Gorbacsov, a "sírásó"

Elméláztam, vajon milyen kisördög csíphette meg Bernard Lecomte francia történészt, hogy most írjon biográfiát Mihail Gorbacsovról. A glasznoszty és a peresztrojka atyjáról. Rendben, historikus, a múltat kutatja, és a közelmúlt is része a történelemnek, néha tanulságosabb a távoli századoknál is. Aztán rádöbbentem, éppen ezért tette. Most, Putyin és ukrajnai kalandja idején. Hiszen Lecomte azt írja, ami mellesleg szinte közhely már, hogy Gorbacsovot a mai moszkvai rezsim a Szovjetunió sírásójaként tartja számon.

Az ő demokrácia álma indította el azt a folyamatot, amely az egykori sztálini-hruscsovi birodalomról leszakította a balti államokat, likvidálta a "népi demokráciák" tömbjét, végül Kijevben fölébresztette azt a "képtelen" álmot, hogy társuljon az Európai Unióval. Amikor az életrajz olvasásában eddig jutottam, elővettem Raymond Aronnak, ennek a rendíthetetlen konzervatív filozófusnak a könyvét, amelyben egyebek között arra emlékeztet, hogy De Gaulle soha nem használta a Szovjetunió kifejezést. Államfőként, gyakorló politikusként tudatosan mindig Oroszországról beszélt. Arról a történelmi, Oroszországról, amely nem engedett el egyetlen befolyása alá hajtott államot sem, sőt terjeszkedni igyekezett.

A francia történészt Gorbacsovról írván ez kevésbé érdekelte, sokkal inkább az a férfiú, aki rádöbbent, hogy így nem mehet tovább. "Kétségtelen - állapítja meg Lecomte -, hogy a megállíthatatlan fejlődés vezetett el a Szovjetunió összeomlásához. A politikai erőviszonyok alakulása, a gazdasági rendszer megrázkódtatása, a rohamos technológiai, katonai változások is, gyarapítva több nemzeti tényezővel, vallásival és kulturálissal egyaránt. Gorbacsov nélkül azonban minden másképpen alakult volna". Ő a rendszer egészét óhajtotta átalakítani, fölszámolni totalitárius jellegét. Lecomte jellemzése szerint meggyőződéses kommunista volt, paraszt családból származott, amely szembeszegült a kulákokkal, de a kollektivizálással is, Andrejt a nagyapát Szibériába száműzték.

Gorbacsov maga azt fejtette ki, hogy a perverz sztálinizmus nem csupán a hóhérokat torzította el, áldozataikat is. Friss diplomával a tarsolyában szorgalmas funkcionáriusként a Kaukázusban kezdte közéleti pályáját. A gyakorlat összehozta megrögzött bolsevikokkal, végül 1985 márciusában Brezsnyevvel is, aki akkor az SZKP első titkára volt. Gorbacsovnak lavíroznia kellett a dogmatikus konzervatív csinovnyikok között, akik gyűlöltek minden reform törekvést, a legenyhébbeket is, akkor is, ha soraikban fölbukkantak már a Jelcinek is.

E kusza viszonyok ellenére is sikerült a párt és a kormányzat élére kerülnie, miközben azonban a Krímben járt szemleúton, az apparátus puccsot szervezett ellene. Ezt meghiúsította, Moszkvába visszatérve megpróbálta folytatni reform művét, de Jelcin már fölépítette magát. A végső pillanatban, 1996-ban az elnökválasztáson ők ketten mérték össze erejüket, és az ilyen "átalakítási demokrácia" jegyében Gorbacsov írdd és mondd, a szavazatoknak 0,51 százalékát kapta meg.

A "demokráciának" ez a formája aztán elterjedt Közép-Európa térségeire is, míg Moszkvában Putyin lett a haszonélvezője. Gorbacsov nemzetközi megbecsüléstől övezve kétségtelenül történelem, a választók azonban azt követik, aki a legzajosabb és a skrupulusoktól legmentesebb manipulátor.