Akácikum

Tegnap megírtam, hogy hungarikummá jelölték a védőnőket, ma meg az akácmizéria jött elő. (Most ne arról beszéljünk, hogy melyik futóbolond akarta hungarikummá nyilváníttatni a magyar mézet. Ezzel az erővel az a pesti csapvíz is, mert mutasson nekünk ilyet bárki Londonban vagy Tel Avivban - csak, hogy dobjak egy gumicsontot a Jobbik elé is… Bár a narancs sem izraelikum, és a szmog se londonikum.) Hamarosan Brüsszelbe indulhat a Békemenetikum, tudniillik imperialistáék éppen támadják a magyar akácot. Egyszerűbb menetelők – ez a zöm - ezt úgy képzelik, hogy a NATO láncfűrészesített dandárjai lerohanják a magyar pampákat, és kivágnak minden agácafát - meg persze tölgyet, fenyőt, és barackot, mert a háborúknak ártatlan áldozatai is vannak.

„Az akácfa a magyar tájtól, a Kárpát-medencétől idegen, rendkívül kártékony és agresszív növény, amelynek elterjedése kipusztulással fenyegeti őshonos erdeinket” – mondta - na melyik hazaáruló bolsi…? Pech: Kövér László mondta 2002-ben, de a mai vidékminiszter, akit az eszéért biztosan nem fognak elrabolni, legújabban azt állítja: a balliberálisok nevezik behurcolt özönnövénynek az akácot, de – írja szerdán a hvg.hu - a fideszes Glattfelder Bélának feltűnt, hogy az erdőtörvény is veszélyes fajtaként határozza meg, ezért módosítani kell, mert így nem lehet megküzdeni az akácért.

Közeleg a tavaly közröhejbe fulladt összetartozási nap a bamba össznépi barackfa-dallal – emlékszik még teremtett lélek rá?

Hát írják át most akácra, oszt jónapot!

Szerző
Veress Jenő

Krumpli az óvodának

Divatba jött a falvakban az önellátás. No, nem a lakosságnál - ott már rég divat valamilyen fazonban, csak kenyeret nem sütnek -, hanem főként a perifériák önkormányzatainál. Mit jelent ez? Azt, hogy a saját óvodájukat, iskolai napközijüket igyekeznek ellátni saját alapanyagokkal. Régen - a háború előtt - ilyesmiről szó sem lehetett, hiszen még az is ritkaságnak számított, ha egy faluban óvodába mehettek a gyerkőcök. Bölcsőde se akkor nem működött, se most, ha valahol gondolnak vele, az a fehér holló kategóriába tartozik. Általában öregek otthonává alakították, arra nagyobb szükség van. Óh, szép új világ!

De miként hódíthatott az önellátás? A helyzet hozta. A jelenségek váratlan, ám egyenes következménye. Ott a sok közmunkás! Mit kezdjen velük a helyi hivatal? Annyi árokpart még sincs, amennyit gereblyézni bírnának. Például Szamossályiban, ebben a kaptárnyi falvacskában, a 760 lakosból 90 volt közmunkás. Gondolom, egyszerre, aztán váltották egymást. (Májustól a létszám 69 főre csökkent.) Munkahely a perifériákon álom. Mármint a piaci értéktermelő, és nem költségvetésből fizetett. Szatmárban is az a szokás, hogy munkáltató egyedül az önkormányzat, (mióta államosították az iskolákat, ez se igaz), esetleg a posta, bolt, kocsma.

Kitalálták az egyetlen lehetséges, egyben értelmesnek tekinthető feladatot. Ez pedig némi mezőgazdálkodás. Szamossályiban tíz hektáron gazdálkodnak, zöldséget, burgonyát és kukoricát termesztenek. Az előbbi kettőt a saját konyhájuknak (van itt is egy bennlakásos idősek otthona is, amelyet bővíteni fognak), az utóbbit a meghizlalandó 24 sertésnek. E jószágokat szintén a saját intézményük számára nevelik. A 3000 folyóméteres kordonos uborka termését aligha maguk használják föl (ecetesnek is túlontúl sok lenne), a környékben azonban van feldolgozó, s el lehet adni.

