztán meg benne a diktatúrákban eljárunk arra szavazgatni, hogy legyen diktatúra, mert az olyan kényelmes.
Most akkor én előre emlékezetpolitizálok egy kicsikét: talán csak akkor ismeri föl Orbán, hogy nem kellett volna ezt az idegenrendészeti emlékművet erőltetni, amikor majd 2018-ban a győztes Jobbik pribékjei Vona parancsára elfogják. Viccesen fölajánlják neki, hogy választhat: a dunaparti cipős megoldást vagy a gázkamrásat szeretné?

Orbán, aki fölépítette a fasiszta államot, amibe csak be kell kötöztetni a jobbikos hivatalnokokat és csendőröket, akkor világosodik meg, hogy rontás volt rajta: ez a kis demokrata teljesen ismeretlen okból szépen, lassan megbolondult, érezte, hogy valami baj van, de nem tudott ellenállni. Azért vezette be a rendszerét, amelyik horthystának tűnt, mert az is volt. Ugyanazt a szerepet kapta: ahogy Horthy Szálasiig, úgy vezette a népet Vona Gáborig vagy Zagyva György Gyuláig, Vona addigra már konszolidált dísznáci lesz, csak a nevét adja a párthoz és a hatalomhoz.
Aki azt mondja, hogy eltúlzom, gondolja végig: akár csak elképzelhettük volna, hogy Oroszország pénzeli Európa náci pártjait, hogy azok bomlasszák az Uniót? Oroszország olyan hordákat támogat, mint a magyar gárda?

Persze azt se gondoltuk, hogy egyszer még azt várjuk, hogy Putyin, Oroszország kétségkívül képességes vezetője, mikor adja ki a parancsot a népirtás megkezdére. Meg arra se, hogy a félhülye jobbikosok jelesei máris bejelentkeznek Kárpátaljára, hogy ne csak a keleti orosz-ukrán határterületeken pusztuljanak az emberek, hanem lehetőleg itt is. Mert soha sem elég a halálból.
Persze a következő négy évben a hatalomra okkal készülő Jobbik konszolidálódik majd. Nagy kihívásoknak kell megfelelni.

Itt van például a vízügyi zsidókérdés. A Jobbik évek óta azzal rémisztgeti a népet, hogy a zsidók nemsokára elfoglalják Magyarországot, mert nincsen nekik vizük, nekünk meg van. Ivóvíz, amin úszik Magyarország. Szemben Izraellel, ami egy merő sivatag. Hiába kaparintották meg a zsidók, nem tudnak jól élni, mert inni még csak lenne víz, de a mezőgazdálkodásra nem elég. Ezért aztán a zsidók nemcsak fölvásárolják a magyar földeket, hanem katonákat is állomásoztatnak Táborfalván, és ők gyilkoltatták a cigányokat, hogy olcsóbb legyen a föld meg az ingatlan. A propagandagépezetet egy csöppet sem zavarta, hogy újságírók egy csoportja átkutatta például Táborfalvát, a laktanya üres volt - a duma ment tova. (Jó sokat ártottak az izraeli államfő meggondolatlan hencegése, aki azzal bosszantotta hallgatóságát, hogy zsidók mennyi mindent vásároltak föl errefelé. Ezt lehetett naponta idézgetni.)

Na, most baj van: kiderült, hogy Izrael növények millióit ülteti a Negev sivatagban, és csöpögtetéses technikával öntözi a haszonnövényeket. Azt pedig nem lehet sós vízzel. Kiderült: Magyarország macerás megszállása helyett a ravasz zsidók inkább arra dolgoztak ki működőképes tervet, hogy miképpen lehet sótalanítani a tengervizet. Ma ott tartanak, hogy nemcsak önellátók ivóvízből, hanem lassan exportálják is.

