Gonoszság, csak úgy

A címe Borgman, Cannes-ban versenyben volt a fesztiválon, rendezője a holland Alex van Warmerdam. A címszerepben az átható tekintetű Jan Bijvoet látható, érdekesség, hogy mint több filmjében, ezúttal is egy apró szerepben maga a rendező is feltűnik, s felesége, Annet Malherbe ugyancsak eljátszik egy mellékszerepet.

Hideglelős, taszító és kíméletlen film a holland Borgman című thriller. Vagy fekete komédia. Vagy elvetemült fantazmagória. Vagy sötét játék arról, mit bír a néző támpont nélkül. Alex van Warmerdam rendező neve a filmínyenceknek mond ígéretest első filmje, a bibliai Káin és Ábel történetet kifordító 1986-os Ábel óta.

Most azért is kapta fel nevét a sznobériára hajlamos filmvilág, mert legújabb rendezésével több évtizedes csöndet tört meg. A Borgman révén hosszú szünet után először szerepelt ismét holland film a cannes-i versenyválogatásban. Van Warmerdam második filmjével (Északiak) 1992-ben Európa Filmdíjat nyert, ő volt Az év felfedezettje, következő filmjét Velencében Fipresci díjjal emelték ki a kritikusok, most pedig Michael Hanekéhez és David Lynchhez hasonlítják.

Ez nagyon erős túlzás és nagyon felületes. Lynch filmjeinek lényege maga a titok, a lét és halál megfejthetetlensége, de az ezt körülölelő misztikát fantasztikusan felépített történetek és fantasztikusan megrajzolt igazi karakterek árasztják. A Borgman sem egyikkel sem másikkal nem dicsekedhet, a titok pedig egy sor feloldatlan kérdőjelben testesül meg.

Haneke emlékezetes filmje, a Különös játékok (Funny Games) a terror és az erőszak félelmetes méretű fenyegetését hozza elénk, azt a fokozatot, amikor a gyilkosságok érdek nélküli, hidegvérű játékot jelentenek csupán. De hidegvérű kegyetlenség nagyon is valóságos figurákban ölt testet.

Lynch karakterei és Haneke helyzetei rendkívüli erővel és hatásosan beszélnek egy világról, amit a magunk módján mi is ismerünk, de ezt az ismeretet soha nem mernénk úgy megfogalmazni, ahogy ők. Van Warmerdam filmjéről nehezen mondható el viszont, hogy mi a csodáról is akar szólni.

Mert az a legkülönösebb, hogy bár óriási csalódást kelt a végére, viszonylag hosszú ideig olyan, mintha akarna valamiről szólni. Méghozzá hatásosan, különös, erős atmoszférát teremtve, többféle magyarázatot is felkínálva. Mindjárt az indulás valamerre elirányítja a nézőt, amerre azután a film a legkevésbé sem halad.

Egy ritkás erdőben hajtóvadászat indul, a lapátokkal, fejszékkel felszerelkezett férfiak között egy égő szemű pap is halad, elsőként ő csap le a földbe vájt lyukak tetejére, ahol hajléktalan küllemű férfiak húzzák meg magukat. Hihetjük, csavargóktól védik a települést. A hajtóvadászok és a föld alól kizavart hajléktalanok többsége soha több é nem kerül elő a filmben.

Csak egyikük, a Borgman névre hallgató torzonborz figura története bomlik ki, miután verés és ármány révén beveszi magát egy tágas, gazdag, szép családi házba s a három gyermekes családanya kegyeibe az erdő közepén. Közben képbe kerül egy titokzatos kutya is, akinek a dühét a torzonborz, ápolatlan Borgman azzal csillapítja le, hogy még nem jött el az idő.

Az később sem derül ki, hogy netán a sátán kutyája ólálkodott elő, s akkor Borgman maga a sátán, s bár mintha furcsa kutyává alakulás a film vége felé is megesnek, kétséget kizáróan nem derül ki egészen az utolsó jelenetig sem, hogy Borgman maga a földre szállt sátán-e, vagy netán csak egy démon, esetleg a gonosz szimbolikus megtestesülése.

Vagy aki hol ez, hol az, hol csak egy egyszerűen egy pofátlan csavargó, aki felborítja a háromgyerekes családban a meghitt békét, magához édesgeti a gyerekeket, gyilkos ellentétet szít a házaspár között, elcsavarja az asszony fejét. A válasz majdnem mindegy.

Ugyanis az eleinte határozottan érdekes szituáció egyre inkább érdektelenné válik, annyi kérdőjelet hagy maga után minden jelenet, hogy az izgalomkeltésre bedobott csalik fokozatosan kioltják a nézői érdeklődést.

Látványnak nem közömbös, ahogy Borgman meztelenül ráül éjszaka az ágyában alvó asszonyra, meg hogy a meggyilkolt kertészházaspárt, fejüket cementes vödörbe fixálva, ereszti a környéki tóba, ám a különös látvány semmi különös tartalmat nem hordoz.

Van Warmerdam erős atmoszférájú képei attól maradnak végül bosszantóan üresek, mert egyetlen megragadható gondolati pontot sem adnak a halmozódó titokzatosságok felfejtéséhez. Egy kis gonosz csapat szegődik Borgman mellé, hogy a piszkos munkákat elvégezzék.

Hang nélküli, hús-vér embereknek látszanak, akik felborítanak maguk körül minden rendet, békéből háborúságot fakasztanak, aztán lelépnek. Ez lenne a jómódú középosztálybeli önelégültség megfricskázása? A rendező, mint minden eddigi filmjéhez, most maga írta a forgatókönyvet. Mély titok marad, hogy miről.

(Borgman **)