Hetvenkedő, smirglihangú Joe bácsi

Amikor először, több mint 20 évvel ezelőtt Magyarországon járt, és a televízió is meginterjúvolta, Édesanyám felkiáltott: "Olyan, mint egy Popeye". Hát igen, volt/van Joe Cocker-ben valami vén tengerész-szerű...

Azzal a különbséggel, hogy az ő hajóját elég sok vész érte, de túlélt minden örvényt, hajótörést és kalóztámadást, és ma is közöttünk van, mi több, dögletesen jól énekel a maga összetéveszthetetlen smirglihangján. Akkor a BS-ben nyűgözött le mindenkit, köztük még ugyancsak serdületlen gyermekeimet, akiknek ez volt az első rock-koncert-élményük…

Lehet, hogy valahol nem is ártott Cockernek a sok balsors. Igaz, Sheffieldben sem ő, sem ősei nem szedtek gyapotot, de az egyszerű prolifiú, aki dolgozott gázszerelőként és benzinkutasként is, legalább olyan rabszolgája volt a pénzsóvár menedzsereknek, mint az ültetvények feketéi. Hiába volt Woodstock egyik legnagyobb sztárja (és első számú, ráadásul balkezes „léggitárosa” azóta is védjegyévé vált csápolásával), hiába épült rá minden idők egyik legparádésabb turnéja, a Mad Dogs & Englishman, éveken át anyagi gondokkal kellett küszködnie és ilyenkor mi a megoldás? Drog, ital - neki főleg az ez utóbbi volt. Ki tudja, hogyan végezte volna, ha nincs 1982-ben az Egy tiszt és egy úriember című film, benne az Up Where We Belong című dal, amit Jennifer Warnes-szal énekelt, és amelyért Oscar-díjat kapott.

De a nagy visszatérés még váratott magára néhány évig - egészen egy másik filmig, az amúgy bűnrossz 9 és fél hétig amelyből a legtöbbet az ő dala, a pompás fúvósokba beleágyazott, You Can Leave Your Hat On érte. Joe éneke erotikusabb, mint az unalmas szépség Kim Basinger és a dalt meghallva nők ezrei perdülnek férfibolondító táncra azóta is…

Innentől kezdve nem volt már pardon: a soul-zene mestere, kopaszon, kövéren, megtört arcvonásokkal újra a csúcsra jutott és egymás után jelentek meg kiválóan hangszerelt, erőteljes rock és funky-elemekkel tarkított lemezei. Joe hangja mellett a másik holtbiztos védjegy a borzongtató női vokál, amely már a With A Little Help From My Friends óta kíséri - többnyire egy fehér és egy fekete lány énekel vele, mintegy illusztrálva, hogy a lélek a lényeg.

A koncerten mindig fantasztikus Cocker (kit érdekel, hogy soha nem tanult meg "színpadiasan mozogni" és koordinálatlan kalimpálásában, kétkezes "WC-lehúzásában" van valami megmosolyogtatóan groteszk) a 90-es éveket igen erősen kezdte: előbb megjelent egy dupla koncertalbuma, amely méltó párja a Mad Dogs & Englishmennek, majd éppen 1992-ben stúdióban is nagyot produkált: ekkor született meg a Night Calls, amit már az MTV sem tudott kikerülni, annyira jól eltalálták a címadó dal klipjét, amelyben Joe egy csupasz próbababák által benépesített stúdióban bóklászik. Pedig a borító erősen torzított, expresszionisztikus festménye nem tűnik éppen csalogatónak, mintha még szándékosan rátenne egy lapáttal Cocker nem éppen fotogén külsejére.

Alighanem Joe Cocker az egyetlen nagy rock-csillag, aki egész pályafutását mások dalainak átértelmezésére építette. Több Beatles-dalt is újra sikerre vitt (She Came In Through The Bathroom Window, You Got To Hide Your Love Away), a Traffic-é volt a Feelin’ Alright, a Blind Faith-é a Can’t Find My Way Home, Ray Charles-é az Unchain My Heart, Elton Johné a Don’t Let The Sun Go Down On Me, Billy Prestoné a You Are So Beautiful…

Cocker nem lett más az eltelt két évtizedben sem. Például Heart and Soul című lemezével (2004), ahol "a változatosság kedvéért" rock és soul-klasszikusokat adott elő, megint csak azt üzente: olyan, mint a whiskey, minél öregebb, annál jobb. Meg azt is, hogy a belülről jövő zene ellenáll minden divatnak. (Bár mostanában állítólag nem él vele, legfeljebb néha jókedvében borozgat egy kicsit). Legutóbbi stúdiólemeze, a Fire It Up 2012-ben jelent meg.

Bennünket is megszerencséltetett már néhányszor, nehéz eldönteni, hogy az 1992-es BS-buli, az 1998-as kisstadioni, vagy a 2002-es "Kapcsolat-koncert" a budapesti Felvonulási téren, vagy a 2006-os Aréna-koncert volt-e jobb. Őt megmentette a zene, és ezt háláját tolmácsolja nekünk, immár három generációnak.

2007-ben az énekes megkapta II. Erzsébet királynőtől a Brit Birodalom Tisztje (OBE) kitüntetést a zenéért tett szolgálataiért. És az sem lehetett utolsó elégtétel "Joe bácsinak", hogy az ő You Are So Beautiful-ját választották egy amerikai szavazáson a XX. század legszebb szerelmes dalának...