Nicolae Ceausescu ugyan maga nem rajongott a labdarúgásért, de egy valamire való diktátor mégsem engedheti meg magának, hogy épp a focit ne vonja uralma alá. Ceausescu azonban minden más diktátoron túltett, már ami a focival kapcsolatos megalomániás elképzeléseit illeti.
Szülőfaluja, az Olt megyei Scornicesti jelentéktelen falu volt hatalomra kerüléséig, ezt követően azonban a Kárpátok ékkövének akarta megtenni. Többemeletes lakóépületeket emeltek, s természetesen később focicsapat sem hiányozhatott innen, amelyet 1972-ben, Viitoriul Scornicesti néven alapították meg. Irányításával unokaöccsét bízta meg. 1973-ban keresztelték át az együttest FC Olt Scornicesti-re.
Az együttes a negyedosztályban kezdte meg működését, de már 1978-ban a másodosztályba Divizia B-be való feljutásért küzdhetett. Bár az utolsó fordulóban lehetetlennek tűnt, hogy eggyel feljebb lépjen, hiszen sokkal jobb gólaránnyal büszkélkedhetett riválisa, a Flacara-Automecanica Moreni, a Ceausescu-féle rezsimben ismeretlen volt a lehetetlen fogalma, már ha a Kárpátok Géniuszának érdekeiről volt szó.
Az FC Olt ugyanis 18-0-ra győzött, ezzel megelőzte vetélytársát. Sőt, egy évvel később, 1979-ben az első osztályba is felkerült olyan nagyok közé, mint a bukaresti Steaua, a Dinamo, vagy az Universitatea Craiova. A bírók hamar igencsak "megszerették" az együttest, ami nem éppen elfogulatlan ítéleteikben mutatkozott meg. Az FC Olt 1981/82-ben érte el legjobb eredményét, negyedik lett, de később sem fenyegette a kiesés réme.
A döntéshozók úgy vélték, a kék-sárgák csak nem vitézkedhetnek évről-évre egy tucatpályán, ezért a nyolcvanas években majdnem 30 ezer férőhelyes stadiont emeltek számukra, háromszor többen fértek el, mint amennyien a településen éltek. A stadiont a legmodernebb német tervek alapján építették, uszodát is létre akartak hozni, ez azonban sosem készült el.
A gyepet futópálya vette körül, az újságírók munkáját több kabinnal segítették, még szauna is az érdeklődők rendelkezésére állt. Scornicestit 1989-ben emelték város szintjére, ám a gárda tündöklése a Ceasusescu-házaspár 1989 decemberi meggyilkolásával véget is ért. Az 1989/90-es téli szünetben kizárták az első osztályból, 1990 januárjában pedig az egyesület feloszlott.
A stadion ma már omladozik, benőtte a gaz. Bár a polgármester felújítaná, senkit sem érdekel egy olyan pálya, amely gazdaságilag fenntarthatatlan. A Scornicesti stadion sorsa ezzel alighanem örökre megpecsételődött.
Benito Mussolini
Az első nagy focirajongó diktátor Benito Mussolini volt. A Duce már a 20-as évek közepén hazája egyeduralkodó vezetője lett. 1923-ban rafinált manőverezéssel olyan választójogi törvényt fogadtatott el a parlamenttel, amely biztosítja a voksoláson győztes párt számára nemcsak az abszolút, hanem a kétharmados többséget is.
Egy évvel később győzött is a Fasiszta Párt, méghozzá példátlan csalásokkal. Mussolini 1925-ben feloszlatta a képviselőházat, s megkezdte a fasiszta diktatúra kiépítését. A Duce felismerte, hogy a titkosrendőrség mellett a propaganda lehet hatalmának legfontosabb alappillére.
Ez azonban akkor igazán hatékony, ha a "jó ügyért" egyesíti Itáliát. Rájött arra, hogy a sportsikerekkel erősítheti honfitársai nemzeti érzéseit. A labdarúgás különösen népszerűvé vált a fasiszta Olaszországban - írta Giuseppe Finaldi Mussolini és az olasz fasizmus című könyvben.
Bár a Juventust már akkor a tehetős FIAT irányította, a korszak egyik slágercsapata a Bologna volt, amely megnyerte az 1924/25-ös, az 1928/29-es, az 1935/36-os, az 1936/37-es, az 1938/39-es, valamint az 1940/41-es bajnokságot is. Nem véletlenül nevezték a fasiszta rezsim, illetve Mussolini kedvencének. Elnöke a fasiszta Leandro Arpinati volt.
A gárdának persze új stadiont is kellett kapnia: 1925 júniusában maga III. Viktor Emánuel király helyezte le a Stadio Littoriale alapkövét. 1927 májusában adták át. A stadiont nem Mussoliniről nevezték el, nem így a torinóit, amelyet 1932-ban kifejezetten a Duce parancsára kezdtek építeni, s 1933. május 14-én a Fasiszta Nemzeti Párt titkára, Achille Starace avatta fel.
Az első mérkőzést a Juventus az Újpest ellen játszotta a 65 ezres arénában, a viadal a torinóiak 6-2-es győzelmével zárult. A fasizmus bukása után nevezték csak át Stadio Comunalénak. Mussolini kedvenc csapatai közé tartozott a római Lazio is.
Alighanem Giorgio Vaccarónak, a fasiszta rezsim befolyásos generálisának köszönhető, hogy a gárda a fasizmus idején is megőrizhette identitását - az AS Romával szemben. A Laziónak mindmáig akadnak hírhedt szélsőjobbos szurkolói, a hagyomány szerint a városi rivális AS Romát inkább a munkások csapatának tartják.
Francisco Franco
Franco tábornok 1939-ben szilárdította meg hatalmát Spanyolországban. Mussolinihez hasonlóan felismerte, hogy a labdarúgás fontos politikai eszköz lehet számára. Bár kezdetben jelentős állami összegeket ölt a Real Madridba, valójában nem volt oda a fociért. Állítólag unott arccal ült a Real meccsein.
Nehéz megmondani, beleszólt-e a bajnokság alakulásába, de az biztos, hogy a Barcelonát sokáig ellenségének tekintette. A spanyol kupa 1942/43-as szezonjának elődöntőjében a Real 11-1-re győzött a Barcelona ellen, ami a két klub közös történetének legnagyobb arányú madridi diadala volt. Összeesküvés-elméletek szerint a belbiztonságiak halállal fenyegették meg a katalán játékosokat, igaz, ez sosem nyert bizonyítást.
Legendák szerint Franco "lopta el" a Barcától az argentin futballcsillagot, Alfredo Di Stéfanót. Francónak azonban nem volt igazi focihoz köthető ideológiája, nem volt kifejezetten kedvenc csapata. A Real után az Atlético Madridot tömte sokmillió pesetával. Az együttes a negyvenes évek első felében a légierő gárdája volt.
Franco később a Barcelonát is támogatta. Ez abban is megmutatkozott, hogy 1953-ban viharsebességgel intézték el Kubala László honosítását. Az előzőleg a csehszlovák és a magyar válogatottban is szerepelt Kubala azonban nem volt megkeresztelve, ami akkor a spanyol állampolgárság alapfeltétele volt.
A szlovákiai gyökerekkel rendelkező klasszisnak hirtelenjében keresztapát kellett találni. El is vállalta a megtisztelő felkérést a spanyol labdarúgó szövetség akkori elnöke. 1971-ben és 1974-ben a Barcelona Francónak ajánlotta fel az aranyérmet.