Ez a gyakorlat - a sertéshizlalás kivételével - általánosnak tekinthető. Még a kordonos uborka sem egyedüli. Van, ahol fóliaházat létesítenek (Nyírvasvári), másutt pedig (például Cégénydányádon) az önellátás mellett a feldolgozott termékekkel a piacra lépést is fontolgatják. Az önellátás vásárolt szántókra vagy bérelt kertekre alapul, s a mértéken felüli létszámú közmunkásra. Idő van itt mindenre, fölösen is, a munkanélküliek serege pedig népes.

Jó ez a tendencia? Jó-e társadalmilag? S gazdaságilag?

Tény, hogy valamit kezdeni kellene a perifériák sok százezerre tehető, és gyakorta képzetlen munkanélkülijével. Persze a megfelelő gazdaságpolitika - főként agrárpolitika - képes lenne rendet vágni ebben a tömegben, vagyis valóságos munkahelyet képezve, a büdzsét nem fogyasztva, hanem növelve járulna hozzá a közös gondok enyhítéséhez, egészségügyhöz, oktatáshoz, nyugdíjakhoz. A szükséges gazdaságpolitikát azonban a kormányzat vagy nem ismeri, vagy ha ismeri, akkor nem kívánja alkalmazni, noha az országnak előnyei származnának belőle. Számít is az valamit?

A közmunkások nem a törvényes minimálbért kapják, hanem a megnövelt, lényegében a duplájára emelt segélyt. (Az alap a havi 22.800 forintos segély.) Ez a helyzet mindenféle szempontból elfogadhatatlan. Ha munkáért segélyt kap valaki, mert arra a kicsinyke pluszra is égetően szüksége van, akkor az kényszermunka jellegű vállalás és tevékenység. Modern rabszolgaság. És az, hogy még ilyet is melyik polgártársunk kap a falvakban, az erőst szubjektív. Sőt politikai feltételekhez kötött. Ezért szavaztak tömegesen például a cigányok a Fideszre: a polgármester csak akkor számított rájuk a közmunkások között, ha - olykor nyilvánosan ("analfabéta vagyok, segítsen már valaki!") - a kívánt politikusra-pártra szavazott. Tökéletesen bejött azon falvakban is, ahol történetesen független a polgármester. Mert vagy érezték, vagy tudatták velük, mire számíthatnak, ha nem így lesz.

A gazdasági oldal más káposzta. Magyarország elemi érdeke, hogy a mezőgazdasága és élelmiszeripara ne csak versenyképes, hanem világszínvonalú legyen. A célhoz hosszú, göröngyös út vezet, és bizony áldozatokkal terhes. A kérdés az, hogy a divatozó önellátás mennyire segíti a folyamatokat, és jelenti-e legalább az első lépéseket a kívánt törekvés megvalósításához.

Röviden: fájdalom, nem. Sőt önámítás. Az ellenkező irányba mutat.

Az önkormányzatok nem gazdálkodó szervezetek, és akkor se azok, ha valamilyen módon vállalkozást alapítanak. A kényszermunkásokkal végeztetett munka pedig - még ha hozzáértő vezető is irányít -, a kudarc ígérete. A költségek zömét a költségvetés állja, emiatt "olcsó" a termék. Így egyszerre több okból is idegen testnek számítanak a gazdaságban. Ez nem versenyszféra. És hiába szerelkeztek föl különféle gépekkel, korszerű termelésre e módon dőreség számítani.

A magyar mezőgazdaság katasztrofálisan elmaradott a világ élvonalához képest, s még akkor is az, ha van néhány százaléknyi üzem, amely húzza fölfelé. (Épp most vannak szétverődőben.) A holland mezőgazdaság hektáronkénti kibocsátása 12 ezer euró, a magyaré pedig 1400 (Eurostat). Gyalázat! Javítanak valamit a sanyarú helyzeten a falusi önellátási tények?

