Annak a Blind Summit Színháznak a három elsőrangú művésze mozgatja, melynek tagjai a legutóbbi olimpia megnyitóján három és fél, négy méteres óriásbábokkal különböző jeleneteket adtak elő. Felnőttek számára játszanak. Feketébe öltözötten jönnek be a Trafóban a színre, Az asztal című előadásában. Egyikük fejjel lefelé, mint valami élettelen rongyot, a kezében lóbálva hozza be Mózest. Teste kitömött textilből készült, így kissé hasas, ruha nincs rajta, vékony keze-lába lazán himbálódzik. Az aránytalanul nagy feje viszont merev kartonból van, így éles kontrasztot alkot a testtel. Erőteljesen karikaturisztikus ez a fej, éles, kiszögellő redőkből áll a nagy szakáll, hosszú, kampós az orr, intellektuálisan magas a homlok, árgusan figyelőek a szemek.
A figura minden porcikája mozgatható. Ha kell, akár idegesen felpörgetett vitustáncot tud járni, de lassú, komótos lefekvésre, merengő töprengésre is képes. Kleist nem véletlenül írt olyan szépen arról, hogy a báb sok tekintetben többre képes, mint a hús-vér ember. Áthághatja a nehézkedés törvényeit, repülhet a levegőben, végtagjait hihetetlen pozíciókba tekerheti, és nem utolsósorban hajszálpontosan olyan lehet, amilyen figurát a produkció megkövetel. A színész mindig kicsit öregebb, vagy fiatalabb, soványabb, vagy teltebb a kelleténél, a fizimiskája sem feltétlenül fedi éppen azt, amit a megformálandó alak megkövetel, a báb viszont, mint megtestesült metafora, ha jó a tervező, pontosan megfelel az igényeknek. A nagy színházi gondolkodó, Gordon Craig tán ezért is képzelte el szuper-marionettekkel a teátrumok jövőjét, ami persze szélsőséges túlzás volt, de sok alapproblémára rávilágított.
Mózes is filozofál magáról a bábjátékról, vehemens kiselőadást tart arról, mitől is függ, hogy őt nézzük-e, vagy a szintén látható mozgatóit, mitől függ, ha behatóan néz egy pontra, és azt mondja, hogy ott kert van, cukkini nő, odaképzeljük-e amiről beszél, hiszünk-e neki? Mózesnek hitele van, mert nagyszerű a tervezője, Nick Barnes, aki a színház egyik alapítója. És remekek a mozgatói. Mark Down egyben a rendező is, és a hangját is kölcsönzi a házsártos, mégis roppant módon szerethető figurának, meg a fejét és a bal kezét mozgatja. Sean Garratt felelős a jobb kézért, a törzsért, amibe a szinte önálló életre kelő fenék is beleértendő. Irena Stratieva pedig elképesztő kunsztokat művel a lábakkal. A három embernek a csodával határosan, milliméterre kiszámítottan kell együttműködnie, összelélegeznie, miközben életet lehelnek a holt anyagba, energiáikat, lelküket, gondolataikat, bámulatos érzékenységgel, lefegyverző szakmai tudással, átpumpálják belé. Ez az úgynevezett bunraku technika. Japánban akár már kis korban, mint a balettet, kezdik tanítani, és több évet is igénybe vehet, míg a báb egy-egy testrészének kifinomult mozgatását úgy-ahogy elsajátítja a növendék. De persze a produkciókban több figura mozog, mutatósak a díszletek, jelmezek. És bár jártam olyan báb-világfesztiválon, amelyen egy hétig reggel kilenctől hajnali háromig röpke ebédszünettel, végkimerülésig néztük a produkciókat, én még olyat nem láttam, hogy egyetlen bábbal, üres asztalon, kellékek, díszletek nélkül bárkik is végigjátszottak volna úgy másfél órás előadást, hogy üresjáratok nélkül abszolút lenyűgözzék a felvillanyozott publikumot.
A nagy bábos mogul, Szergej Obrazcov világot járt önálló estjében különböző figurákkal adott elő jeleneteket, és közben sokat mesélt az életéről. Korunk egyik legizgalmasabb bábosa, Eric Bass, akinek ugyancsak egyszemélyes, Őszi portrék című, idős emberekről szóló szépséges műsorában van egy Mózeshez hasonlóan zsörtölődő öregúr. Sőt, van egy zsidó suszter is, akiért eljön a halál. De nem akar a karmai közé kerülni, ezért, hogy húzza az időt, mesélni kezdi az életét. Közben remegő kézzel végigsimogatja műhelyének szinte valamennyi tárgyát, bütyköl az utolsónak készülő cipőn, fájdalmas elárvultsággal énekel. Mózes is, akinek amúgy az utolsó tizenkét óráját látjuk, vagy legalábbis ezt kellene eljátszania annak a bábunak, aki amúgy színész és megtestesíti őt, alkudozik istennel, hogy ne kelljen még meghalnia. És ő is bejárja egész birodalmát, az asztalt, az azon lévő képzeletbeli kertet, ahol csaknem valamennyi növényt végigsimítja a szemével. Majd bekucorodik az asztal bal sarkába, ott ő a halálfélelemmel teli, remegő Mózes, de ugyanez a figura alakítja istent is, a jobb sarok fölött lebegve, és dodonai hangon megszólalva. Ez is parádés, ugyanaz a báb egészen mást jelent, másnak a tökéletesen hiteles megtestesítője, és ráadásul ez a két nagyon különböző karakter még párbeszédet is folytat egymással.
Ez a műfaj pazar tudathasadásra ad lehetőséget. Gondoljunk csak Kemény Henrikre, aki egyszerre volt Vitéz László, és az őt megtámadó ördög. De, hogy egészen szélsőséges példát mondjak, ennek a műfajnak az egyik nagyágyúja, Massimo Schuster a Macbeth-et is előadta egy szál maga, marionettekkel. Tehát az ember ravaszul megsokszorozhatja magát a báb által. És egy figurának három ember is adhatja a lelkét, mint Mózes esetében. Az Állami, majd Budapest Bábszínház évtizedekig játszotta itthon és a világban, Beckett Jelenet szöveg nélkül című egyfelvonásosát, melynek főhősét, a létezni próbáló, majd öngyilkosságot is megkísérlő emberkét, aki sok mindent kipróbál, de sehogyan sem boldogul semmivel, szintén bunraku technikával, hárman mozgatták. De ők fekete háttér előtt, talpig feketében, úgy, hogy a fejükön is csukja volt, tehát a színészek nem látszottak, csak a bábjuk. Mózes esetében viszont még bonyolultabb a képlet, mert a mozgatók reagálnak arra mimikával, vagy akár hangutánzó szavakkal, amit a báb tesz, mond, és a három színész háromféle módon is nyilváníthat véleményt. Ez pedig jelenthet széthúzást a báb mozgatásában, ilyenkor csaknem szétcincálják a figurát, szanaszét áll keze-lába, ez is izgalmas tartalmakat hordozhat. Ennek a Mózesnek ugyanúgy meg lehet rajzolni a portréját, mintha élő ember volna.
A felnőtteknek szóló bábjáték hihetetlen lehetőségeket hordoz magában.
