A gyermekkönyvtárakról

Néhány évvel a Fal leomlása után a következő feliratot festették egy kelet-berlini belvárosi ház falára: "Kinderbibliothek bleiben, Wessis raus!" Azaz, szabad fordításban, maradjon a gyermekkönyvtár, nyugatiak, takarodjatok!

Aki saját hazájában megélt egy rendszerváltozást, az különösebb magyarázat nélkül is megérti az üzenet hátterét. Az államszocializmus évtizedeiben volt egy gyermekkönyvtár, amelyet aztán a kapitalista fordulat és a nyugati befektetők megérkezése után bezártak, hogy helyén bank, üzlet, vagy más, anyagi hasznot hajtó vállalkozás nyíljon.

A könyvtárak, művelődési házak, kulturális intézmények bezárása egész Kelet-Európában része volt a rendszerváltozásnak, de a gazdasági válságra hivatkozva a kontinens nyugati felén is megszorítások érték az ilyen intézményeket. A fent említett kelet-berlini feliratot például együtt néztük egy nyugat-berlini könyvtáros nővel, akinek ugyan nem zárták be a munkahelyét, de évekre szinte nullára szorították le az új könyvek beszerzésére szánt összegeket.

Az államszocializmusnak voltak súlyos bűnei és hibái, de ha valamit, akkor a lakosság művelődését valóban komolyan gondolták a rendszer urai. A szocializmus klasszikus korszakában senkinek sem jutott volna az eszébe, hogy egy kétszáz négyzetméteres, földszinti belvárosi ingatlant gyermekkönyvtár helyett hasznosabb lenne mondjuk bankfiókként üzemeltetni. Azt sem illett kiszámítani, hogy az évi egy márkás, vagy tíz forintos beiratkozási díjakból még az ablaktáblák mosására sem futja. Amikor megjelentek az úgynevezett "reformközgazdászok", és nyilvánosan kiszámolták a közösségi célú intézmények működtetésével járó veszteségeket, már sejthető volt, hogy a rendszer nem marad fenn sokáig.

Azóta egész generációk nőttek fel úgy, hogy többségük sohasem járt közkönyvtárban, nem nyaralt ingyenes vagy kedvezményes gyermektáborban, nem tartotta természetesnek, hogy a szakkör, a nyelvtanfolyam, az úszás nem piaci termék, hanem mindenkinek járó közösségi szolgáltatás.

A szegények és a gazdagok gyermekeire már születésüktől fogva másféle sors vár, a művelődési és oktatási hátrányok miatt lelassul, vagy megszűnik a társadalmi mobilitás. Márpedig a tehetségek elvesztése nem csak az egyén, hanem a társadalom számára is súlyos veszteség. Különösen egy olyan kiélezett globális versenyben, amelyben az "ázsiai csoda" országaiban szinte minden az oktatásról és a szorgalomról szól. Magyarországon ezeket a folyamatokat tovább súlyosbítja a Fidesz szegényellenes politikája, de a válság és a megszorítások miatt több dél-európai országban is fiatalok milliói nőnek fel kilátástalan helyzetben, életfogytiglani periféria-helyzetre ítélve.

Európa vezetői ma elkeseredve látják, hogy a fiatalok közömbösek a közéleti kérdések, különösképp az európai egység álma iránt, akik pedig mégis érdeklődőek, azokat több országban is a szélsőséges, fasisztoid, gyűlölködő mozgalmak vonzanak a maguk nyers és egyszerű áligazságaival.

Nálunk erre még rátevődik az a fideszes ideológia, amely megbélyegzi a múlt demokratikus és szocialista hagyományait, meghamisítja a történelmet, és kitörölni igyekszik a köztudatból a huszadik századi magyar kultúra színe-javát, amely - mint általában a korszak európai kultúrája - eredendően baloldali volt.

A szocialista rendszer bűnt követett el, amikor államosította a szociáldemokrata munkásművelődés egykor szabad és öntevékeny hálózatát, de hosszú távon még ennél is kártékonyabb volt az állami és szakszervezeti közművelődési hálózat szétverése 1990 után.

Erre sokan azt szokták mondani, hogy megváltoztak a művelődési viszonyok, az internet korában a wifi fontosabb, mint a könyvtár, s a világhálón minden információhoz hozzájuthatunk. Ami az utóbbi állítást illeti, egyszer-kétszer magam is megszégyenültem amiatt, hogy valamely írásomhoz vagy előadásomhoz készpénznek vettem a wikipedia adatait, és lusta voltam könyvtárban ellenőrizni azokat.

