Halász Gábor föltámasztása

Mérföldnyi távolságra állhatott az Országos Széchényi Könyvtár tudósainak szándékától, hogy a maguk holokauszt megemlékezésében politikai polémiába keveredjenek a közhatalommal. A véletlen mégis így hozta. "Személyes áldozatukat", a könyvtár hajdani őrét választották kiállításuk névadójául, Halász Gábort, ezt kutató "óriást", (a jelzőben semmi túlzás). 

Ez a negyvenöt éves irodalomtörténész Balfon halt mártírhalált két társával, Szerb Antallal és Sárközi Györggyel együtt. Igazából nem is a holokauszt gyilkolta meg, hanem a mai kormányzat védte, oltalmazta Horthy-féle közigazgatás, és a közvetlenül belőle sarjadt nyilas rémuralom.

Nem zsúfolták marhavagonba, nem robogott sem Auschwitz, sem Theresienstadt, sem Birkenau lágerei felé, nem az SS kínozta, hanem "magyar királyi keretlegények, tisztek". Halász Gábor vértanú nem találkozott német nácikkal, így becsületesen írják a Széchényi Könyvtár kiállításának rendezői, hogy "a magyar közigazgatás örök szégyene" ez a pusztulás, a Szabadság téri úgynevezett emlékmű hazudik. Ezt nem ők mondták, hamisíthatatlan történelmi tény.

Halász Gábor fölidézése irodalomtörténeti jóvátétel is. Utoljára 1981-ben jelent meg poszthumusz kötete, a "Tiltakozó nemzedék", azóta három évtizednél is több száguldott el, nem írnak, nem szólnak róla, feledés borítja. Holott a magyar irodalomtörténet egyik legnagyobb alkotója volt, az esszé műfaj klasszikusa, aki igaz, Tormai Cecil méltatlan folyóiratánál, a Napkeletnél indult, de Babits Nyugatánál és Illyés Gyula Magyar Csillagának az oldalain fejezte be. 

Itt jelent meg az 1940-es esztendők elején még Swiftről és Gibbonról publikált lenyűgöző tanulmánya, amely az emlékezőt örök csodálójául avatta. Kristálytiszta gondolkodás, fölmérhetetlen tudás, a magyar nyelv bámulatos szépségeinek varázslatos ábrázoló művészete.

Halász Gábor életében egyetlen szerény, soványka kötet jelent meg, "Az értelem keresése", a címe önmagában is árulkodó vallomás. Hívei, barátai gyűjtötték össze halála után az 1200 oldalas "Tiltakozó nemzedéket", amire szenvedélyes munkával rábukkanhattak, majdnem teljes életmű, alighanem csekély munka hiányzik belőle. És lenyűgöző. Ez a tiltakozó generáció Kassáktól, József Attilától, Tamási Áronon át Zilahy Lajosig és Illyés Gyuláig terjed.

Halász munkásságának a zöme az irodalomtörténet ugyan, de historikus is, a magyar múlt búvára, a középkori humanisták, a későbbi viktoriánusok, a szecesszió földerítője, Mátyás király életének "nyomozója", Széchenyi István cselekedeteinek a követője, Batthyányi, Justh Zsigmond és mások életútjának a föltárója. Minden írásában a lényeg keresése vezeti, de a fontos részletek kiderítése is.

Bámulat, amit ez a tudósként fiatalember az iskolától kezdve néhány évtized alatt fölhalmozott, de nem csoda. A kíváncsiság hajszolta rendületlenül. Amióta fölébredt benne az eszmélet, a könyvek rabja lett, ami elébe került mindent elolvasott, (és megjegyzett). Az volt, amit kurtára szabott életében hivatali címként haláláig viselt, a Széchényi könyvtár őre.

Pedig boldog agglegény sorsa nem kényeztette el. Óbudai szoba-konyhás lakásában, amelyet Aladár nagybátyjával osztott meg, hatalmas íróasztala és könyvespolcai uraltak mindent, meg a polcokat díszítő két szobor, Voltaire gunyorosan mosolygó tekintete és Kazinczy Ferenc.