Majd kell valami nagy ötlet, mert az azért gyönge lenne, hogy azért vannak itt a zsidók, hogy tönkre tegyék az vízbázisunkat, hogy aztán a palackos vizükkel zsarolják a magyart.
Más baj is van a zsidókkal: a Jobbik magára maradt miattuk. Büszkék lehetünk arra, hogy a mi náci pártunk igazi hungárikum: az utolsó jelentős antiszemita párt az EU-ban. A többiek már rájöttek, hogy az arab az igazi ellenség: sokkal könnyebb őket, és általában a színeskés bőrű bevándorlókat utáltatni, mint a zsidókat.

Most így állunk. Van négy évünk eldönteni, hogy a Jobbikot vagy a Fideszt akarjuk kormányra. Hacsak nem lesz valami baloldal is a választékban. Esetleg rendpárti, hogy versenyképes legyen.

Szerző
Andrassew Iván

Egy vereség kezdete

Ezt a választást 2012 júliusában vesztettem el.
Két évvel voltunk a 2010-es országgyűlési választások után, amikor egy Gyula melletti üdülőhelyen találkozott az a baráti társaság, amely a szegedi egyetemi kispályás focibajnokságon valaha egy csapatot alkotott. A kivétel nélkül diplomásokból - nem egy esetben több diplomás emberekből - álló társaság tagjainak egy része magasan kvalifikált munkakörökben dolgozott vagy dolgozik jelenleg is Nyugat-Európában. Noha az ilyen összejövetelek nem a komolykodásról szóltak, óhatatlanul is szóba került a politika, többnyire "kiscsoportos" beszélgetésekben.

Utólag visszanézve a baloldal választási veresége számomra 2012 júliusának tűzforró szombatján kezdődött. A társaság talán legintelligensebb tagjával beszélgettem, aki munkája miatt úgy ingázott a nyugat-európai fővárosok és Budapest között, ahogyan én Gyula és Békéscsaba viszonylatában teszem. Már csak helyzetünk különbözőségéből adódóan is a magyar rögvalóság talaján inkább én voltam otthon (nem mintha nem cseréltem volna vele, ha nem is foglalkozást, de lakhelyet), mint ő. Nagyon régi ismeretség fűzött össze, akkor úgy tudtam, mély, ritka barátság, és ezt erősítette, hogy több hónap távlatából is ott tudtuk folytatni beszélgetésünket, ahol legutóbb abbahagytuk.

Az ország erőszakos, türelmetlen, arrogáns átalakítása akkor már teljes alakot kapott. Úgy gondoltam - magam mögött hagyott naivitásom miatt hittem -, hogy gondolkodó ember számára nem lehet kétséges, mennyire rossz irányba tart az ország. Emlékszem, hogy ebben a diskurzusban (bár fürdőnadrágban, foci után leizzadva, sörrel a kezünkben bandukoltunk) olyan fogalmakat használtunk, mint közjog, alkotmányosság, társadalmi vita és konszenzus.

A beszélgetés azonban hirtelen megbicsaklott, mert barátom - tőle egészen meghökkentő módon - gyurcsányozni kezdett. Nem értettem a "Kurcsány így" és "Kurcsány úgy" kezdetű trágár mondatait, de abban utólag is biztos vagyok, hogy nem az alkohol beszélt belőle, hiszen fél üveg sörön sem voltunk túl. Igyekeztem mederben tartani a vitánkat, ezért finoman jeleztem, nekem ennél azért jobb a véleményen az exkormányfőről. Indulatát azonban csöppet sem sikerült csillapítanom. Fidesz iránti rokonszenvvel aligha vádolható barátom azt a moslékízű narratívát nyomta le a 2006-os őszi zavargásokról, benne Gyurcsány állítólagos szerepéről, sőt ezen túlmenően a politikus személyiségéről, ami a Civil Összefogás Fórum tüntetésén elmondott gyújtó hangú beszédek sorában is a radikálisabbak közé tartozott volna. (Pedig Fricz Tamást ebben nem könnyű túllicitálni.) Ha őszinte akarok lenni, akkor le kell írnom, hogy Debreczeni József A 2006-os ősz című könyvét olvasva - hónapokkal a fenti beszélgetés után - értettem meg, hogy a zavargások értelmezését milyen eredményesen sajátította ki magának a jobboldal. Noha ezt a Gyula melletti üdülőhelyen, 2012 nyarán, sörrel a kezemben is megérthettem volna.

