Reflex;választás;EU;EP;jelöltek;

Hegyi Gyula

- Öten vitáztak Európáról

Fiatal zöld aktivisták között néztem végig az öt listavezető vitáját az Európai Parlament egyik termének kivetítőjén. Nem annyira politikai elkötelezettségből, mint inkább azért, mert ők foglaltak nekem helyet a teremben. Míg elnéztem őket, azon gondolkodtam, mennyire professzionálissá vált a kezdetben laza, alternatív, nonkonformista zöld politizálás. A listavezető Ska Keller ügyesen betanult beszédpaneljeitől a kitűzőkön és röplapokon át a kampány szervezéséig minden olyan volt, mint a régi, "szabályos" pártokban, köztük abban, amelyikben magam is szocializálódtam. De hát valaha így kezdték ezt a szocialisták is, nem beszélve a kommunistákról, akik füstös pincehelyiségekben és gyári műhelyek zugában indították el azt, amiből aztán bürokratikus párt-monstrumok nőttek ki. Nem csoda, hogy a zöldek nyomában is megjelentek már új alternatív mozgalmak, kalózok, kétfarkú kutyák.

A parlamenti politizálás azonban végső soron professzió, a képviselők mögé szükségszerűen kiépül egy olyan gépezet, amelynek anyagi, technikai, szervezési kérdésekkel kell foglalkoznia. S aki bekerül a többpárti demokrácia hétköznapjaiba, annak meg kell tanulnia taktikázni, kompromisszumot kötni, olyan dolgokat csinálni, amelyeket lázadó korában nagyon utált. Ezért ígér választások idején a legtöbb politikus "új kezdetet", "más politikát", szakítást a kiüresedett, sablonossá vált régi gyakorlattal. A fiatal politikusok ezt általában meggyőzőbben csinálják, bár ez inkább csak érzéki csalódás, hiszen nekik is ugyanabba a gépezetbe kell beépülniük. S talán paradoxonnak hangzik, de ahhoz is kell rutin, hogy valaki ne látsszon túl rutinosnak, s erre inkább az idősebb versenyzők képesek.

A csütörtöki vitán erre Guy Verhofstadt szolgáltatta a legjobb példát. Bár nyolc éven át volt Belgium miniszterelnöke, s öt éve vezeti az EP-ben a liberális frakciót, mégis ő látszott a leginkább szenvedélyes, szellemesen reagáló, új ötletekkel előálló jelöltnek. A katalán függetlenség támogatása, a Snowden-ügy komolyan vétele, a Berlin-Párizs tengely uniós túlhatalmának megkérdőjelezése nem világszenzáció, de mindenképp szakítás a Barroso-éra unalmas rutinjával. S bár a vitában az új tagállamok szinte egyáltalán nem kerültek szóba, ő azért megeresztett egy nyílvesszőt az orbáni politikára. Verhofstadt tökéletes ellentéte volt az a Jean-Claude Juncker, aki néppárti jelöltként rá van szorulva a liberálisok támogatására. Természetesen Juncker is vérprofi, aki tudatos szerepként vállalta a szakszerűség rutinját. De azért belőle is kitört a szenvedély akkor, amikor arról beszélt, hogy nappal és éjjel, de főleg éjjel azért dolgozott megfeszített tempóban, hogy Görögország ne zuhanjon ki az euró zónából.

A vita konszenzusos jellegét és a jelöltek felelősségtudatát ez a pillanat bizonyította legjobban. A görög Alekszisz Ciprasz keményen ostorozta a hazájára a Juncker-félék által rákényszerített megszorító intézkedéseket, rendesen szidta a bankokat, de ezen a ponton nem szállt vitába a néppárti politikussal. Az euró zónából ő sem akarja kivezetni országát, pontosan tiszteletben tartja a baloldali radikalizmus és a felelőtlen demagógia közti határvonalat. Közel egy évtizedet töltöttem el az Európai Parlamentben, illetve az Európai Bizottságban, s az így szerzett tapasztalataim alapján megkockáztathatom, hogy egyetlen jelölt sem állt elő demagóg, megvalósíthatatlan, parasztvakító ötletekkel. Ami pedig a vita hangnemét illeti, a legkeményebb pillanat az volt, amikor Verhofstadt megkockáztatta, hogy Martin Schulz szocialista listavezető "nem mindig olyan intelligens", mint legendás elődje, Jacques Delors volt. (Brüsszelben axiómának számít, hogy a szocialista és hívő katolikus Delors volt az Európai Bizottság utolsó jó, elnöknek való elnöke.)

A vita visszaadhatta azt a hitünket, hogy nem mi vagyunk hülyék, ha nem értjük a magyar belpolitika szereposztását. Ebben a vitában mindenki azt képviselte, amire pártja, politikai irányzata szerveződött. A jobbközép Juncker védte a kapitalista rend alapjait, a liberál-konzervatív gazdaságpolitikát, a bankokat és az Egyesült Államokkal való szabadkereskedelmi egyezményt. A liberális Verhofstadt a szabadságjogokra, a digitális forradalomra koncentrált, az oldott és laza polgárt testesítette meg. A szocialista Schulz szidta a bankokat, a nagytőkével szemben a dolgozó emberek, a kis- és középvállalkozók érdekeit képviselte, és mindennél fontosabbnak tartotta a munkahelyteremtést. A szocialista-kommunista szövetséget vezető Ciprasz még jobban szidta a bankokat, Schulznál is radikálisabb reformokat követelt, fasisztának nevezte az ukrán kormányt és óvatos gesztust tett az oroszoknak. Keller világossá tette, hogy szociális kérdésekben a zöldek ugyanolyan baloldaliak, mint a szocialisták, de szerintük a zöld fordulat vezethet el egy igazságosabb társadalomhoz.

A jobboldal nem szélhámoskodott szélsőbaloldali szlogenekkel, a baloldal nem fordult át liberálisba, a liberálisok pedig nem életidegen doktrínákat ismételgettek. S az ötös vita létrejötte azt bizonyította, hogy a kommunisták belül vannak a demokratikus konszenzuson, a fasiszták viszont nem.
Én ezt gondolom szabad Európának.