A feminizmus alkonya?

A feminizmust hazánkban sokan még ma is a patriarchátus női változatával, a férfiszerepek elsajátításával, a gyakran agresszív érvényesülési kényszerrel, a család elhanyagolásával és általában véve a nőuralommal azonosítják, amit a hagyományos szerepekben szocializálódott férfiak és nők egyaránt élesen elutasítanak.

Miközben az angolszász vagy nyugati mintájú feminizmus soha nem gyökeresedett meg Magyarországon, bár a mai fiatalok - főleg a lányok - körében van érdeklődés a gender-tanulmányok iránt. (Simone de Beauvoir "A második nem" című 1949-ben megjelent társadalomelméleti művében, noha konkrétan nem használja ezt a szót, megalapozta a gender-elméletet. A kijelentés ugyanis nem a női mivoltra, hanem a társadalom által meghatározott "nőiességre" vonatkozik. - a szerk) Az államszocializmus idején a nőpolitika keretében történtek sikeres próbálkozások is a nagyobb egyenlőségre a nők munkaerő-piaci helyzetében, az iskolai végzettségben és, ha felemás eredményekkel is, de a politikai aktivitásban, a munkahelyi előremenetelben és a munka és a család összehangolásában is.

Ezt a politikát a rendszer persze az elért eredményeknél jobban propagálta, mint a nyugat-európai minta ellenpólusát, ahol a nők a '60-as évekig és esetenként később sem tudtak kilépni a Kinder, Kirche, Küche szentháromságából. A rendszerváltás után mindez az ellenkezőjére változott: szokás lett mindent leminősíteni, ami valamikor a szocializmushoz tartozott. A nőpolitika summája annyi lett, hogy az államszocializmus dupla terhet rakott a nők vállára, a család és a munka terhét. Ennek persze ellentmond a gyes azon minősítése, hogy a gyesen levő kismamák nem tudtak visszailleszkedni a munka világába, és halálra unták magukat, vagy pedig az alkoholba menekültek a semmilyen perspektívát, közösséget nem kínáló lakótelepeken.

Én ehhez felidézném a keletnémet nők egy csoportjával készített kutatásomat, akik a két rendszer, a szocializmus és kapitalizmus összehasonlításakor egyértelműen a Honecker-rendszer (kevés) pozitívuma között emlegették a nőpolitikát, és azt, hogy a rezsim mennyit tett azért, hogy a nők egyenjogúan munkába álljanak. Sokan mondták, hogy a férfiakat a katonaság nagyobb önállóságra nevelte, és egyenlően kivették a részüket a családi-és háztartási munkákból. Az úgynevezett női képzési, iskolai osztályok (Frauensonderklasse), ahol a nők iskolai hátrányát igyekeztek ledolgozni, pedig sokaknak jelentettek valódi közösségi élményt, és az akkor kötött barátságok nemegyszer a rendszerváltás után is fennmaradtak.

A rendszerváltás után a kelet-európai gender "erőtér" is megváltozott. Miközben igaz, hogy férfi szakmunkások, segédmunkások tömegei vesztették el az állásukat (és sokak családja, egészsége, otthona vagy akár az élete is ráment a tartós munkanélküliségre), az is igaz - legalábbis hazánkban -, hogy a felső középosztálybeli családokban "norma" lett, hogy a férfi tartja el a családot, miközben a nő otthon marad a gyerekekkel, vagy alulfizetett állásában éppen csak hogy "besegít" a családi háztartásba. Ahogy egy fiatal egyetemi oktató megfogalmazta: ő azért taníthat az egyetemen, mert informatikus férje fizetni tudja a számlákat (és a devizahitelt). Ez ma már egy átlagos állami fizetésből szinte lehetetlen (legalábbis devizahitellel együtt).

Mindez megváltoztatta a férfi-női (erő)viszonyokat. Nem állítom, hogy nem lehetséges egyenlőség azokban a házasságokban, ahol a férfi tartja el a nőt és a családot. Csakhogy itt óhatatlanul is sok esetben megjelenik az érdek (főleg, amikor nagyon fiatal és csinos lányok egy generációval idősebb korosztályból választanak - persze jól szituált - férjet, élettársat). És ne gondoljuk, hogy ez csak hazai jelenség. A globális egyenlőtlenségek növekedésével bizony az egykor a feminizmus bölcsőjének számító angolszász országokban is megjelennek a sokszor nyers anyagi érdeken (is) alapuló kapcsolatok. Hiszen már eleve az is csak pénzzel (és más nők alkalmazásával) megoldható, hogy a nő a gyerekszülés után ott folytassa a karrierjét, ahol abbahagyta - és akkor nem beszéltem a felső középosztályhoz tartozó státuszról, amit magánóvodával, különórákkal, különedzésekkel, rendszeres külföldi nyaralásokkal és persze anyuka fiatalságának és jó alakjának megőrzésével lehet fenntartani. Hiszen igen gyakran az örökifjú és szép feleség is státuszszimbólum.

És ez fordítva is igaz: sokaknak a biztos megélhetést ma már nem a saját munkahely, hanem a megfelelő anyagi eszközökkel rendelkező férj megtalálása jelenti. Vegyük észre, hogy a "feminista könyvként" ünnepelt Állítsátok meg Terézanyut! - függetlenül egyéb érdemeitől -, valójában pontosan és kizárólag csak azzal foglalkozik, hogyan lehet megtalálni az alkalmas férjet. Lori Gottlieb Légy a felesége! című könyvében amerikai őszinteséggel nyíltan le is számol az emancipációs-feminista hagyományokkal, amelyekben nevelkedett, és minden nőt arra int, hogy tanuljon az ő példájából: ragadja meg azonnal az első férfit, aki hajlandó elvenni, mert utána nem kap mást.

A globális kapitalizmus egyenlőtlen hatásait persze megfelelő politikával lehet (valamelyest) ellensúlyozni. Közhely, hogy ott születik több gyerek, ahol az állami politika a nagyobb egyenlőséget célozza a nemek között. Elsősorban erre kellene törekedni, mert különben valóban csak az amerikai őszinteség marad.