- Józsi bácsi

Józsi bácsi aprótermetű, nagyon kedves ember volt. Az újonnan épült ház első lakói mi voltunk, utánunk érkezett tekintélyt parancsoló feleségével és fiúcskájával, aki talán egyéves ha volt. Az alagsorba költöztek, Józsi bácsi volt a házmester. Kötelességei közé tartozott a szemét összegyűjtése, amelyet a szemetes a bús lovacskával vontatott, a középen nyíló kocsira egyetlen mozdulattal hajított fel, majd fütyörészve visszaadta a kiürített alkalmatosságot.

Naponta egyszer felfűtötte a kazánt, hogy legyen melegvíz, petyhüdt tagjaink enyhületére, tisztán tartotta a lépcsőházat, éjjelenként pedig kulcsát csörgetve kaput nyitott az érkezőnek, aki székes jókedvében busás borravalóval ellentételezte az éjszakai ébresztés kellemetlenségét. Édesanyja mosónőként kereste kenyerét, egyszer elmesélte, hogy gazdagéknál naponta váltanak ágyneműt, melyet aztán ő tisztított és mángorolt, mert az úri házakhoz szárító-helyiséget is terveztek. Izgatottan vártuk a gőzből előbukkanó mosóasszonyt, aki az ördöngős szerkezetbe dugva simította a ruhákat.

1.

Józsi bácsi egy ideig adogatta a nedves ingeket, ágyneműket, aztán behívták katonának, és a Délvidékre rendelték. Vége lett az alkonyattal mesélt történeteknek, amelyeknek különös izgalmat kölcsönzött, hogy a városnak olyan részeiről szóltak, amelyekben sosem jártam. A költő, mint később olvastam, a város "érdes-részének" nevezte ezeket; titkos céljaik felé osonó suhancaik, ingadozó fényű gyertyáik riadalmat keltettek bennem, a féltett egykében.
Hogy mi történt a Délvidéken, arról sosem mesélt Józsi bácsi. Mindig derűs, mókára kész arca elkomorodott, s hallgatásba mélyedt. Utóbb a Kárpátok védelmére rendelték, néha-néha szabadságolták pár napra. "Meglátod, nem lesz jó vége" - mondogatta.

Az élet alázatosságra nevelte. "Nagyságos asszonynak" tisztelte a házban élő asszonyokat, férjeiket pedig "nagyságos úrnak". Ha híreket mondtak a rádióban, felállt a kormányzó úr nevét hallva. Egyszer elárulta, testőr szeretett volna lenni. "Csakhát magas emberek kellettek" - mondta, és csüggedten legyintett. Abban a hadtestben szolgált, amelynek Beregffy vezérezredes volt a parancsnoka. A nyilas hatalomátvétel után Pestre szólította a rádió.

Úgy hittem, Józsi bácsiék árván maradtak. Igaz, nem sokáig árválkodott, sokakkal együtt hadifogoly lett, s végtelen menetben kelet felé haladtak, s a havas földhöz csapkodták vékony bakancsukat, annyira fázott a lábuk. Később mesélte, hogy az oroszok hitetlenkedve bámulták ezeket a bakancsokat: mit akartak ezzel az orosz télben? Józsi bácsi tulajdonképpen semmit sem akart, csak minél előbb hazajutni a feleségéhez és a gyerekéhez. Szerencséje volt, az egyik első transzporttal hazatérhetett. Lefogyott, fájlalta a lábát, két lábujja lefagyott, de köszönte, jól van, itthon van, ez a lényeg.

2.

Amikor megkezdődött a pártok szervezése, Józsi bácsi és felesége a kommunistákhoz lépett be. Nem mintha érdekelte volna a politika, de elhitte, hogy a dolgozó népé lesz a hatalom, s jaj a burzsujoknak! Budafokon dolgozott, a munkásgyűlésen egy politikus harcra tüzelte őket, s indult volna ismét, de a házban már nem laktak burzsujok, egy jómódú család elszelelt, a másik módosabb família felnőtt tagjai ugyancsak a kommunistákhoz csapódtak, s ahogy illett, összetegeződtek. "Szervusz, elvtárs!", mondta Józsi bácsi, de sehogy sem állt a szája a megszólításra, inkább kileste, mikor megy el és tér haza az egykori "nagyságos úr", s óvakodott találkozni vele.

Jött a papír, "pártmunkára" rendelték mindkettejüket. "Bizalmas, elvtársak", az előadó titokzatos arccal félig elsötétített szobába vitte őket. Megtanították, hogyan kell a leveleket tartalmazó borítékokat felnyitni, majd visszazárni, mintha mi sem történt volna. "Mire kell ez?" - kérdezte Józsi bácsi csodálkozva. "Éberség, elvtárs, az ellenség még közöttünk van!"
Azontúl a postások nekik adták a leveleket. Szakavatott mozdulatokkal nyitották fel a borítékokat. Az olvasás nehezen ment, a jelentések írása még nehezebben. Felsőbb helyen úgy döntöttek, hogy az "összekötő elvtárs" személyesen keresi fel őket információkért.

