Az újulat eltávolítása

A magyarok iránti tiszteletet növeli-e, ha az országló, másodszor kétharmados párt EP-választási főcsapás iránynak jelöli meg a magyar akác megvédését, miközben kiderül, hogy Kövér László már 2002-ben szabályosan kiátkozta az akácot, majd "A Kormány 125/2012. (VI. 26.) Korm. rendelete a fás szárú növények védelméről szóló 346/2008. (XII. 30.) Korm. rendelet módosításáról" című rendeletével (bocsánat a mondatért!) maga hozott hosszú távon halálos ítéletet a magyar, vagyis a fehér akác ellen.

Ez azért fontos, mert az óriáskönnyes akácsiratás egyik legmeghatóbb motívuma a jómagyar akácméz, mint hungarikum féltése - hiszen a legjobb tavaszi méhlegelő a fehér akác. (A méhek mindig ott gyűjtenek, ahol a legtöbb nektárt találják, és az akác ebben csakugyan a legjobb a magyar vidéken.) A kormányrendelet egyebek mellett megparancsolja, hogy például a fasorokban (akácos út!) "(3) Fás szárú növény pótlása nem történhet az 1. mellékletben felsorolt fajok egyedeivel."

(2) A Korm. rendelet 2. §-a a következő (4) bekezdéssel egészül ki:  "(4) Ha a pótlás az 1. mellékletben szereplő inváziós fás szárú növény kivételként meghatározott kertészeti változataival történik, az ingatlan tulajdonosa, vagyonkezelője, vagy az ingatlanon lévő fás szárú növényekkel bármely jogviszony alapján rendelkezni jogosult használója (a továbbiakban együtt: használó) köteles gondoskodni a fás szárú növény továbbterjedésének megakadályozása érdekében az újulat eltávolításáról." Ebben a borzalmas szövegben szinte poétikus az "újulat eltávolítása", vagyis kiirtása.

"(2) A közterületen lévő fasor fahiányainak pótlása csak az adott fasor vonalába történő telepítéssel, a fasorra jellemző faj, fajta felhasználásával történhet, ha annak környezeti feltételei adottak. (3) Fás szárú növény pótlása nem történhet az 1. mellékletben felsorolt fajok egyedeivel."

És mit tesz Isten: a mellékletben első helyen szerepel a fehér akác (Robinia pseudoacacia). És a rendeletet ki más írta alá, mint Orbán Viktor miniszterelnök, a Brüsszeli Győző, a hungarikumok oltalmazója, Európa Példaképe. Még a héten is hallottam, hogy Orbán valamelyik magyar hangja a magyar akácért szájkaratézott a tévében.

Az a baj, hogy pár hete én is beugrottam az akácozásnak, magam is elkezdtem aggódni, pláne azért, mert mindigis a kedvenc fám volt. Mert a lelkem mélyén magyar paraszt vagyok. Mint kiderült, még Kövér Lászlónál is parasztabb. Sok-sok tucat képet készítettem fákról a belvárosokban is. Az utak mentén pedig arról, hogy egyáltalán nem igaz, miszerint az akác kiirtja az aljnövényzetet. A nyilván EU-s kérésre született orbáni rendelet nem arról szól, hogy az akácot ki kell irtani, de ha a rendeletet betartjuk, az az akác, amit a mi népünk úgy szeret, szépen lassan ki fog halni például a belterületekről. (De mivel úgysem tartjuk be, ettől mostanában nem kell tartani.)

Orbán Viktor a EU parlamenti kampány előtt, amikor kijelölték a csapásirányt, nem tudott a saját kormánya rendeletéről? Az emberei se? Nem lenne érdemes egy kutatóintézetet alapítani arra, hogy mi minden lelhető a Magyar Közlönyben az elmúlt négy évből? Most, utólag megjött az esze, mert megint lehet ebből harcolnivaló, hogy hungarikumozni kell akác-ügyben. És mindennek fényében mi volt ez a bohóckodás, amiről még egy hete se a hirado.hu számolt be: " A miniszterelnök kegyelmet kért a magyar akácoknak, és José Manuel Barroso ezt meg is adta" - fogalmazott Szijjártó Péter, aki hamarosan külügyminiszter lesz."

Nehéz tisztelni a magyar népet, ha a saját zavarodott vezetői is hülyének nézik.

