A kényszermunka ünnepe

Megünnepeltük hát a munka ünnepét:ki a munkáját, ki a munkanélküliségét, ki a kényszerközmunkáját.Még "polgári majális" is akadt (Fidesz), csakhogy teljes lehessen az a lesajnáló körkép, amelyet a beszámolók közvetítettek a "munkásosztály hagyományos, sör-virslis" ténfergéséről.

Nem mintha a fanyalgásra és a téblábolásra nem adna okot, ahogyan a politikai alakulatok "marxista osztályharcosként" sorra bejelentkeztek a kiszolgáltatottak, az alávetettek védelmére. Ahogyan a "mindenkinek munkahelyet!" bornírt jelszavát skandálták, ahogyan merészen kimondták a politikai elitebben viselt felelősségét.

"Vissza kell adni az embereknek a hagyományos értékeket!" - ráadásul (mert EP-kampány van), szorosan Európa kebelére tapadva. Oda, ahol tíz százalék fölötti a munkanélküliség, és éppen elsöprő szociális válság bontakozik ki. A Fidesz etatista-paternalista közlustaságra épített sikere hülyített, szinte nem akad formáció, amely merne nem versenyezni a populista léggömbök eregetésében.

Szomorúbbak lettünk hát megint egy ünneppel, egy elvesztegetett alkalommal, hogy valaki értelmesen beszéljen arról: munka és tőke ellentéte a XXI. század elején is virulens. Az elidegenült munka nem csak százötven éve, de ma is kényszermunka, bár ezt a kényszert - ha már nem is a tömegtársadalmakban feloldódott osztályok harcában - enyhíteni lehet, sőt kell.

És: hogy ha rejtőzve is, de él a citoyen, a baloldal,a szocializmus "misztikuma",a társadalmi egyenlőség eszméje, amiről viszont ideje volna lehántani a rárakódódott szélsőjobb és szélsőbal guanót. Beszélni kell a tőkéről is, amely nélkül önmagában nem lehet a (kényszer) munkáról érdemben mondani semmit. Ha pedig ez valakinek túl elvont volna, gondoljon arra a vereségre, amelyet távlatos szó híján ez az eszme elszenvedett alig egy hónapja.

A baj nagyobb, mint amekkorának látszik. Komoly emberek mondják: egy állami újraelosztást szorgalmazó baloldali politikának (nem beszélve annak populista szélsőségéről, amibe épp némely hazai közszereplő is menekülne a lengyel szindróma, a megsemmisülés elől) legfeljebb ellenzéki esélye van ma, sikeres kormányzásra semmi. Mert a válság kezelése súlyos megszorításokat, a jóléti állam közösségi kiadásait lefaragó politikát követel.

De: ha a baloldal belenyugszik, hogy összeveszejtsék a liberalizmussal, a konzervativizmussal, az végképp erodálja a tőke és munka között a háború utáni jóléti államban megszületett nyugat-európai konszenzust. Azt a közegyezséget, amely a társadalmi béke (tágabban,az Európai Unióval a földrész nyugalmának) vonzó alapjául szolgált.

A jóléti állam ilyetén szétmorzsolódása a legfőbb érve a Fidesz etatista-autoriter ország-átalakításának, a Jobbik - még radikálisabb - sikerének. Amelyik már odáig ér, hogy keleti vonzalmához ázsiai származásunkat hozza igazolásul: a liberális demokrácia nem megfelelő politikai modell a konfuciánus társadalmak számára.

Pedig a liberális demokrácia és a szociális piacgazdaság az egyetlen rendszer, amelynek elvei szerint a modern nyugati társadalmak megszerveződhetnek. Mondani arról kellene valamit, hogyan képzeljük el a válság utáni megreformált jóléti államot. Azt az egyéni szabadságjogok által erősen korlátozott IV. köztársaságot, amelynek kormányozhatóságát, igazi erejét nemcsak a parlamentarizmus törvényeinek külső, hanem a civil szerveződések, a polgárok önfegyelmének belső kényszere teremti meg. Amelyben az individualizmust a közügyek iránti érdeklődés, a kapitalizmus önzését a társulási készség ellensúlyozza.

Meglehet, amíg ezt az új hangot nem halljuk, nem tehetünk mást, vissza kell vonulnunk a kiüresedett köztérről. Egy évünk van jövő május elsejéig.