A franciában a szellem ragyogását tisztelte, noha hangsúlyozta, "nem voltairiánus", Kazinczyban a nyelvbűvölőt imádta. Kazinczy? Az ábrázolás tökélye, ahogyan Bessenyei Györgyöt, Batsányít, Berzsenyit, Madáchot elénk varázsolja. Nem intimeskedik, mi sem állt tőle távolabb, de hús-vér alakban követhetjük alakjait, az élő múlt, az emberi valóság elevenedik meg. És nem csak általuk. Említettem azt a csodát, amellyel Swiftet és Gibbont idézte elénk.

De ugyanezt tette Shakespeare-rel is, Balzac-kal, Turgenyevvel, Goethével, noha a magyar világ állt hozzá a legközelebb. Mérhetetlen tudásvágya elkalandoztatta Thomas Mannig, Proustig, Ortegáig. Halász Gábor "világfi" volt, abban az értelemben, hogy bámult, nézett, kutatott amerre látott. Kozmopolita? Ugyan! A legelfogultabb lokálpatrióta szólal meg benne, amikor legszűkebb hazájának, Óbudának a távoli múltját, fejlődését, jelenét, jövőt kutató pezsgését állítja elénk. Forró, őszinte vallomás, akár szerelmi hódítási szándék volna.

De végül is, miért kellett így elpusztulnia ennek a "nemzeti kincsnek", ennek a nyakas kálvinistának, merthogy elöljárósági kistisztviselő édesapja az volt. Az idősb Halász "bűnözött", zsidónőbe szeretett bele, Rosenfeld Száliba, a fiú születésekor az anya vallását jegyezték be, "izraelita".

Szüleinek a vétkét gyarapította, hogy sokáig házasság nélkül éltek együtt, már cseperedő gyermek volt ő, amikor anyakönyvvezető elé járultak, majd később a mama is, a gyermek is áttért a református hitre. Túlságosan későn ahhoz, hogy a magyar irodalom büszkeségét a Horthy-kor zord törvénye bejegyzett vallása szerint ismerje el, rajta maradt a "zsidó bélyeg". Munkaszolgálatra szorították, karszalagot, ha fehéret is, nem sárgát raktak a karjára.

Istenem, utólag eszméltem rá, ha a sors kegyes hozzám, hányszor találkoztathatott volna vele, bálványommal, (mert az volt és az is maradt) bevonulási helyemen, Jászberényben, aztán a Lehel úti "élóban", katonai élelmiszer raktárban, ahol ő és Szerb Antal pisztolytáskákat zsírozott, míg magam kegyként, vagonokat rakhattam ki.

Végül mielőtt a halálba, Balfra hurcolták Fertőrákoson akadhattunk volna össze, zimankós télben fűtetlen rostlemez barakkokban. Meglehet, néhány lépésnyire attól a barakktól, ahonnan a sors kegyéből magam szabadulhattam. Már a nyilasok Halász Gábort Balfon verték, kínozták, kiéheztették, alighanem csontváz testéből így költöztette ki őt a megváltó halál.

Hála az Országos Széchényi Könyvtárnak, az emlékkiállítás a Várban július 12-ig megtekinthető. Még nagyobb hála illethetné azt a kiadót, amely csaknem négy évtized után végre a kezébe adná az új generációnak is a "Tiltakozó nemzedéket", ezt a páratlan gazdag és értékes kötetet, múltunk nagybecsű tanúját.

Gondoljuk végig, Mozartot harmincöt esztendősen ragadta el a végzet, és milyen életművet hagyott maga után! Halász Gábornak ennél tízzel több adatott, és ha galádul nem kergetik a semmibe, mivel gazdagíthatta volna még ez a termékeny szellem a jövőt, jelenünket is.

Szerző

Az ellentmondásos Stohl

Publikálás dátuma
2014.05.31. 10:30
Szinte egyfolytában részeg embert játszik Székely Csaba Bányavirág című darabjában FOTÓ: K 2 PRESS
Celeb, bulvárhős, rendszeresen címlapra kerül, de nem kutyaütő dilettáns, nem is harmadvonalbeli éppenhogy színész, hanem egészen kiváló. Tán ellentmondásaiban is van az ereje, vitathatatlan karizmája. 