A legnagyobb csalódás azonban még váratott magára. Más irányba fordítottam a vitát. Úgy érveltem, hogy óriási különbség a között, hogy valakik (szocialisták-szabad demokraták) tehetségtelenül kormányoztak, és a között, hogy valakik (Fidesz) túszul ejtik az államot és módszeresen felszámolják, kiüresítik azon intézmények sorát, amelyek a demokratikus működést szavatolják. Az előbbieknek silány produkcióra futotta felkészületlenségükből, az utóbbiak pedig hétpróbások, akik kizárólagos hatalomra törekszenek.

Csillogó értelmű, sokrétűen képzett, az utóbbi években Nyugat-Európában akklimatizálódott barátom olyan üres tekintettel nézett rám, mint aki semmit nem ért az elhangzottakból.

Innen nézve nem is olyan meglepő, ami 2014. április 6-án történt.

Szerző
Bod Péter publicista

Nem nekem kell

Nem az én rokonaimat ölték meg Auschwitzban. Nem az én családomat rángatták ki a csendőrök a házukból és zárták bűzlő marhavagonba. Nem az én felmenőimet küldték "munkaszolgálatra" a keleti frontra, azaz meghalni fegyver nélkül az aknamezőkön, megfagyni a Don-kanyarban. Nem aggattak rám sárga csillagot, nem zártak gettóba, nem zártak ki az egyetemről a származásom miatt. Soha nem mondták rám, hogy büdös zsidó. Nem tudom, milyen az, amikor titkolnom kell, hogy ki vagyok. Nem tudom, hogy milyen félni.

Nem vagyok hívő, ezért sincs jogom számon kérni bármilyen vallási közösséget, felekezeti szövetséget azért, mert hallgat, mert hagyja, hogy mások vívják meg a harcát. Hogy mások bontsanak kordont, mások menjenek börtönbe azért, mert le akarják köpni a múltját, mert el akarják hitetni ezzel az országgal, hogy mindenről a németek tehetnek. A megszállók, akik sivítva szálltak alá sasként, és martak bele a kecses arkangyalba. Egy közpénzen épülő emlékmű hivatott meggyőzni minket arról, hogy Gábriel nem utálta a zsidókat és nem is ölte volna meg őket, ha a német tankokkal együtt nem ruccan le Budapestre Eichmann is.

Nincs jogom elítélni a Mazsihiszt azért, mert tárgyalni akar a kormánnyal erről az emlékműről. Nem nekem kell meggyőzni őket, hogy felesleges tárgyalni, mert a szobor már kész, csak oda kell szögelni a Szabadság térre. Orbán annyira akarja ezt a szobrot, hogy hajlandó hazudni érte. Mert ez a szobor állít majd emléket a Nemzeti Együttműködés Rendszerének, amely visszaadta a magyaroknak az 1944. március 19-én elveszített önrendelkezést. Mert ez a szobor jelképezi, hogy Mi Magyarok semmiről sem tehetünk. Mert velünk mindig kicsesznek, mi nem cseszünk el semmit.

Szóval, ha a Mazsihisz vezetői szeretnék magukévá tenni ezt a mentalitást, akkor jó úton halad. Hiszen nyilván nem rajtuk fog múlni, ha arkangyal fogja hirdetni a Szabadság téren a magyarok ártatlanságát 600 ezer magyar legyilkolásában, akiket Eichmann kezére adtunk. Ők sem tudják meggyőzni Orbánt arról, hogy a hazugságnak állított emlékművek nem örökéletűek. De nélkülük én bármit mondhatok.

Szerző
Molnár Richárd