A számítógépes szaktudással kapcsolatban pedig érdemes megemlíteni, hogy egész Európában, így nálunk is hiány van jól képzett informatikusokban. A fiatalok közül egyre kevesebben tanulják meg profi szinten ezt az amúgy nagyon jól fizető mesterséget. Más ugyanis feltenni egy fotót a facebook-ra, és megint más egy vállalkozás számára hasznos munkát végezni informatikusként. S bár a fiatalok nyomasztóan magas munkanélküliségéért alapvetően a neoliberális gazdaságpolitika a felelős, több millió munkahely a megfelelő képzés és szaktudás hiánya miatt betöltetlen Európában.

A gyermekkönyvtár ilyen értelemben természetesen csak jelképe annak a művelődési és oktatási rendszernek, amely a kora gyermekkortól minden állampolgár részére ingyenesen, vagy névleges áron elérhető. Azért, hogy mindenki megszerezze az általános műveltséget, majd valamilyen szakképzést, ismerje és osztozzon a társadalom közös szellemi értékeiben, természetes módon utasítsa el az antihumánus, közösség-ellenes eszméket.

Egy gyermekkönyvtár - és mindaz, amit jelképez - hosszabb távon gazdaságilag is van olyan fontos, mint egy bank. Az európai parlamenti választások arra is alkalmat adnak, hogy a baloldal határozottan és az eddiginél meggyőzőbben képviselje ezt az értékrendet.

Szerző
Hegyi Gyula

A kényszermunka ünnepe

Megünnepeltük hát a munka ünnepét:ki a munkáját, ki a munkanélküliségét, ki a kényszerközmunkáját.Még "polgári majális" is akadt (Fidesz), csakhogy teljes lehessen az a lesajnáló körkép, amelyet a beszámolók közvetítettek a "munkásosztály hagyományos, sör-virslis" ténfergéséről.

Nem mintha a fanyalgásra és a téblábolásra nem adna okot, ahogyan a politikai alakulatok "marxista osztályharcosként" sorra bejelentkeztek a kiszolgáltatottak, az alávetettek védelmére. Ahogyan a "mindenkinek munkahelyet!" bornírt jelszavát skandálták, ahogyan merészen kimondták a politikai elitebben viselt felelősségét.

"Vissza kell adni az embereknek a hagyományos értékeket!" - ráadásul (mert EP-kampány van), szorosan Európa kebelére tapadva. Oda, ahol tíz százalék fölötti a munkanélküliség, és éppen elsöprő szociális válság bontakozik ki. A Fidesz etatista-paternalista közlustaságra épített sikere hülyített, szinte nem akad formáció, amely merne nem versenyezni a populista léggömbök eregetésében.

Szomorúbbak lettünk hát megint egy ünneppel, egy elvesztegetett alkalommal, hogy valaki értelmesen beszéljen arról: munka és tőke ellentéte a XXI. század elején is virulens. Az elidegenült munka nem csak százötven éve, de ma is kényszermunka, bár ezt a kényszert - ha már nem is a tömegtársadalmakban feloldódott osztályok harcában - enyhíteni lehet, sőt kell.

És: hogy ha rejtőzve is, de él a citoyen, a baloldal,a szocializmus "misztikuma",a társadalmi egyenlőség eszméje, amiről viszont ideje volna lehántani a rárakódódott szélsőjobb és szélsőbal guanót. Beszélni kell a tőkéről is, amely nélkül önmagában nem lehet a (kényszer) munkáról érdemben mondani semmit. Ha pedig ez valakinek túl elvont volna, gondoljon arra a vereségre, amelyet távlatos szó híján ez az eszme elszenvedett alig egy hónapja.

A baj nagyobb, mint amekkorának látszik. Komoly emberek mondják: egy állami újraelosztást szorgalmazó baloldali politikának (nem beszélve annak populista szélsőségéről, amibe épp némely hazai közszereplő is menekülne a lengyel szindróma, a megsemmisülés elől) legfeljebb ellenzéki esélye van ma, sikeres kormányzásra semmi. Mert a válság kezelése súlyos megszorításokat, a jóléti állam közösségi kiadásait lefaragó politikát követel.

De: ha a baloldal belenyugszik, hogy összeveszejtsék a liberalizmussal, a konzervativizmussal, az végképp erodálja a tőke és munka között a háború utáni jóléti államban megszületett nyugat-európai konszenzust. Azt a közegyezséget, amely a társadalmi béke (tágabban,az Európai Unióval a földrész nyugalmának) vonzó alapjául szolgált.