Az ország legelsők közé tartozó teátrumában, a Katonában remekelt pályája elején, ugyanakkor kereskedelmi tévé reggeli műsorában idétlenkedett, mondott kínos blődségeket, eszelt ki nehezen elviselhető, pirulni való marhaságokat. És tette mindezt magabiztosnak tűnően, miközben abszolút tisztában volt vele, hogy mennyire vérciki. Amikor pedig direktora, Zsámbéki Gábor erőteljesen összevonta a szemöldökét, és választás elé állította, hogy vagy a Katona, vagy a nyilvános ökörködés, Stohl miután házat vett, azt válaszolta, hogy ez így nem is kérdés, hiszen törlesztenie kell a részleteket.

Többen döntöttek volna másként. Én is tudakoltam tőle akkoriban, hogy esetleg nem lehetett volna ilyen kiélezett helyzetben túladni a házon, kisebbe költözni, hiszen eszelősen megviselte, hogy a Katonától, ami mindenképpen mércéül szolgált számára, megválni kényszerült.

De ugyanilyen fontosnak tűnt a jó ház, a jó autó, a jólét, a biztos lábakon állás, a kollégái zöménél nívósabb egzisztencia. Tulajdonképpen a sztár életforma. Valószínűleg igencsak szereti, miközben időnként azért szenved tőle, hogy folyton folyvást a figyelem középpontjában áll. Foglalkoztatja az embereket, rendszeres beszédtéma, hogy már megint mit csinált. Szapulják, agyondicsérik pro és kontra.

Pályakezdő volt még, amikor A kezdet vége című abszurdban beszaltózott a színpadra. Ezt szó szoros értelmében kell venni, bámulatos volt a testkultúrája, ami még némi akrobatikus képességgel is párosult, és ehhez kamaszos vehemencia volt benne, ami ezzel a vasgyúró alkattal párosult.

Érződött a rendkívül erős bizonyítási kényszer, az ide nekem az oroszlánt is mohó mentalitása, az, hogy jönni, látni, és azon nyomban, a lehető leghamarabb győzni akar. Így is történt. Markáns egyéniségével, vitathatatlan karizmájával ripsz-ropsz bekerült a köztudatba, és nemcsak bekerült, hanem minden helyzetben ott is maradt.

Második, részegen elkövetett balesete után, amelyben már nem magát törte össze, hanem egy idős férfit sebesített meg, azzal próbáltam némiképp magyarázni az amúgy védhetetlen, égbekiáltó felelőtlenséget, hogy végletessége, még akár újra és újra előtörő duhaj volta is hozzátartozik a színészetéhez.

Ha nem lenne ilyen, nem lehetett volna például annyira felejthetetlen a Bezerédi Zoltán által a Nemzeti Színházban izgalmasan rendezett Úri muriban Csörgheő Csuliként. Ez a szerep pontosan azt igényelte, hogy hihető legyen, amikor vad, szélsőséges indulatok közepette, magáról totálisan elfelejtkezve, a tajtrészegség állapotába jut, és erre buzdít másokat is. Ehhez nyers brutalitás, kiszámíthatatlanság, a zsigeri ösztönök veszélyessége is szükséges, az, hogy valakiről elképzelhető legyen, hogy fejét vesztve őrült nagy bajt csinál.

Nem véletlen, hogy amíg Stohl börtönben volt, ezt a produkciót nem játszották, majd szabadulását követően ismét elővették. Sok mindenben helyettesítették, de ebbe az előadásba nem lehetett a helyére beállni, nehezen lett volna található olyan színész, aki legalább megközelítette volna. Erre mondják, hogy pofoncsap valakit egy szerep.