Bármilyen keserű, egyáltalán nem.

Az erős békéje

Kimentek a divatból a dakota közmondások. Most éppen Eötvös József "bölcs kavicsát" idézte a miniszterelnök, egy olyan szakértővel példálózott, aki pontosan tudja, hogyan működnek a gőzmozdony alkatrészei, csak éppen a gőz mibenlétét nem ismeri.

A parlamentben kormányprogram híján "csupán" beszédet mondó Orbán Viktor, úgy tűnik, maga is egy ilyen szakértőhöz hasonlatos. Mert mi mást lehet gondolni arról a "demokratikus politikusról", aki úgy gondolja, hogy hibás volt az a fajta szabadság, amit 1990-ben kivívtunk magunknak. Húsz évig végre korlátok nélkül, szabadon megtehettünk mindent, amivel nem csorbítottuk más szabadságjogait, szabadon elmondhattuk a véleményünket, ameddig azzal nem sértettünk meg önérzetükben, tisztességükben más embereket. Ezzel szemben a Nemzeti Együttműködés Rendszere 2014-ben mást gondol a magyar demokráciáról. Maga a miniszterelnök mondta ki: ahol az erő mondja meg, kinek van igaza, ott a fentebb említett liberális demokrácia felfogásnak nincs helye.

Márpedig az elmúlt négy év mást sem bizonyított, mint a Fidesz-uralom "erődiktatúráját", s ez aligha lesz másként az előttünk álló években sem. Maga a kormányfő is elismeri, hogy 40 évig nem lehetett vitázni, aztán a "hosszú tiltás" után jött 25 év, ami másból sem állt, mint vitákból. Ám a most "kinyilvánított közakarat" (ne nyisson senki számháborút arról, hogyan viszonyul a kormánypártokra adott szavazatok száma a szavazásra jogosultak teljes számához) lezárta ezt a negyed századot. A "második rendszerváltás" utáni politika tehát nem ad helyet a vitának. Jöhet megint a hallgatás kora.

A harmadik kormányfői korszakát kezdő politikus vakon hiszi, hogy csak az erős teremthet békét maga körül, s majd az erővel kikényszerített béke hozhatja el a derűt és a boldogságot az országnak. Ha így gondolja, akkor aligha járt mostanában turistaként Európa nyugati felében, ahol egy "másfajta" demokrácia keretei között az emberek nyugodtan, derűsen élnek, nem terheli a mindennapjaikat a belpolitikai háború csatazaja. Mosolyognak egymásra az utcán, nem köpik le a parlamentjük előtt egy másik ország politikusát, és nem üvöltöznek eltorzult arccal lámpavas után, ha meghallanak valakit, aki másként gondolkodik a világ dolgairól.

Orbán Viktor ismeri a hatalomtechnika minden fogását, de valahol ő maga mégis egy eötvösi értelemben vett "szakember". A fejlődő gazdaság megváltóerejében reménykedik, de fogalma sincs a gazdaságot működtető törvényszerűségekről, ha azt képzeli, hogy az unortodoxiának csekélyke esélye is van a nemzetközi versenyképességre. Évek óta tizedszázalékokkal mérhető a GDP növekedése, ami nem felzárkózást, sokkal inkább a leszakadás esélyét vetíti előre. Tudja, hogy a gazdaságilag nem versenyképes országok szegénységbe süllyednek, az pedig irigységet szül, és véget vet a békességnek, teret nyit kicsinyes háborúskodásnak. Az ilyen hanyatló országokban az erős letiporja a gyengébbet, felhalmozódik az elégedetlenség, a sérelmek, a düh és a gyűlölet. A mélyben pedig gyűlhetnek a gyúlékony feszültségek...

Az isten mentsen meg minket ettől a jövőtől!

Szerző
Somfai Péter