Ilyenek vagyunk

A magyar demokraták most már két választás után is szélütötten állnak, döbbenten veszik tudomásul az eredményt. Mert hiába hivatkozunk arra, hogy a Fidesz manipulálta a törvényhozási választást (külhoni voksok, választókerületek átrajzolása, stb) a végeredmény mégis az, hogy több, mint 2 millió magyar polgár a Fideszre, pontosabban Orbán Viktorra szavazott. Ráadásul amennyivel kevesebb voksot - hozzávetőleg 600 ezerrel kevesebbet - kapott a kormányzópárt, annyival, 6 százalékkal többet kapott a náci-nyilas szellemiségű Jobbik. Egymillió magyar állampolgár egy náci-nyilas, fajgyűlölő pártot támogat? Az EP választás is ezt a sorozatot folytatta: a Fidesz magasan verte a többi pártot, több mint 51 százalékot szerzett, a dobogó mnásodik helye a 14,5 százalékos Jobbiké lett.

És mindezt egy olyan négy év után, mint amilyen mögöttünk van! Ebben a négy évben ellopták az polgárok 3000 milliárdnyi magánnyugdíj megtakarítását. Normális polgári egzisztenciát jelentő állást baloldali, vagy akár politikailag semleges szakemberek alig kapnak. Hol van a beígért 1 millió új munkahely? Megfélemlítés, félrevezetés mindenhol, nem beszélve a közmédia és az újságoknak csúfolt kormányközeli lapok, tévék és rádiók hazugság és szennyáradatáról. És akkor a jogállam szétzúzásáról nem is szóltunk. Ugyan minek is? Hiszen még jobb érzésű polgártársaink java része is a szabadságot, a jogkövetést lényegében nyűgnek, tehernek érzi. Tolvajok, maffiózók között élnek, valahogy boldogulni kell, családot egyben tartani, gyerekeket iskoláztatni... Az ezernyi gond, félelem közepette kit érdekel a moralitás, a demokrácia?

De ha mindezt tudomásul is vesszük, mi magyarázza a bal-liberális emberek ijesztő passzivitását? Azt, hogy mindkét választás napján sok százezren otthon maradtak? Létezik ekkora félelem, ilyen közöny? Úgy látszik létezik. Gyenge volt az egymással felesleges, másodlagos kérdéseken vitázó kormányváltó összefogás, de koránt sem annyira, hogy ne érdemelték volna meg a tisztességes választók bizalmát. Mi kell még ahhoz, hogy becsületes emberek leszavazzák a fél (vagy már egész?) diktatúrát, a napi megaláztatásaikat, a ránk szabadított gyalázatos Horthy-kultuszt? Igaz lenne Ady próféciája, hogy Nekünk Mohács kell? Hogy "…ha van Isten ne könyörüljön rajtunk/Veréshez szokott fajta...

Meddig kell "verni" ennek a jobb sorsra érdemes országnak tisztességes polgárait ahhoz, hogy végre azt mondják ebből elég? A parlamenti választás után egy házaspárral beszélgettem. A férfi Olaszországban fogorvos, felesége Firenzében nyelvtanár. Mindketten elutaztak Rómába és a kormányváltókra szavaztak. Most értetlenül kérdezik tőlem: hogyan lehet, hogy több mint kétmillióan egy erőszakos, antidemokratikus, cinikus rezsimre szavaztak, ráadásul világ szégyenére egy millióan az Európában szalonképtelen, aljas, fajgyűlölő náci szellemű pártra adták voksukat. Nem tudtam válaszolni. Olyanokat mondtam, hogy olvassák el a magyar közmédiát, nézzék-hallgassák meg a közszolgálatinak csúfolt tévé-rádió propaganda szövegeit - de tudtam, hogy mindez nem nem magyarázat.

Az igazság inkább az, hogy az elmúlt négy év alatt elgyávultunk, szellemi értelemben eltörött a gerincünk, tehetetlenül fogadjuk - tűrjük - a ránk zúduló rágalom és hazugságözönt, az Európát gyűlölő sovinizmust. Ismerőseim szánakozva mértek végig és mondták - bár az év végén haza akartak jönni, de így, ilyen közhangulatban alaposan meggondolják. Miféle ország az - kérdezték -, ahol államilag finanszírozott ál-civilek sok tízezres felvonulásokon gyalázzák a demokratákat és a demokráciát? Ahol a közbeszéd minden napi része a cigányozás, a zsidózás, ahol az utcán büntetlenül leköphetnek külhoni politikusokat.

Próbáltam védekezni, hogy nincs így, hogy tisztességes magyar értelmiségiek újra és újra felemelik szavukat vállalva azt is, hogy a kormányközeli sajtó lehazaárulózza, lekommunistázza, lezsidózza, állásukból kirúgják őket. De közben tudom, hogy milyen kevesen vannak, hogy a hangjuk lényegében elvész a hivatásos gyalázkodók kórusában. Hogy reménytelen, megvert, többnyire megfélemlített emberek vagyunk a hitványság és a közöny országában, hogy legfeljebb reménykedve tekintünk Brüsszelre: Európa csak nem hagyja ezt a szégyent. De közben tudjuk,hogy senki sem fogja helyettünk helyre állítani a demokráciánkat, hogy a Kossuth téren nem fognak NATO-deszantosok megjelenni, hogy helyettünk helyreállítsák a köztársaságot.

És most másodszor is szégyenletes módon választottunk. Mardosó önváddal érzem, hogy elgyávultunk, hogy lényegében feladtuk. Hogy már csak némán, úgy-ahogy élni akarunk… Pedig nem fenyegetnek fegyverek, nem indulnak a vonatok a lágerekbe, és mi szégyenszemre mégis jóformán tehetetlenek vagyunk a cinizmus, a rosszakarat, a közöny országában.

Minap a Dob utcában volt dolgom. Az utca elején - eddig nem vettem észre - egy otromba kő kődarab van. Ez áll rajta: "Beleőrülök, hogy ha ki kell választanon, kit mentsek meg. Isten hol van ilyenkor?" Részlet Carl Lutz naplójából. A bátor svájci a fegyveres terror közepette saját életét kockáztatva merte mások életét menteni. A kőre egyébként sprével egy Dávid csillagot mázoltak. Amikor két nap múlva újra arra jártam, addigra valaki lemosta a gyalázatos jelet. Maradt az emberekben valamennyi civil kurázsi.