Nevezzék bár Európa vagy a Győzelem Napjának, a múlt hétvégén a második világháború befejezésére emlékezett kontinensünk. A náci Németországot azért lehetett legyőzni, mert eredendő ellenszenvüket félretéve a nyugati demokráciák összefogtak a Szovjetunióval, s ahogy a korabeli plakát fogalmazta meg, "saját fészkében verték agyon a náci fenevadat". Ennek az összefogásnak súlyos morális ára volt, de mégis megérte, hiszen sikerült legyőzni Hitlert, s immár hét évtizede béke van Európában.
Az ukrán válság kapcsán egyre többen hasonlítják a mai Oroszországot a náci Németországhoz. Aki ismeri a történelmet, az nem örülhet az efféle erőszakos aktualizálásnak. A náci Németország éppen Szovjet-Oroszország ellen indította el a legbrutálisabb agressziót, millió szám mészárolva le a civil lakosságot, s ebben jó partnerre lelt a Hitler mellé állt ukrán nacionalistákban. Azokban, akikre oly büszkén hivatkoznak az egyik mostani ukrán kormánypárt hívei. Ez még nem ok arra, hogy - az orosz propaganda szellemében - lefasisztázzuk az egész ukrán kormányt. De értelmetlen és ízléstelen nácinak nevezni azt az Oroszországot, amely iszonyatos áldozatok árán hozzásegítette a világot a nácizmustól való megszabadulásra.
Sajnos egyre több jel mutatja, hogy az Ukrajna területi épségéért való kiállás ürügyén egyre inkább elhatalmasodik a hidegháborús hisztéria, amely még ilyen durva történelemhamisításban is kitörhet. Húsz évvel a Szovjetunió összeomlása és a Varsói Szerződés felbomlása után a NATO főtitkára a fegyverkezés fokozására szólítja fel a tagállamokat, egyes kelet-európai NATO-szövetségesek pedig újabb amerikai csapatokat, támaszpontokat, katonai erősítést követelnek. Ami pedig a közhangulatot illeti, egy békés hangulatú dalfesztiválon kifütyülnek és fújoznak tizenhét éves lányokat csak azért, mert oroszok. Pedig a geopolitikai realitások alapján elképzelhetetlen, hogy Oroszország háborút provokáljon bármely NATO-tagállammal. Hiszen jól láthatóan még az oroszok lakta Kelet-Ukrajnában is óvatos duhajként próbálja növelni a befolyását.
Nem akarok elmélyedni az ukrán válság történelmi és etnikai összefüggéseiben. Az ukránoknak, mint minden nemzetnek, joguk van a függetlenségre, de az Ukrajnában élő nyolc-tíz millió orosznak is jogot kell kapnia az autonómiára. Sajátos, hogy ez utóbbit olyanok is tagadják, akik amúgy, jelszószerűen állandóan a kisebbségi és emberi jogokért aggódnak.
De a konkrét ukrán helyzetnél is veszélyesebbnek érzem a hidegháborús szellem eluralkodását. Bár a hidegháború szót sokféle összefüggésben használjuk, klasszikus formájában a második világháború utáni első évtizedet jellemezte. Legtöbbünk már csak a történelemből ismeri ezeket az ólomszürke éveket, amelyek árnyéka azonban még évtizedekig jelen volt a kettéosztott világban. A keleti tömbben ekkor tombolt legvadabb formájában a sztálini elnyomás, s a koncepciós pereket, kitelepítéseket, a politikai és szellemi terrort jórészt az állítólagos háborús veszéllyel magyarázták a rendszer urai. De bár erről manapság kevesebb szó esik, az Egyesült Államokban is napirenden volt a kommunista, vagy annak tartott emberek meghurcolása, bebörtönzése, állásvesztéssel való büntetése. Még egy Charlie Chaplinnek is megbélyegzett ellenségként kellett elmenekülnie Amerikából.
A hidegháborús hisztéria egyik jellegzetessége, hogy egy idő után elveszti eredeti tárgyát, s általános gyanakvásba, bizalmatlanságba csap át. Első áldozata maga a véleményszabadság, hiszen egy idő után mindenki gyanússá válik, aki nem szó szerint ismételgeti a kötelező kánont. Néhány hazai hírportál már olyan szigorú uniszónóban nyomja az oroszellenes propagandát, amit az egykori Szabad Nép Amerika-ellenes közleményeinek szerkesztői is megirigyelnének. Pedig a helyzet annál azért kicsit összetettebb, hogy angyalok és sátánok összecsapásaként ábrázoljuk. De még ha így is lenne, a szabad gondolat híveinek akkor is természetes igénye a vélemények és ellenvélemények megjelenítése, nyilvános ütköztetése.
Magyarországnak végképp semmi szüksége sincs a hidegháborús hangulat eluralkodására. Akárhogy is alakul a paksi bővítés ügye, hazánkat gazdaságilag ezer szál köti Oroszországhoz. Sok ezer orosz ember, köztük számos magyar feleséggé és anyává lett asszony él Magyarországon. Családjuk és gyermekeik a magyar mellett az orosz identitásra is büszkék lehetnek. Az orosz kultúra is jelen van a magyar szellemi életben, érzelmi gazdagságával és spirituális mélységével akár ellenpontja is lehetne az amerikai konzumkultúrának. S ami azt illeti, a mostani kijevi vezetés enyhén szólva sem túl barátságos a kárpátaljai magyarsághoz, akiket potenciálisan fenyeget az ukrán nacionalizmus.
Természetesen nem léphetünk ki szövetségesi szerepünkből, s nem mehetünk szembe nyíltan a nyugati világban felerősödött hidegháborús széllel. De történelmi, gazdasági és kulturális okokból egyaránt elemi érdekünk, hogy a hidegháborús hangulatot, a hisztérikus oroszellenességet távol tartsuk a magyar közélettől. E tekintetben most is hasznos lehet számunkra az egykor Illyés Gyula emlegette "történelmi szélárnyék".