Szerző
Andrassew Iván

Áldás, remény, valóság

A magyar munkavállalók átlagosan 57 éves korukig szeretnének dolgozni, ennek ellenére azt gondolják, hogy 66 évesen is kénytelenek lesznek munkába járni. Ez derül ki egy friss felmérésből. Azt nem tudni, hogy milyen korosztályt kérdeztek meg, és azt sem, a válaszadók milyen fizetési kategóriába esnek, egyáltalán dolgoznak-e. De az, hogy a megkérdezettek a "kénytelen" szót használták, sok mindent elárul.

Orbán Viktortól tudjuk, magyarnak lenni azt is jelenti, hogy rajtunk van az Isten áldása. Azt kapjuk, amit megérdemlünk: megtarthatjuk a világ legszebb országát és a hozzá tartozó boldog élet reményét - mondta a büszke miniszterelnök. Nos, a munkavállalók még reménykedhetnek, a nyugdíjasok már azt sem. Talán jobb is, ha nem láthatják, hogy a hazai hotelekben jóízűen vacsoráznak vaddisznósültet a külföldi kortársaik s a masszázsmedencében pihentetik fáradt csontjaikat, a belvárosi kávéházakban európai körúton lévő nyugdíjas baráti társaságok kóstolgatják a különleges borokat. A mi nyugdíjasaink otthon tévéznek, csirkefarhátat főznek, piaci körútra mennek, és a kevésből is kuporgatnak, hogy a munka nélkül maradt gyerekeiknek is adhassanak egy keveset.

Ezt érdemelik? A 60 éven felüliek többsége legalább egy krónikus betegségben szenved, de vannak, akik három vagy több kórral küszködnek. A nyugdíjasok harmadának nincs megtakarítása a gyógykezelésekre, de úgy ahogy még megélnek. A fekete leves csak eztán jön. A mai harmincasok, negyvenesek csak irigykednek majd erre az úri jómódra. Hiába reménykednek abban, hogy 66 évesen talán kiegészítik filléres kis nyugdíjukat némi munkával, a rabszolgabéres közmunkából, az egy vacsora ára segélyből aligha lesz normális életet biztosító ellátásuk. De a miminálbérre bejelentett, napi 12 órát melózó építőmunkásoknak, vagy a borravalóért, reggel kilenctől éjfélig robotoló pincéreknek sem sok juthat. Tömegessé válik majd az időskori nyomor.

A boldog élet reményében azok bízhatnak csak, akik itthonról külföldre menekülnek. Nekik jut majd a Hiltonban csirkemellfilés, calvadoszos gombamártásos vacsorára, meg vaddisznósültre. A többiek meg érjék majd be Isten áldásával.

Szerző
Muhari Judit

"Agymosott" tanulók?

A Népszava egyik korábbi számának címoldalán kiemelt szedéssel olvashatták az egyik cikk legfontosabbnak vélt megállapítását: "A közoktatás rothadásának és megszállásának következményei öt-tíz év múlva fognak először megmutatkozni." A cikkben szó esik az állami tankönyvek már-már kötelező megrendeléséről, s arról is, hogy ezekből szerezve ismereteinket előbb-utóbb "agymosott" nemzedékek kerülnek ki a tanintézményekből.

Mint egykor vidéki általános iskolában tevékenykedő tanár, nem tudok azonosulni ezzel a megállapítással. Nem tartom szerencsésnek ugyanis, ha a használatos tankönyvek ügyében a minisztériumoknak kizárólagos döntési joga van, kivált ha a döntnököknek kevés fogalma van az oktatás-nevelés hétköznapjairól. Erről egy-két keserű tapasztalatot én is szereztem. Nem sokkal a rendszerváltás után kért fel az egyik kiadó, nem írnék-e az akkori oktatási rendszerben felső négy osztály számára irodalom tankönyveket, s párhuzamosan nem állítanám-e össze a megfelelő szöveggyűjteményeket. A tankönyvírás nem rossz üzlet, mégis csak hosszas töprengés után mondtam igent; korábban pocsék tapasztalatokat szereztem a minisztérium ténykedéséről, amelyben akkor még komoly súllyal intézkedtek a régi rendszer megbízható káderei.

