Nem sokkal az előadás kezdete után Hamlet egy kádban marcona idegzsábaként ülve, zuhanyból folyatja és folyatja magára a vizet. Feltehetően hideg ez a víz. Ezzel próbálja valamennyire csillapítani magát. A Bocsárdi László által rendezett, Mátray László által játszott Hamlet érezhetően már túl van az előzményeken.
Már a produkció kezdetekor tisztában van vele, hogy kizökkent az idő. Hogy sok tekintetben akár itt a világvége, de neki legalábbis jócskán elege van a világból. Próbálja valahogyan ezt feldolgozni, vívódik, gyötri magát, és a kiváló Mátraynak akár monológ sem kell ahhoz, hogy ezt a robbanás előtti, pokolian fojtott légkört, és a saját, nagy, vészesen kezelhetetlen dilemmáját érzékeltesse.
És ehhez ott van mindjárt, a szín balszélén, a Hamlet apjának haláláért felelős, gyilkossá lett Claudius, és a halott férjét azon nyomban feledő Gertrud. Nyalják-falják egymást, bujálkodnak, rögtön rávilágítva arra, hogy mi is Hamletnak a baja. Bocsárdi több jelenetet paralel játszat, és ezzel is megsokszorozza a hatást.
Merészen, a halláshatárig, halk szavúvá teszi az előadást. Frusztráltan kóvályogva többen éppen hogy csak mondanak valamit. Annyira feszültek, hogy a szó is alig hallhatóan jön ki a torkukon. A Nemes Levente megformálta szellem szinte suttog.
Mégis súlya van, mert ez a nagyszerű színész úgy tud akárcsak keresztülmenni a deszkákon, hogy egy hiteles személyiséget lássunk, egy abszolút valakit, aki halála miatt kifordulhat az ország a sarkából. És hozzá ott van Mátray tagbaszakadt, izomkolosszusa, fölöttébb férfias Hamletje, hogy ő idegzsába, az sokkal izgalmasabb, mintha vézna entellektüelről lenne szó.
Ha ő akár csak meglegyintene valakit, azt már a padlóról se nagyon lehetne fölmosni. Ha pedig a halk szavúságból már magát türtőztetni nem képesen elbődül, fékezhetetlen mérgében üvölteni kezd, zeng belé a ház, azt lehetne hinni, hogy pillanatokon belül kő kövön nem marad.
De aztán újra visszavált letargikusan maga elé motyogóra, mint aki csak belül tud fortyogni, önpusztító módon felőrölni az egész testét, minden ereje, elszántsága, hihetetlen nekifeszülése dacára, képtelen fikarcnyit is jobb irányba mozdítani a világot.
Mindehhez Pálffy Tibor kisstílű, visszataszítóan pitiáner, bizonyos mértékig mégis formátumos gazfickót alakít Claudiusként, aki úgy érzi, hogy a hatalomtól megsokszorozódott az ereje, a lehetőségei pedig korlátlanná váltak, vagyis bármit megtehet.
Úgy csűri-csavarja a szót, olyan parancsokat osztogat, melyekből bármennyire is igyekszik - akár mézes-mázos köntösbe is becsomagolni, amit akar -, hamar kitetszik a fékevesztett ármány, a gátlástalan hátmögöttiség.
D. Albu Annamári Gertrud királynéja újdonsült férje mellett lényegében csak szekundál, bekerült a tisztességtelenség, az érzéketlen kegyetlenség körforgásába, és sodorja az ár. Szakács László Poloniusként a bármilyen hatalmat kiszolgáló igazodó, aki tán nem végletesen korlátolt, de olyan közegben él, hogy nem is tehet mást.
Rosencrantz és Guildenstern szerepében Nagy Alfréd, Diószegi Attila pontosan tudják, milyen aljas árulással bízza meg őket a király, de ők is úgy gondolhatják, hogy nem térhetnek ki ez elől. Benedek Ágnes Opheliája valóban tiszta ember lenne, aki a szerelmemre is képes, de ebben a durván érdekek által mozgatott világban már a kiteljesedő szerelemre nincs esély.
A Kónya-Ütő Bence játszotta Laertes személyes bosszúvágyát is kihasználják hatalmi célokra. Az emberségesnek megmaradni akaró, kisfiúsan naiv Horatio pedig tökéletesen tehetetlen. Gajzágó Zsuzsa és Erdei Gábor sírásói kesernyés görbe tükrét adják ennek a rútul elfajzott világnak.
Bocsárdi sokat húz a szövegből, viszont jelentőségteli, nagy drámai csendeket teremt. Rengeteget bíz a metakommunikációra. Vészterhesen árnyalakká tesz, sötétben hagy bizonyos szereplőket, míg másokat ugyanekkor igen hangsúlyosan reflektorfénybe állít, ilyenkor az arc valamennyi rezdülése, az apró kis gesztusok is már-már filmszerűen kinagyítódnak.
A fény és árnyék erőteljes többlettartalmat hordoz. Bartha József szürkébe, sötétbe hajló, kietlen látványvilága lidércesen kafkai. Dobre-Kóthay Judit jelmezei is azt mutatják, hogy itt már senkinek nincs kedve különösebb flancolásra, minden, sőt majdnem mindenki sivár, és reménytelen.
Mindehhez még fájdalmas, metszően éles humora is van az előadásnak, ami fokozatosan, és egyre inkább örvényszerűen magával sodorja a nézőt. Fejbe kólint, miközben bámulatra is késztet. Egy remek, nagyon összetartozó társulat mondja el erős szuggesztivitással, fényes alkotókedvvel, lesújtó véleményét a világról.
