Pókembert enni

Vegytiszta profizmus lélek nélkül - a legújabb Pókember-feldolgozás, A csodálatos Pókember 2. nem is hiányérzetet, hanem ezt a kellemetlen szájízt hagyja maga után. Amilyen könnyedén hálóhintázik a vásznon mindenki kedvenc szuperhőse, olyan nehezen tudjuk mi nézők megemészteni, hogy az egymásra pakolt akciójeleneteket az égvilágon semmi nem köti össze. A szemünk csak rágózik, de érzelmeket nem kapunk.

Lehet kapni a gyorséttermekben a gyerekmenükhöz általában valami kis játékot; ezek véletlenül az épp aktuálisan futó mesemozik figurái, szereplői, akiket néhány alkalom után így értelemszerűen teljes létszámban össze is lehet gyűjteni. A gyerkőcök nyilván szeretik is azt a menüt választani, amihez jár az ajándék, mindegy is, milyen a burger íze, hiszen a játék előre átélt öröme lefoglalja őket. És csak várják, mikor mehetnek legközelebb, hogy egy újabb darabot tudhassanak magukénak.

Nagyjából erre épít a legújabb Pókember-film, az e héttől már nálunk is látható A csodálatos Pókember 2. Amivel Marc Webb rendező mindössze annyit mond: itt van újra Pókember, vegyétek, fogyasszátok. Katarzist ne várjatok, de nézzétek, milyen szépen hálóhintázik, milyen gyönyörű New York ilyen magasból! Pedig a mutáns pók által megcsípett, ezáltal emberfeletti képességekre, a pók tévedhetetlen ösztönére szert tevő Peter Parker története, a Pókember-mítosz jóval több faék egyszerűségű gonoszok legyőzésénél.

De a film írói nem így gondolták. A Transformers és a Star Trek-filmeket jegyző Kurtzman-Orci páros nem bízik a nézőkben. Három főellenséget is bele passzíroztak a történetbe, amit biztos, ami biztos alapon végtelenül kiszámíthatóvá tettek. A főiskolás Parker, akit a franchise-fiatalítás jegyében ezúttal is Andrew Garfield alakít, kitartóan kutatja a rejtélyes repülőbalesetben elhunyt szüleinek a halálát. Minden arra utal, hogy a csúnya Oscorp-nagyvállalat tette el őket láb alól. Épp ennél a cégnél dolgozik a barátnője, a csupaélet Gwen Stacy - a bűbájos Emma Stone alakítása -, és villanyszerelőként egy másik figura, a pipogya Max Dillon, akit születésnapján azzal szívatnak a főnökei, hogy műszak után még meg kell javítani valami hibát.

Ezt azon az áron sikerül, hogy baleset éri, megrázza az áram, és így a nagyfeszültséget irányítani tudó Elektró válik belőle. Dillon amúgy beteges Pókember-rajongó, mióta a falmászó megmentette életét, de mivel az Oscorp megpróbálja eltüntetni a végzetes baleset nyomait, bezárják Dillont, és ő, immár átváltozva, rászabadul New York utcáira, ahol az autókat dobálja és szó szerint árammal sokkolja az embereket - így hát Pókembert kell bevetni ellene. Dillon pedig csalódottságában bosszút esküszik idolja ellen. Eközben Parker gyerekkori barátja, Harry Osborn veszi át apja után az Oscorp irányítását, és belőle pedig egy újabb gonosz, a Zöld Manó válik. De lesz egy harmadik rosszfiú is, Rínó, aki - lényegében "csak úgy" - egy orosz szökevény, akit az Oscorp pénzel, hogy egy bádogpáncélban a pókra vadásszon.

Jamie Foxx zseniális mind a gyámoltalan kockafej Dillon, mind a bosszúszomjas Elektró szerepében, de hogy valójában mi motiválja Pókember megölésében, nincs kibontva; Dane DeHaan ugyancsak szenvedélyes az apja örökségét elutasító, és halálos betegséggel küzdő Manóként, de az ő történetét már a tíz évvel korábbi Pókember-filmek is előtték, nem tartogat különös izgalmakat. A papírvékony figurák a játékidő vesztesei maradnak.

Mindezzel szemben a hiperaktív Garfield - bár Parker kapcsolata holtpontra jutott Stacyvel, akiről valóban elhisszük, hogy élete párja, hiszen a kettejük közti kémiát Webb azért gyönyörűen bemutatja, és ez a film egyik legnagyobb erénye is, de közel igazán nem enged a hősökhöz. Kevés egy szakítás, egy ember elvesztésének átéléséhez, hogy a fiút nézegetjük, ahogy a szobájában teszi-veszi magát, vagy bámul lefelé egy épületről. Ettől még érzelmileg üres marad a történet, és ha nem lehet átélni, nem is lélegzik a film. Azt csak fogyasztani lehet. Ráadásul Garfield képtelen a figurához méltó módon bűntudatot átélni.

A képregényekben a pókembersége és civil élete között folyamatosan örlődő, környezetének megfelelni vágyó és sokszor bizonytalan Parker nem egyenlő egy olyan figurával, aki az első részben meg sem szólalt, most meg be nem áll a szája. Mert mindössze ennyi, amit Garfield mutat. A pókemberes akciójelenetekre valóban nem lehet panasz - de a lázasan pergő, csak önmagukért való jelenetek hamar unalmassá válnak. Az Amerika kapitány 2 is csak egy képregényfilm, mégis szórakoztató - nincs benne erőlködés. Azt könnyű lenyelni.

(A csodálatos Pókember 2.) 2 csillag