Kézcsók, Európa

Leleményes volt vitathatatlanul Orbán Viktor, amikor első fölocsúdásában kezet csókolt a Parlamentben Szabó Timeának, az Együtt-PM képviselő asszonyának a ciklusnyitó ülésen, amelyen ezen a gesztuson kívül nem történt semmi érdemleges.

Meglepte kétségtelenül a miniszterelnököt, amint hirtelen elétoppant ez a törékeny asszonyka, átnyújtotta neki az Európai Unió huszonnyolc csillagos zászlóját, kérdés kíséretében: mikor kerül végre vissza a törvényhozás épületére a lobogó, amely éppen nincs ott? Ellentétben a többi huszonhét ország gyakorlatával. A gyors reakciójú a kormányfő, csupán egyetlen pillanatra torpant meg, különben példás volt a helyzetfölismerése, a gáláns kézcsók enyhítette a pillanat feszültségét.

A következő másodperc mégis csúnyán árulkodott. Előlépett a fürge Semjén Zsolt, még csak képviselő, mint a parlament többi tagja, e pillanatban az volt a tiszte, hogy meleg elvtársi kézfogással üdvözölje testvérpárti cimborájának az eskütételét. És ekkor lehettünk tanúi, mi tévénézők is, az árulkodó pillanatnak: Orbán jobbja foglalt volt, hirtelen nem lehetett megszorítani, a zászló meg útban, ezért hanyag mozdulattal és lendülettel gyűrötten repült a közeli asztalra. Félrehajították. Tekinthetjük akár jelképesnek is a történtet. Szabó Timea a gáláns kézcsókon kívül nyilvános választ nem kapott, bár érhet bennünket később meglepetés is, hogy a lobogót egyszer csak lengeti majd a Duna-parti szellő a T. Ház homlokzatán, árván, a nemzeti színek többsége mellett. Napokon belül képviselőket választunk a Strasbourg-i közös parlamentbe, és ez a közjáték tagadhatatlanul ékesszóló volt.

Miként az ország hirdető oszlopain is egy időben megjelent falragaszok, amelyeken ugyancsak Orbán Viktor óriás fotói alatt egyértelmű figyelmeztetés jelent meg Európához, az Unióhoz. Tiszteletet a magyaroknak, Magyarországnak! Mintha az a tény, hogy a közösség tagállamai közül, gazdasági fejlődésünkhöz kimutatások szerint mi kapjuk a legtöbb hozzájárulást, a maga módján nem tiszteletet fejezne ki?

A Fidesz-KDNP kormányzatnak ez kevés, az udvarias bírálatok helyett hozsannát vár, megsértődik, ha figyelmeztetik, az Unió végtére is demokratikus nemzetek baráti közössége, milyen jogon tesz szóvá eredetieskedéseket? Sokat mondó volt a nagygyűlésen elhangzott beszéd is, amely fenyegető hangsúllyal marasztalta el azokat az ellenzéki képviselőket, akik Strasbourgban netán a kormányát bíráló megjegyzésekre éreznének majd kísértést. Mintha Orbán nem tudná, hogy annak a kinti törvényhozó testületnek ugyanolyan demokratikus a szerepe, mint kellene lennie a hazainak is.

A parlamenti kép, az uniós zászló nagyvonalú félredobása valószínűleg kijut majd külföldre, és ha címlap fotó szerencsére nem lesz is belőle, annyira azért nem érdekes, a híre azonban csak hagy nyomot. Nem a legkellemesebbet. Azzal együtt, hogy a közös kontinentális esemény idején máris van nyoma annak is, hogy a vezető magyar kormánypárt első embere, azzal a hangulatkeltő jelszóval ajánlja választóinak a jelöltjeit, hogy Brüsszeltől "nagyobb tiszteletet vár" magának és politikájának. És ha egyszer visszaüzennének onnan, kicsit több kölcsönösséget? Elvégre mégis egy bárkában evezünk, árbocán a közös zászlóval. Amelyből egy talán nálunk is ott loboghatna a sok nemzeti között. A gáláns kézcsók nem pótolhatja.