Akadt ami nem csapta pofon, amiben csak helytállt. Ilyen volt például Szomory Dezső Hermelinjében Pálfi Tibor író szerepe. Tragikus okokból kapta meg, Kaszás Attilának, jó barátjának szánták, de ő dermesztően hirtelen, tehetségének teljében meghalt. És még azt se állítom, hogy Stohl nem volt jó, csak éppen nem volt átütőerejű, meg nem volt egészen hihető róla, hogy kifinomult, szuper művelt, szuper kényes, sőt kényeskedő, akár színlelésektől sem mentes író. Ő ennél annyival nyersebb, primérebb, egyenesebb, belevalóbb, hogy ezt a távolságot saját énje, és a között, amit alakítania kellett, csak bizonyos mértékig tudta áthidalni.

Akkor viszont rendszerint igen emlékezetes, amikor tébolyult, pusztító, fékezhetetlen indulatoknak kell belőle előtörni, mint például a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból esetében történt, Alföldi Róbert rendezésében. Falusi fiatalembert játszott, akit még a Molnár Piroska által hátborzongatóan adott anyja is kitagadott homoszexualitása miatt. Üldözni kezdték, hajtóvadászatot indítottak ellene. Stohl lidércesen érzékeltette azt a folyamatot, hogy a békés emberből hogyan lehet előhozni a megvaduló állatot, aki a környékbeliekkel együtt maga is elveszti az önkontrollját, és tébolyult gyilkossá válik.

De persze tud ő sármos, kedves lenni, mindehhez a fanyar humora is adott. A Holdbeli csónakosban ördögöket püfölő, az igazságért harcoló Vitéz Lászlóként bűvölte a gyerekeket és a felnőtteket egyaránt. És tette ezt János vitézként szintén, már kicsit karcosabban, még inkább rávilágítva, hogy ebben a világban mindig lesz ádáz küzdelemre ok. A Tartuffe Orgonjaként pedig arról is beszélt, hogy ez a világ azért sem döccen nagyon előre, mert hihetetlen a hiszékenység, döbbenetes, hogy hazug képmutatással milyen eredményt lehet elérni.

A Mephisto Hendrick Höfgenjeként pedig azt mutatja meg, hogy a hatalomhoz dörgölődzés milyen maradandó, másoknak is temérdek kárt okozó torzulásokhoz, gerinchajlító megalkuvásokhoz vezet. Eljátszik egy kis vidéki színészt, aki dörgölődzés segítségével, de nem tehetség híján, lázadóból hatalomba beépülővé főmuftivá válik, és még meg is ideologizálja, hogy miért helyes ez az út.

Ez a produkció a Nemzetiből átkerült a Vígszínházba, ahová Eszenyi Enikő társulati tagnak invitálta. És az általa rendezett Lumpáciusz Vagabunduszban főszerepet osztott rá. Stohl bővérű, svihák csavargó, aki többször is rossz fát tesz a tűzre, de aztán bűnbánóan visszatér a családi tűzhelyhez. Ez sok tekintetben elmondható az életéről is.

Nem is olyan régen azzal borzolta a kedélyeket, hogy terhes, szeretett felesége mellől mulatozni ment, és még némi piát is elcsent a pultról. Egetverő, napokig tartó hírfolyam lett belőle, meg persze a szokásos szánombánom. A minap pedig az került a legolvasottabb hírek közé, hogy az RTL Klubbal való kiadós, de megszakadt együttműködés után ősztől a TV2-ön lesz látható.

Valamennyi vele kapcsolatos információ abnormálisan felértékelődik. Tényleg menthetetlenül megmarad celebnek. De közben szerencsére képes megcsinálni azt az igen keveseknek sikerülő fából vaskarikát, hogy színésznek ugyancsak megmaradjon. Sőt, a rengeteg élettapasztalattól el is mélyül a művészete. Ellentmondásos, megosztó személyiség, de ettől is annyira érdekes az egész tevékenysége.

Szerző

Harc a Lehetetlennel – Ady és a politika

Az államszocializmus időszakában még vizsgakérdés volt egy-egy korszakos jelentőségű alkotó politikai költészete. Mivel az egykori kánon az osztályalapok mentén építkezett, mára már az is aktualitását vesztette, ami pedig visszatérő kritika Magyarország társadalmi struktúrájáról, meghatározottságáról. 

