Hamarosan azonban a talapzaton egy másik koszorú is megjelent, azzal a tiszteletlen fölirattal, "Várunk vissza Jean, ezek megkergültek". E másik virágfüzér küldője Jean-Luc Mélenchon volt, a kormányzó Szocialista Párt becsületességét kétségbe vonó Baloldali Front vezetője, aki később még gorombábban úgy fogalmazott, Hollande tisztelgési gesztusa modern kifejezője az egykori komisz formulának, hogy "köpök a sírotokra!" Vagyis a 2012-ben megválasztott szocialista államfő elorozza az első világháború előestéjén meggyilkolt nagy munkásmozgalmi vezető hagyatékát.
A polémia hevességének illusztrálására a BVA intézet az i'Télé közszolgálati csatorna megbízásából megszavaztatta a szocialista listára szavazókat, akik 56 százalékos többséggel azt vallották, hogy Hollande "nem elég baloldali". Keserű eredmény ez az idei áprilisi önkormányzati választások után, amelyeken a Szocialista Párt valósággal elvérzett. A vereség után Hollande a hatás ellensúlyozására Manuel Vallst nevezte ki az új kormány vezetésére, erről is rendeztek közvélemény kutatást, de meghirdetett politikáját úgyszintén "túlságosan is jobboldalinak" ítélték. Valls energikus gazdasági talpra állítási tervet, 50 milliárd eurós megszorító csomagot terjesztett elő, amely azonban a Szocialista Párt berkeiben heves ellenérzéseket ébresztett, attól tartottak már, hogy a parlamenti frakció egy része "föllázad", még nagyobb válságba taszítja a két éve kormányzó baloldalt. A tétet tovább növelte, hogy a néhány hét múlva esedékes európai parlamenti választásokon a szélsőjobboldali Nemzeti Front, meglehet előre rukkol, harmadikként befurakodik a két nagy párt, a szocialista és a konzervatív UMP közé, fölborítja az eddigi törékeny egyensúlyt.
Holland elnök ekkor gyönge népszerűségének további kockáztatásával, nem csupán a kormányfő posztján hajtott végre változást, pártjának élén is. A tehetetlennek bizonyult, kudarcot vallott korábbi szocialista főtitkárt, Harlem Désirt a kabinetbe "kegyelmi posztra" száműzte, és a helyére Jean-Christophe Cambadélist szemelte ki, aki már régen rástartolt a tisztségre. A politikai feszültség mellett a gazdaság állapota a gyönge láncszem, és érthetően nagy föltűnést keltett, amikor egy vidéki pártösszejövetelen Hollande kijelentette, ha 2017 tavaszáig, a következő elnökválasztások idejéig, nem tudja drasztikusan leszorítani a munkanélküliséget, második kurzusra nem is jelölteti magát.
Mondhatni bombaként robbant a közlése, hiszen eddig kétség sem fért hozzá, ismét pástra lép, mint Mitterrand tette első hétéves periódusa után, és azt a "csodát" produkálta a De Gaulle teremtette Ötödik Köztársaságban, hogy szocialista politikusként az Élysée-palotában tizennégy esztendőt vitt végig. Előtte és utána egyetlen jobboldali potentátnak sem sikerült ez.