Leültették, teával és aprósüteménnyel kínálták. Józsi bácsi felesége legendásan sütött-főzött. "Ahhoz nem kell diploma" - mondogatta nem kis büszkeséggel, a házban élő doktornőre és tanár férjére célozva. Az író neve hallatán csak legyintett: "Csak ül az íróasztalnál és a napot lopja. Az ilyeneknek fogalmuk sincs arról, mit jelent dolgozni."

"Megy a munka, elvtársak? - az összekötő még egy süteményt tömött a szájába - mi az újság?" Igyekezett úgy fogalmazni, ahogy hite szerint az egyszerű emberek. Bólintottak. "Van valami érdekes?" Nem volt. Az orvosnő prospektusán és a tanár meghívóján kívül semmi. "Na és volt pap?" Mert a tanáréknál hajdani pap is lakott, rendje szétverése után itt húzta meg magát. A pap iránt különös figyelmet tanúsított az összekötő elvtárs. "Csomagot kapott" - Józsi bácsi a csomagban lévő kisüstire gondolt, együtt kóstolgatták a pappal. "Igyekezzenek a bizalmába férkőzni", s Józsi bácsi ennek szellemében itta az ellenség pálinkáját. Annyira bizalmába férkőzött, hogy alig talált le a lépcsőn.

"Csomagot?" Az összekötő elvtárs maga elé tette blokkját és feszülten figyelt. "És mi volt benne elvtársak? Ez fontos!"
"Disznóölés lehetett a rokonainál. Ahogy szokás: hurka, kolbász, szalonna, töpörtyű." "És pálinka!" - Felesége hangjába fenyegető árnyalat vegyült.

"Levél nem volt?" "Volt az is." "Na és mit írtak? Volt valami titkos üzenet?" "Nem kérem, elvtárs. Az nem volt. Azt írták, fogyassza egészséggel!"

"Csúnya dolog ez, elvtársak - az összekötő eltette a jegyzettömböt, és rosszallóan csóválta a fejét -, nagyon csúnya. Miközben mi izzadva építjük a szocializmust - bekapott még egy aprósüteményt - a volt papok hurkát meg kolbászt zabálnak a kulákok jóvoltából." "Meg pálinkáznak" - tette hozzá Józsi bácsi felesége férjére tekintve.

3.

Aztán Józsi bácsiékat, ahogy mondták, "lehagyták". Asztaloskodott a gyárban, felesége pedig különféle rejtelmes rövidítésű intézményben vállalt szerepet. Egyebek mellett a FIK-nél. Ha ezt a nevet kimondta, szigorúan összevonta szemöldökét. Állami ünnepek előtt megindultak a "területen". Józsi bácsi felesége háta mögött, zászlókkal a vállán. Azokkal lobogózták fel a házakat. Néha lányaink is elkísérhették, így kisebb menetben haladtak. A járókelők illő tisztelettel köszöntötték Józsi bácsi feleségét, a kislányokat megmosolyogták.

Ha hangversenyre mentünk, rendszerint Józsi bácsiék vigyáztak a gyerekekre. Hatalmas nevetések közben megfürdették - a fiam születése után mindhármukat -, majd lefektették őket. Józsi bácsi az ágyra ült és mesélt. Leoltották a lámpát, a gyerekek így hallgatták a történeteket. Aztán csöndbe borult a lakás. Amikor hazaértünk, mindenki aludt. Józsi bácsi a fotelban, a gyerekek az ágyban.

Szüleim már megöregedtek. Józsi bácsiék amolyan "fél szülők" lettek. Kölcsönös nagy szeretet fűzte egybe őket a gyerekekkel. Józsi bácsi akkor már nyugdíjas volt. Az utolsó években néha kollégái támogatták haza. Könyvespolcokkal szöszmötölt, amíg bírta. Később csak üldögélt a hokedlin, és igyekezett hasznossá tenni magát. Este a televíziót szemlélte, a gyerekek megnőttek, már nem kellett mesélni nekik. Ám a kapcsolat, melynek láncait szeretetből kovácsolták, megmaradt.

Hamvasztása előtti búcsúztatóján én képviseltem a családot. A felkért szónok elképesztő szóvirágokat mondott. Fogalma sem volt arról, kit búcsúztat. Annyit kellett volna elmondania, amit Kosztolányi írt a Halotti beszédben: "Hol volt, hol nem volt, a világon egyszer."

Józsi bácsik sokasága között élünk. Nem is tudjuk, nélkülük mennyire kietlen volna az élet.