Petőfi mellett Ady Endre és József Attila számított a forradalom költőjének; ma már legalábbis a két utóbbi politikai öröksége vitatott, még az egyetemi oktatásban is. A három költő közül azért emelem ki Ady Endre nevét, mert ő kapcsolja össze talán a legszervesebben a feudális Magyarországot ostorozó liberális és az osztályalapú baloldali kritikát. Magyarságképét mindenkor ennek a kettős bírálatnak rendelte alá.

Ady kétségtelenül a Lehetetlennel harcolt, amikor egyszerre próbált szembeszállni a feudális Magyarországgal és a félperifériás kapitalizmus szörnyű visszásságaival. A baloldaliságnak és a liberalizmusnak ez az összekapcsolása azonban alig kap figyelmet a mai Ady-irodalomban, annak ellenére sem, hogy az a költő publicisztikájában is meghatározó elem.

Ady politikai aktualitását mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy cikkei - némi nyelvi frissítés után -, változtatás nélkül közölhetőek lennének. Ideje volna tehát visszahozni - vagy újrafelfedezni - a mai kánonban a társadalomkritikus Adyt.

A Napvilág Kiadónál megjelent, Agárdi Péter szerkesztésében készült "Komp-ország megindult dühösen Kelet felé újra" című kötet kísérlet a szerző magyarságképének történeti-szociológiai kibontására, és egyben ajánlott olvasmány mindazok számára, akik szeretnének felfedezni egy, ma már egyre ismeretlenebb Adyt. A magyar ugar "örök szépségű" szimbólum lett, a Nyugat és Kelet közötti Kompország képe pedig sok tekintetben meghatározta, tematizálta a liberális és baloldali diskurzust, ami Ady óta sem változott sokat.

Ha azonban pusztán ennyit akartak volna a nagy nyugatosok, ma szegényebbek lennénk egy olyan irodalmi teljesítménnyel, amely a kelet-közép-európai problematikát egyetemes dimenzióba emeli. Koruk szellemiségét sok szempontból a nyugatosok sem tudták meghaladni, például a feminizmus vagy a "hozott" társadalmi előítéleteket illetően a magyarság meghatározásánál. (Mind Ady, mind Móricz hangsúlyozta, hogy azok közül származik, akik a magyarságot vezetni hivatottak, mintegy ez adva nekik jogalapot arra, hogy saját, elzüllött véreiket ostorozzák).

Ettől eltekintve azonban az alábbi sorok a magyar írósorsot egyetemes dimenzióban láttatják: Magyar sors-kockákon ez ígyen döntődött,/Mind összekerülünk, közös mártír-hősök/S ha a Lehetetlent nem tudtuk lebírni,/Volt egy szent szándékunk: gyönyörüket írni (Levél-féle Móricz Zsigmondhoz).

Három mozzanatot szeretnék még kiemelni a kötet Ady-értékeléséből. Az egyik a zsidósághoz való viszony. Ady újságíróként határozottan fellépett az antiszemitizmus ellen, sőt, egyenesen szégyenletesnek nevezte a magyar politikai elit ilyetén megnyilvánulásait (például amikor a parlamentben nem hagyták szóhoz jutni zsidó képviselőtársukat). "Szerencsénk vagy szerencsétlenségünk, hogy nagyszámú zsidó penderedett erre a mi nagyon fátumos és szikos magyar földünkre.[…] Nagyobbrészt elromlottak, mert a zsidó csodálatosan elsajátítja, sőt kiélezi annak a fajtának, amelyhez betelepedik, minden vétkes karakterisztikonját. De elromlani egész masszájában mégsem tud, mert nemes race, fáradtan is fürge, hirtelen emelkedésében is - legalább - garanciát ad a jövendő sarjaiban" (A Holnap).

De idézhetnék Ady egy másik cikkéből, A zsidó gyerekek bűnéből, ahol szarkazmusa is megnyilvánul: "Ha tudniillik a "zsidó gyerekek" nem akarnak és nem fognak buták maradni, az Alkotmány híveinek meglesz az az elégtételük, hogy nem lesz egy zsidó kollégájuk sem. Néppárti privilégium lesz a butaság." (A zsidó gyerekek bűne).