Ők voltak, akik többször is "elvesztették" az egyetem felterjesztését egyetemi tanári kinevezésem ügyében. Végül, a sokadik fiaskó után egyik barátom Antall Józsefhez fordult. A felterjesztést azonnal keresni kezdték, s a huncut bujkáló egy nap múlva előkerült, és sebesen elintézést nyert. Végül előtört belőlem a szenvedélyes pedagógus lelkesedése, elfogadtam a felkérést, nekiláttam, és néhány évi munka után elkészültem. Nem engedélyezték. A legfőbb indok az volt, hogy túlságosan erkölcs-központú. A kéziratok azóta is ott porosodnak valamelyik kiadónál. Mit is várhat az ember egy olyan intézménytől, amelynek díjjal koszorúzott munkatársa azzal dicsérte meg a Nyirő Józsefről előadó irodalmárt, hogy végre nem olyan "zsidóbérencekről" ír, mint Ady Endre és Babits Mihály?

Mégsem hiszem, hogy az ilyen magasztos szellemek által jóváhagyott állami tankönyvek akkora és olyan végzetes rombolást okoznának, amelyet az újságcikkek vizionáltak. Még akkor sem, ha egyik-másik történelmi csúsztatásokat tartalmaz, vagy egy jobbnak ítéltet szorít ki. Az oktatásnak ugyanis az a tulajdonsága, hogy tanárnők és tanárok végzik, akiknek kellő tudása van, s és elegendő ismeretek birtokában döntenek, mit érdemes megtanítaniuk és mit nem. Semmiképp sem hiszem, hogy mereven ragaszkodnának olyan tankönyvi szövegekhez, amelyekkel nem értenek egyet, hamisnak gondolnak, s az sem valószínű, hogy megfogadják azokat az ajánlásokat, bárhonnan érkezzenek is, amelyek olyan tankönyveket preferálnak, amelyeket a szakma vitat és elfogultnak vél.

Mi egyentankönyveket használtunk. Ilyenekből tanítottam, ám sem az én nemzedékem, sem az általam oktatottak nem éreztek bármiféle agymosást. Ennek legjobb ellenszere elmondani, amit igaznak vagy hamisnak gondol a pedagógus. Velünk olyan elbeszélést is olvastattak (Illés Béla volt az írója - ki ismeri napjainkban a nevét?), amelyben Sztálin elvtárs kiadta a parancsot: Budapestet úgy kell "felszabadítani", hogy alig érje kár. Majdnem elnevettem magam, míg felolvastam, hiszen két évig a Várba jártunk a Rákóczi helyett, s naponta tapasztalhattuk a mérhetetlen tapintat jeleit, miközben romhalmazok mellett haladtunk el a guberálók tevékenységét szemlélve. A bemutató olvasás végén elmondtam, mit láttam, miként érvényesült a gyakorlatban Sztálin elvtárs intelme. Több magyarázatra nem volt szükség.

Az akkori állami egyentankönyvekben éktelen marhaságok, ferdítések szerepeltek. Hosszan kellett volna csámcsognunk Tóth Árpád Az új Isten című versén, a tanárunk kihagyta. Kosztolányiról egy bő bekezdés tudatta, hogy "elárulta a forradalmat". Azt a szellemiséget tükrözte a néhány mondat, amelyet bőségben ecsetelt egy jeles filozófus hölgy Az erkölcsi normák felbomlása című, utóbb megtagadott könyvében. Órákon át olvastuk a szégyenpadra ültetett szerző verseit: a tanár úr szerette s velünk is megszerettette őket. Kit érdekelt, hogy elárulta a forradalmat (amelyről a nagyszüleink rémregényeket meséltek)? A tankönyv szövege szűrőn keresztül jutott el hozzánk, s ez a szűrő a pedagógus személyében napjainkban is működik.

A pedagógus megalázható, megfélemlíthető, de az ízlését nem korlátozhatják, és a tantermekben az ő ízlése és tudása a mérték, nem pedig a minisztériumé. Nemrégiben egy régi magyar filmet szemléltem: a 40 évig tanító, nyugállományba vonuló tanárt köszöntötték, tüntették ki. A minisztérium kiküldöttje a nevét sem tudta pontosan! Ám a tanítványok biztos emlékeztek és emlékeznek sokáig a nevére is, a tanítására is. És vajon hová lettek azok a potentátok, akik nem értek rá személyesen köszönteni a tisztességben megőszült tanárt? Még a filmvásznat is szívesen leköpnénk, ha látnánk őket. Szerencsére eltűntek (és eltűnnek) a süllyesztőben. Mint ahogy az általuk jóváhagyott tankönyvek is.

Az élet sokszor ismétli magát. Emiatt nem kell a vészharangot kondítani. Ami görbe, majd kiegyenesedik. Idő kell, és bízni a pedagógusokban, akik megtöretve és megalázva is a szépség és igazság szolgálói.