Annak az "emlékműnek", amely a Szabadság téren hamarosan állni fog, csak akkor lenne, s mint tapasztaljuk, van - megtagadandó - köze a zsidókhoz, ha a zsidó származású magyarokat "magyarországi zsidóknak" (ld. még "magyar honfitársak és zsidó polgártársak") tekintve a nemzetből elszublimáljuk. Ha sorstalanságukat zsidó sorsnak, s nem magyar sorstalanságnak gondoljuk. Nem a zsidókról van szó, még ha a tiltakozás élvonalába éppen egy zsidó gyűjtőszervezet (a Mazsihisz) keveredett is, hanem a magyarokról, és általában a polgárságról.
Azt a világháborút, amelynek magyarországi végjátékát a hatalom minden háborús bűn alól feloldozást kínálva a náci megszállással,az ország szuverenitásának 1944. március 19-i elvesztésével (a "szoborral") akarja letudni nem a holokauszt miatt harcolták meg. Annak ellenére nem, hogy a polgári világ tudott az 1938-as Kristallnachtról, az elenyésző létszámú német zsidóság elleni központilag megtervezett és irányított, országos pogromokról, s nem feltétlenül értesülhetett ugyan az 1942. januári wannseei konferenciáról, de az Auschwitzi Jegyzőkönyvekből 1944 kora nyarán már tudhatott az európai zsidóság elleni Endlösungról, amelynek valóságával aztán szembesülhetett a felszabadított táborokban.
Auschwitz (itt: mint valamennyi náci és bolsevik tábor gyűjtőneve) a totalitárius rendszer-felvilágosodás - "az értelem kora" -, a polgári civilizáció világa ellen-hitleri és -sztálini forradalmának a lenyomata. A második világháborúban valójában az egyetemes polgárság küzdött a polgári szabadságért, az emberi autonómiáért. Az már csak a történelem furcsa fintora, hogy ebben a nemzeti szocializmus ellen vívott küzdelemben természetellenes szövetségesre kellett találjon másik, az antifasizmusban sokáig látensnek mutatkozó, de valóságos áldozatokat hozóellenfelében, Sztálinban.
Kertész Imre pontosan fogalmaz, amikor azt mondja: a holokausztot sosem német-zsidó háborúnak látta, hanem egy totalitárius rendszer módszerének, hogyan darálja be az embert egy gépezet és változtatja meg olyan mértékben, hogy aztán már saját magát és az életét sem ismeri fel. Az auschwitzi krematóriumokban nagyipari módszerekkel az emberi autonómiát égették füstté a totalitárius ideológia által a polgárság eszenciájának megnevezett zsidók megsemmisítésével. Ezért írhatta Adorno: Auschwitz után nem lehet verset írni. Auschwitz után minden antiszemitizmus az általános emberi autonómia el- és megvetése lett. A zsidók sorstalansága az ember sorstalansága. Nem a holtakról, hanem a túlélőkről van szó, akiknek sorsában minden polgár magáénak tudhatja a túlélhetetlen túlélésének terhét: a meggyilkoltak krisztusi halála levetkőzhetetlen felelősséggé oldozta az ember önmaga szabadsága ellen elkövetett bűneit.
A Szabadság téri "szoborral" most ez a valóságos feloldozás, megtisztulás és felelősség tagadtatik meg - az önfelmentési láz, politikai mítoszáért cserébe. A hatalom az Alaptörvényben a nemzet történelméből kitörölt kommunista mítosz helyett - amely a francia forradalom nyakába ültetve magát, 1917 bolsevik forradalmában találta meg szellemi-morális folytonosságát -, a Horthy-korszakban virulens harmadik utas magyar mítoszt rögzíti "emlékműbe". A sorscsapásos magyar sors mítoszát, amely mindig külső erők által kényszerítve élte meg önmaga szeplőtelen történelmét.
Ezzel a közhatalommal nincs miről beszélgetni.