Érdemes megemlíteni, hogy Ady újságíróként korántsem volt dekadens vagy pusztán allűrjeiről ismert, bohém vagy szétcsúszott művész: ellenkezőleg, nagyon komolyan vette az újságírói hivatásetikát. "Nem prófétaként jövendölt, hanem józan ésszel ki tudta számítani, minek mi lesz a várható következménye" - írja Ferencz Győző. És egyet kell értenünk azon megállapításával, hogy Adyt számos olyan hatás érte, amely Magyarország félperifériás helyzetéből eredt, és ez a helyzet mára sem változott sokat: "Éles elméjűen, indulatosan és szarkasztikusan, eleven stílusban megfogalmazott látlelete, mindaz, amit a magyar ugaron látott, lényegében nem változott a halála óta eltelt közel egy évszázad alatt. Riasztóan hasonló ellentmondások feszítik a társadalmat."

A másik mozzanat az Ady-kultusz felépítése. A magyar irodalomban Ady az első költők egyike (ha nem az övé az elsőbbség), akik tudatosan használták fel a kortárs médiát és politikát a saját kultuszuk kiépítésére. Ebben nagy a rokonság Oscar Wilde-dal és F. Scott Fitzgeralddal - azért említem e neveket, mert teljesítményükből - Adyhoz hasonlóan semmit nem von le a tudatos kultuszteremtés.

Ady nemcsak megteremtette a messianisztikus költő kultuszát (gondolok itt a Kosztolányi által sokat gúnyolt Ady-matinékra és más "reklámfogásokra"), hanem költészetében is azonosult ezzel a szereppel. "E költészet distanciálatlansága az, ami talán a leginkább elidegenítő ma, mert mindannyian történelmi sorsunk által, a modernség útja által, de saját történetünk által is distanciált személyiségek lettünk" - írja Radnóti Sándor. És Ady ezért is lehet forradalmi költő, aki közvetlenül szólítja meg a "kiválasztottakat": Igen, én élni s hódítani fogok/Egy fájdalmas, nagy élet jussán, /Nem ér föl már szitkozódás, piszok:/Lyányok és ifjak szívei védenek (Ifjú szívekben élek).

És végül, a harmadik mozzanat. Tverdota György ráérez az egyszerre "kívül" és "belül" kettőségére: a meggyökerezettségre (hiszen a költő nyelvében és kultúrájában "gyökerezik") és a mindenkor kívülálló Kasszandra-szerep hálátlanságára, az egyedüllét örök átkára. Jeremiás próféta éppen azért bírálhatja olyan dühödten a népét, mert közéjük tartozik, és így joga van észrevenni, ostorozni és elítélni hibáikat, bűneiket (akkor is, ha ezek elsősorban a vezetők bűnei!), de ugyanakkor a próféta feloldozást is kérhet népének - a megérdemelt büntetés után eljön a szabadulás -, és ezt pontosan azért teheti meg, mert közéjük tartozik.

Több szerző vont párhuzamot a Bibliából ismert próféták és Ady egyik választott szerepe között: a magyarság, a zsidósághoz hasonlóan Isten "választott népe" lészen, amely azonban méltatlannak bizonyul a bizalomra, elsősorban éppen a politikai vezetés ostobasága, rövidlátása és reménytelen provincializmusa okán.

Ady egyik fő figyelmeztetése, hogy a "haza" ne forduljon szembe a haladással valamifajta elképzelt "saját út" nevében, amely menthetetlenül a múltba réved és nemzeti bezárkózáshoz, izolációhoz és az elkerülhetetlen további leszakadáshoz vezet. Egy századdal előbbre lássak/S lássam, aki engem idéz./Szomorú sarjamat hadd lássam,/Aki ismét Vitéz, Vitéz."/ S amikor a hajnal szétharsant,/ Rongyos mécsese lánginál/Furcsát látott s szomorún halt meg/Csokonai Vitéz Mihály (Csokonai Vitéz Mihály).

Azt nehéz megválaszolni, hogy a költő ma mit mondana; mi csak remélhetjük, hogy nem kell előbbre látni még egy évszázadot.

Szerző