Ez a negyvenöt éves irodalomtörténész Balfon halt mártírhalált két társával, Szerb Antallal és Sárközi Györggyel együtt. Igazából nem is a holokauszt gyilkolta meg, hanem a mai kormányzat védte, oltalmazta Horthy-féle közigazgatás, és a közvetlenül belőle sarjadt nyilas rémuralom.
Nem zsúfolták marhavagonba, nem robogott sem Auschwitz, sem Theresienstadt, sem Birkenau lágerei felé, nem az SS kínozta, hanem "magyar királyi keretlegények, tisztek". Halász Gábor vértanú nem találkozott német nácikkal, így becsületesen írják a Széchényi Könyvtár kiállításának rendezői, hogy "a magyar közigazgatás örök szégyene" ez a pusztulás, a Szabadság téri úgynevezett emlékmű hazudik. Ezt nem ők mondták, hamisíthatatlan történelmi tény.
Halász Gábor fölidézése irodalomtörténeti jóvátétel is. Utoljára 1981-ben jelent meg poszthumusz kötete, a "Tiltakozó nemzedék", azóta három évtizednél is több száguldott el, nem írnak, nem szólnak róla, feledés borítja. Holott a magyar irodalomtörténet egyik legnagyobb alkotója volt, az esszé műfaj klasszikusa, aki igaz, Tormai Cecil méltatlan folyóiratánál, a Napkeletnél indult, de Babits Nyugatánál és Illyés Gyula Magyar Csillagának az oldalain fejezte be.
Itt jelent meg az 1940-es esztendők elején még Swiftről és Gibbonról publikált lenyűgöző tanulmánya, amely az emlékezőt örök csodálójául avatta. Kristálytiszta gondolkodás, fölmérhetetlen tudás, a magyar nyelv bámulatos szépségeinek varázslatos ábrázoló művészete.
Halász Gábor életében egyetlen szerény, soványka kötet jelent meg, "Az értelem keresése", a címe önmagában is árulkodó vallomás. Hívei, barátai gyűjtötték össze halála után az 1200 oldalas "Tiltakozó nemzedéket", amire szenvedélyes munkával rábukkanhattak, majdnem teljes életmű, alighanem csekély munka hiányzik belőle. És lenyűgöző. Ez a tiltakozó generáció Kassáktól, József Attilától, Tamási Áronon át Zilahy Lajosig és Illyés Gyuláig terjed.
Halász munkásságának a zöme az irodalomtörténet ugyan, de historikus is, a magyar múlt búvára, a középkori humanisták, a későbbi viktoriánusok, a szecesszió földerítője, Mátyás király életének "nyomozója", Széchenyi István cselekedeteinek a követője, Batthyányi, Justh Zsigmond és mások életútjának a föltárója. Minden írásában a lényeg keresése vezeti, de a fontos részletek kiderítése is.
Bámulat, amit ez a tudósként fiatalember az iskolától kezdve néhány évtized alatt fölhalmozott, de nem csoda. A kíváncsiság hajszolta rendületlenül. Amióta fölébredt benne az eszmélet, a könyvek rabja lett, ami elébe került mindent elolvasott, (és megjegyzett). Az volt, amit kurtára szabott életében hivatali címként haláláig viselt, a Széchényi könyvtár őre.
Pedig boldog agglegény sorsa nem kényeztette el. Óbudai szoba-konyhás lakásában, amelyet Aladár nagybátyjával osztott meg, hatalmas íróasztala és könyvespolcai uraltak mindent, meg a polcokat díszítő két szobor, Voltaire gunyorosan mosolygó tekintete és Kazinczy Ferenc.
A franciában a szellem ragyogását tisztelte, noha hangsúlyozta, "nem voltairiánus", Kazinczyban a nyelvbűvölőt imádta. Kazinczy? Az ábrázolás tökélye, ahogyan Bessenyei Györgyöt, Batsányít, Berzsenyit, Madáchot elénk varázsolja. Nem intimeskedik, mi sem állt tőle távolabb, de hús-vér alakban követhetjük alakjait, az élő múlt, az emberi valóság elevenedik meg. És nem csak általuk. Említettem azt a csodát, amellyel Swiftet és Gibbont idézte elénk.
De ugyanezt tette Shakespeare-rel is, Balzac-kal, Turgenyevvel, Goethével, noha a magyar világ állt hozzá a legközelebb. Mérhetetlen tudásvágya elkalandoztatta Thomas Mannig, Proustig, Ortegáig. Halász Gábor "világfi" volt, abban az értelemben, hogy bámult, nézett, kutatott amerre látott. Kozmopolita? Ugyan! A legelfogultabb lokálpatrióta szólal meg benne, amikor legszűkebb hazájának, Óbudának a távoli múltját, fejlődését, jelenét, jövőt kutató pezsgését állítja elénk. Forró, őszinte vallomás, akár szerelmi hódítási szándék volna.
De végül is, miért kellett így elpusztulnia ennek a "nemzeti kincsnek", ennek a nyakas kálvinistának, merthogy elöljárósági kistisztviselő édesapja az volt. Az idősb Halász "bűnözött", zsidónőbe szeretett bele, Rosenfeld Száliba, a fiú születésekor az anya vallását jegyezték be, "izraelita".
Szüleinek a vétkét gyarapította, hogy sokáig házasság nélkül éltek együtt, már cseperedő gyermek volt ő, amikor anyakönyvvezető elé járultak, majd később a mama is, a gyermek is áttért a református hitre. Túlságosan későn ahhoz, hogy a magyar irodalom büszkeségét a Horthy-kor zord törvénye bejegyzett vallása szerint ismerje el, rajta maradt a "zsidó bélyeg". Munkaszolgálatra szorították, karszalagot, ha fehéret is, nem sárgát raktak a karjára.
Istenem, utólag eszméltem rá, ha a sors kegyes hozzám, hányszor találkoztathatott volna vele, bálványommal, (mert az volt és az is maradt) bevonulási helyemen, Jászberényben, aztán a Lehel úti "élóban", katonai élelmiszer raktárban, ahol ő és Szerb Antal pisztolytáskákat zsírozott, míg magam kegyként, vagonokat rakhattam ki.
Végül mielőtt a halálba, Balfra hurcolták Fertőrákoson akadhattunk volna össze, zimankós télben fűtetlen rostlemez barakkokban. Meglehet, néhány lépésnyire attól a barakktól, ahonnan a sors kegyéből magam szabadulhattam. Már a nyilasok Halász Gábort Balfon verték, kínozták, kiéheztették, alighanem csontváz testéből így költöztette ki őt a megváltó halál.
Hála az Országos Széchényi Könyvtárnak, az emlékkiállítás a Várban július 12-ig megtekinthető. Még nagyobb hála illethetné azt a kiadót, amely csaknem négy évtized után végre a kezébe adná az új generációnak is a "Tiltakozó nemzedéket", ezt a páratlan gazdag és értékes kötetet, múltunk nagybecsű tanúját.
Gondoljuk végig, Mozartot harmincöt esztendősen ragadta el a végzet, és milyen életművet hagyott maga után! Halász Gábornak ennél tízzel több adatott, és ha galádul nem kergetik a semmibe, mivel gazdagíthatta volna még ez a termékeny szellem a jövőt, jelenünket is.
