Jelszavak, végveszélyben?

Küzdünk régi jelszavaink szavatossági idejével. Fogadni mernék, május elsején több ezerszer hangzott el az ünnepi beszédekben a "szolidaritás" szó. Csak az a kérdés, emlegetésekor sírfeliratot olvasunk-e fel, vagy ellenkezőleg: a jövő receptjét. Hiszen annyi minden változott azóta, hogy a szolidaritást, mint társadalomformáló erőt ismerték fel.

A francia forradalom által meghirdetett "testvériségből" a munkásmozgalom kovácsolt gyakorlati fegyvert. A nagyüzemi munkásság népes közösségekben dolgozott együtt, hamar fel lehetett ismerni, hogy helyzetükön csak közös fellépéssel tudnak javítani. Ma nekem, holnap neked kellett a segítség, a szolidaritás.

Azóta a gazdaság szerkezete megváltozott, a hagyományos iparban egyre kevesebben dolgoznak, munkahelyek inkább a szolgáltatásokban, széttagolt struktúrában születtek. A közös érdekek felismerése egyre nehezebbé vált. Egy-egy kis boltban könnyebb a főnök kegyeit keresni, mint felkutatni a hasonló helyeken, hasonló körülmények között dolgozókat.

A közösségi életformára az utolsó csapást a szabadidő átalakulása mérte. Ahogy a munkahelyeken, úgy a munka után is egyre ritkábbá vált a nagyobb közösségek együttléte és egymásra találása. A barátokkal az interneten tartjuk a kapcsolatot, információkat már nemcsak egymástól, hanem külön-külön, a médiából szerzünk. A valódi közösségek helyét felváltották a virtuális közösségek, amelyek persze új lehetőséget is kínálhatnak az érdekazonosság felismerésére, ha…Ha életképes még a szolidaritás. De éppen ez a kérdés. Végveszélyben van-e a világban és nálunk a szolidaritás, vagy, mint a mondabeli főnixmadár, csak látszólag hamvad el, valójában új alakban új életre kel.

Két történetet is olvastam a napokban. Tanulságuk látszólag ellenkező. Az egyik egy amerikai kísérletről számol be, amelyben a kísérleti alanyok férjét, feleségét, testvérét, felnőtt gyerekét öltöztették be hajléktalannak és ültették ki az út szélére. A mit sem sejtő rokonok úgy haladtak el mellettük, hogy rájuk sem pillantottak, fel sem ismerték őket.

Amikor szembesítették őket a részvétlenségükkel, szinte valamennyien sírva fakadtak. Iszonyú a rádöbbenés arra, hogy nemcsak a jelképes, de a szó szoros értelmében vett testvériség szálai milyen könnyen szakadoznak. Meg arra is, hogy mennyire nem gondolunk bele: szeretteink és mi magunk is kerülhetünk szolidaritást igénylő körülmények közé. Hogy a hajléktalan is mi vagyunk, vagy legalábbis mi lehetünk, hogy ő is a testvérünk.

A másik történet viszont éppen a szolidaritás kivirágzását mutatja. A Barcelona színesbőrű játékosának az egyik rasszista szurkoló banánt dobott a futballpályára. Az internetre órákon belül több tízezren tettek fel "szelfi"-t, fotózott önarcképet banánnal a kézben, hogy jelezzék szolidaritásukat. Nagyjából ugyanazért, amiért annak idején Kennedy a berlini falnál azt mondta: "Ich bin ein Berliner", én is berlini vagyok.

A két történet együtt olvasva arra is rávilágít, könnyebb úgy elvileg, távolra szólóan szolidárisnak lenni, mint a közvetlen közelemben lévővel, akiben könnyen találhatok taszító tulajdonságokat is. Magyarország híresen szolidáris ország, ha a világ más táján, az ország más városában árvízről, természeti katasztrófáról van szó. Ilyenkor még a legszegényebbek is adakoznak, sőt legtöbbször az ő szívük szólal meg először. De a szomszéd elhanyagolt gyereke, a mosdatlannak ítélt hajléktalan, a munkanélküli, akit az én adómból etetnének, pláne a cigány, aki még a végén ellopja az uborkámat (vagy ha nem ő, hát a fajtájabéli), az más. Ő sokak szerint maga tehet a sorsáról.

Nem mondtam újat azzal, hogy mindnyájunknak van jobbik és rosszabbik énje. De az már nagy kérdés, hogy a hatalom vagy a szellem emberei, a közvéleményformálók melyikre játszanak. Ez a kormány a társadalmi különbségek növelésével, rokkantak, munkanélküliek, hajléktalanok vagy csak valamilyen értelemben "mások" stigmatizálásával a rosszabbikra játszott és játszik. Az eredményét látjuk.

Begubózott ország, magukra hagyott emberek. Utáljuk a gazdagot, mert gazdag, utáljuk a szegényt, mert szegény. A miniszterelnököt végképp nem akarom még azért is felelőssé tenni, hogy ki mit írogat kommentárként az ő Facebook oldalára, de a diagnózishoz ez is hozzásegít. Amikor Orbán Viktor mosolyogva egy szép darab húsvéti sonkával fényképeztette magát, voltak, akik sonka híján saját sanyarú sorsukat hányták a szemére. Nem sokat késett a hívek részvétlen válasza: "Megérdemlitek a sorsotokat, sok irigy kommunista, még szerencse, hogy fogyóban vagytok."

Sokan most kóstolgatjuk a polgári engedetlenség, a kordonbontás ízét a német megszállás készülő emlékművénél. Ez is fontos, nagyon fontos. De a leghatékonyabb polgári engedetlenség, a legeredményesebb kordonbontás az embereket és társadalmi csoportokat elválasztó kordonok lebontása, a mesterségesen legyengített szolidaritás feltáplálása. Mert ha a szolidaritás tényleg végveszélybe kerül, akkor mi magunk vagyunk végveszélyben. Nemcsak a baloldal, az ország is. Az oly sokat emlegetett nemzet.

Hol az a banán, hol a gyógyszer a szolidaritás életben tartására?