Krumpli az óvodának

Divatba jött a falvakban az önellátás. No, nem a lakosságnál - ott már rég divat valamilyen fazonban, csak kenyeret nem sütnek -, hanem főként a perifériák önkormányzatainál. Mit jelent ez? Azt, hogy a saját óvodájukat, iskolai napközijüket igyekeznek ellátni saját alapanyagokkal. Régen - a háború előtt - ilyesmiről szó sem lehetett, hiszen még az is ritkaságnak számított, ha egy faluban óvodába mehettek a gyerkőcök. Bölcsőde se akkor nem működött, se most, ha valahol gondolnak vele, az a fehér holló kategóriába tartozik. Általában öregek otthonává alakították, arra nagyobb szükség van. Óh, szép új világ!

De miként hódíthatott az önellátás? A helyzet hozta. A jelenségek váratlan, ám egyenes következménye. Ott a sok közmunkás! Mit kezdjen velük a helyi hivatal? Annyi árokpart még sincs, amennyit gereblyézni bírnának. Például Szamossályiban, ebben a kaptárnyi falvacskában, a 760 lakosból 90 volt közmunkás. Gondolom, egyszerre, aztán váltották egymást. (Májustól a létszám 69 főre csökkent.) Munkahely a perifériákon álom. Mármint a piaci értéktermelő, és nem költségvetésből fizetett. Szatmárban is az a szokás, hogy munkáltató egyedül az önkormányzat, (mióta államosították az iskolákat, ez se igaz), esetleg a posta, bolt, kocsma.

Kitalálták az egyetlen lehetséges, egyben értelmesnek tekinthető feladatot. Ez pedig némi mezőgazdálkodás. Szamossályiban tíz hektáron gazdálkodnak, zöldséget, burgonyát és kukoricát termesztenek. Az előbbi kettőt a saját konyhájuknak (van itt is egy bennlakásos idősek otthona is, amelyet bővíteni fognak), az utóbbit a meghizlalandó 24 sertésnek. E jószágokat szintén a saját intézményük számára nevelik. A 3000 folyóméteres kordonos uborka termését aligha maguk használják föl (ecetesnek is túlontúl sok lenne), a környékben azonban van feldolgozó, s el lehet adni.

Ez a gyakorlat - a sertéshizlalás kivételével - általánosnak tekinthető. Még a kordonos uborka sem egyedüli. Van, ahol fóliaházat létesítenek (Nyírvasvári), másutt pedig (például Cégénydányádon) az önellátás mellett a feldolgozott termékekkel a piacra lépést is fontolgatják. Az önellátás vásárolt szántókra vagy bérelt kertekre alapul, s a mértéken felüli létszámú közmunkásra. Idő van itt mindenre, fölösen is, a munkanélküliek serege pedig népes.

Jó ez a tendencia? Jó-e társadalmilag? S gazdaságilag?

Tény, hogy valamit kezdeni kellene a perifériák sok százezerre tehető, és gyakorta képzetlen munkanélkülijével. Persze a megfelelő gazdaságpolitika - főként agrárpolitika - képes lenne rendet vágni ebben a tömegben, vagyis valóságos munkahelyet képezve, a büdzsét nem fogyasztva, hanem növelve járulna hozzá a közös gondok enyhítéséhez, egészségügyhöz, oktatáshoz, nyugdíjakhoz. A szükséges gazdaságpolitikát azonban a kormányzat vagy nem ismeri, vagy ha ismeri, akkor nem kívánja alkalmazni, noha az országnak előnyei származnának belőle. Számít is az valamit?

A közmunkások nem a törvényes minimálbért kapják, hanem a megnövelt, lényegében a duplájára emelt segélyt. (Az alap a havi 22.800 forintos segély.) Ez a helyzet mindenféle szempontból elfogadhatatlan. Ha munkáért segélyt kap valaki, mert arra a kicsinyke pluszra is égetően szüksége van, akkor az kényszermunka jellegű vállalás és tevékenység. Modern rabszolgaság. És az, hogy még ilyet is melyik polgártársunk kap a falvakban, az erőst szubjektív. Sőt politikai feltételekhez kötött. Ezért szavaztak tömegesen például a cigányok a Fideszre: a polgármester csak akkor számított rájuk a közmunkások között, ha - olykor nyilvánosan ("analfabéta vagyok, segítsen már valaki!") - a kívánt politikusra-pártra szavazott. Tökéletesen bejött azon falvakban is, ahol történetesen független a polgármester. Mert vagy érezték, vagy tudatták velük, mire számíthatnak, ha nem így lesz.

A gazdasági oldal más káposzta. Magyarország elemi érdeke, hogy a mezőgazdasága és élelmiszeripara ne csak versenyképes, hanem világszínvonalú legyen. A célhoz hosszú, göröngyös út vezet, és bizony áldozatokkal terhes. A kérdés az, hogy a divatozó önellátás mennyire segíti a folyamatokat, és jelenti-e legalább az első lépéseket a kívánt törekvés megvalósításához.

Röviden: fájdalom, nem. Sőt önámítás. Az ellenkező irányba mutat.

Az önkormányzatok nem gazdálkodó szervezetek, és akkor se azok, ha valamilyen módon vállalkozást alapítanak. A kényszermunkásokkal végeztetett munka pedig - még ha hozzáértő vezető is irányít -, a kudarc ígérete. A költségek zömét a költségvetés állja, emiatt "olcsó" a termék. Így egyszerre több okból is idegen testnek számítanak a gazdaságban. Ez nem versenyszféra. És hiába szerelkeztek föl különféle gépekkel, korszerű termelésre e módon dőreség számítani.

A magyar mezőgazdaság katasztrofálisan elmaradott a világ élvonalához képest, s még akkor is az, ha van néhány százaléknyi üzem, amely húzza fölfelé. (Épp most vannak szétverődőben.) A holland mezőgazdaság hektáronkénti kibocsátása 12 ezer euró, a magyaré pedig 1400 (Eurostat). Gyalázat! Javítanak valamit a sanyarú helyzeten a falusi önellátási tények?

Bármilyen keserű, egyáltalán nem.