A jóléti állam ilyetén szétmorzsolódása a legfőbb érve a Fidesz etatista-autoriter ország-átalakításának, a Jobbik - még radikálisabb - sikerének. Amelyik már odáig ér, hogy keleti vonzalmához ázsiai származásunkat hozza igazolásul: a liberális demokrácia nem megfelelő politikai modell a konfuciánus társadalmak számára.

Pedig a liberális demokrácia és a szociális piacgazdaság az egyetlen rendszer, amelynek elvei szerint a modern nyugati társadalmak megszerveződhetnek. Mondani arról kellene valamit, hogyan képzeljük el a válság utáni megreformált jóléti államot. Azt az egyéni szabadságjogok által erősen korlátozott IV. köztársaságot, amelynek kormányozhatóságát, igazi erejét nemcsak a parlamentarizmus törvényeinek külső, hanem a civil szerveződések, a polgárok önfegyelmének belső kényszere teremti meg. Amelyben az individualizmust a közügyek iránti érdeklődés, a kapitalizmus önzését a társulási készség ellensúlyozza.

Meglehet, amíg ezt az új hangot nem halljuk, nem tehetünk mást, vissza kell vonulnunk a kiüresedett köztérről. Egy évünk van jövő május elsejéig.

Szerző
Friss Róbert

A selejt bosszúja

Átok ül az 1-es villamoson. Vagy a selejt bosszúja. Éppen csak átadták a szakaszt, amin fél évig dolgoztak, már az első reggelen le is robbant.

Miután nem tudták tartani az eredeti, utólag hivatalosan letagadott március 31-i időpontot, némi kommunikációs zavar volt a következő határidőben – még június 28-cal is riogattak -,  végül a múlt héten híre ment, hogy május 5-én reggel elindulhat az 1-es a Bécsi úti végállomástól egészen a Népligetig. A hét végén, lévén még mindig óbudai lakos, a munkálatok helyszínén is jártam, és jókora kupit találtam mind a Flórián téri, mind a Szentlélek-téri feljáróknál. De tudjuk, hogy vannak még csodák.

Május 5-én, hétfőn reggel valóban el is indultak a szerelvények. Igaz, hogy az említett két állomáson sem a tervezett lift, sem a mozgólépcső, sem az akadálymentesítő rámpa nem készült el. Éppen azok, amelyek - a sínfelújítás mellett - értelmet adtak volna a nagy felfordulásnak. Amúgy éppen ma van az esélyegyenlőség napja... A nagy „látszó beton” tömbök viszont elkészültek, ott szürkéllenek roppant tömegükkel, "csodásan illeszkednek" a városképbe, főleg a Szentlélek térnél, félúton a virágzó gesztenyefáktól ölelt Szent Péter és Pál plébániatemplom, és nemes eleganciájú Zichy-kastély között.

Aztán úgy negyed 8 tájban megállt a sárga villamos, éppen ez utóbbi állomáson, miközben néhány munkás még az előző órák roham melójának nyomait próbálta eltüntetni. Rohangálás, próbálkozás, ajtónyitás-zárás percekig, türelmes, majd egyre türelmetlenebb utasok. A leállt szerelvény mögött már 3-4 további villamos várakozott. Mindezt azon a reggelen, amikor ezen a vonalon is rengetegen siettek például érettségizni. Aztán eltelt negyed óra, és közölték a t. utazóközönséggel, hogy hamarosan jönnek a pótló buszok. Azok legalább beváltak az elmúlt fél évben. A t. utazóközönség pedig a megszokott módon, lehajtott fejjel ment át a másik megállóba. Csak néhány őszinte kamasz nyerített fel: „Most újították fel, ilyen nincs, vazze…”

Ismét a kapkodás, a fejetlenség, a félkész projektek gyors átadása, mint az elmúlt hetekben, hónapokban már többször is, a 4-es metrótól a Várkert Bazárig, gázvezetéktől útszakaszig. A selejt azonban egyszer bosszút áll. Mint abban az 1952-es szocreál Latabár-filmben, ahol Latyi a varrodában hanyagul varrja fel a gombokat a nadrágra, és pechére éppen neki jut egy ilyen nadrág, amikor randevúra indul.

Sajnos, napjaink közérdekű selejtjei a legkevésbé sem a felelősökön, az átadások siettetőin állnak bosszút. Egyelőre még nem történt baleset. Vajon meddig lehet a vakszerencsét kísérteni?