1943-ban az ezerévesnek hirdetett hitleri birodalom a végéhez közeledett. Júliusban súlyos vereséggel végződött az utolsó nagy német támadás a Szovteunióban az úgynevezett kurszki katlanban. Az angolszász szövetségesesek partaszálltak, előbb Szicíliában, majd Rómától délre. Nyilvánvalóvá vált, hogy hamarosan sor kerül a nagy partraszállásra is - valahol Észak-Franciaországban. "Amint az első szövetséges katona beteszi lábát francia földre, Hitlert és bandáját elviszi az ördög", írta Szigorúan titkos című - magyarul is megjelent - könyvében a haditudósító Ralph Ingersoll.
A szövetséges politikai és katonai vezetés pontosan tudta, hogy egyetlen, minden korábbit meghaladó méretű és erejű invázióra van szükség, amit csak a teljes siker biztos tudatában szabad megkísérelni. Sztálin ismételt sürgetésére Churchill elmagyarázta, hogy a Csatonán történő átkelés nem olyan, mint egy folyami átkelés. Ha itt kudarcot vallunk, sem erőnk, sem időnk nem lesz a hadművelet megismétlésére - mondta a brit miniszterelnök.
1943 december 7-én Roosevelt kinevezte a majdani invárzió főparancsnokának Eisenhower tábornokot. A britek kényszeredetten vették tudomásul a döntést. Churchill ugyanis Alan Brook tábornoknak szánta a posztot, de be kellett látnia, hogy az amerikaiak élőerőben és technikában is olyan fölényben vannak, ami indokolja, hogy a főparancsnok amerikai legyen. Eisenhower pedig már bizonyította rátermettségét az észak-afrikai partraszállás irányításával. A britek viszont kinevezhették Eisenhower helyettesévé Athur Tedder légimarsallt, valamint az Észak-Afrikában nagy hírnevet szerzett Montgomery tábornok irányíthatta a partraszállás utáni 10 napban a szárazföldi hadműveleteket.
A partraszállás - a D-day - előkészítése minden korábbi hadműveletet meghaladó erőösszpontosítással járt. Két hadseregcsoportban - az egyiknek Bradley tábornok, a másiknak Montgomery volt a parancsnoka - közel hárommillió katonát összpontosítottak, hozzávetőeg 2000 harkocsival és 5000 harci repülővel kiegészítve. A partraszállás első óráiban - a brit és az amerikai légierő fedezetével - a Montgomery által kidolgozott terv alapján öt helyen kellett hídfőt létesíteni. Az első napon, június 6-án mintegy 50 000 szövetséges katona szállt partra Normandiában, a Cherbourg-i félszigettől keletre
nagyjából 100 kilométeren. A felmerülő nehézségekre - amelyből volt bőven - Churchill rendíthetetlenül csak annyit modott: Oldják meg és ne azt bizonygassák, hogy lehetetlen! És megoldották. Egyebek mellett azt is, hogy a partraszállás helyét az utolsó pillanatig a legnagyobb titokban tartották. Félrevezető hadműveletként furnérlemezekből és gumiból a csatorna legkeskenyebb részénél, Calais-vel szemben egy teljes "hadsereget" helyeztek el. A német felderítés egyszerűen nem tudott választ adni arra, hogy hol kerül sor a várt invázióra.
A német észak-európai hadseregcsoport főparancsnoka Gerd von Rundstedt tábornagy volt. Az öreg "vasmarsall" szívből utálta Hitlert, akit szűkebb körben csak nyavalyás kis káplárnak nevezett, de a régi porosz iskola egyik utolsó képviselőjeként a parancsokat feltétel nélkül teljesítette. Von Rundstedtnek számot tevő erő állt a rendelkezésére: két hadseregben 60 hadosztály, közel egymillió katonával. Csakhogy a tetemes haderő alig rendelkezett légierővel, a páncélos hadosztályokat pedig Hitler saját irányítása alatt tartotta, a harckocsik személyes hozzájárulása nélkül egy métert sem mozdulhattak.
Hitler 1944 februárjában kinevezte - formálisan Rundstedt alá rendelve, de szinte teljes önállósággal - az afrikai vereségével megtépázott hírnevű, de még mindig a kancellár egyik kedvencének számító Erwin Rommelt a védelem főparancsnokának. Mikor Rommel megszemlélte a bevehetetlennek nevezett Atlanti Falat, dühödten azt mondta Speidel tábornoknak, hogy "de hiszen ez Hitler felhőkakukkvára, egy óriási blöff". És Rommelnek igaza lett. Ugyanakkor von Rundstedtet bosszanotta, hogy a nála lényegesebb fiatalabb Rommelnek Hitler jóformán teljes függetlenséget adott. Dühösen kijelentette: Rommel, ha tudja, védje meg saját erejéből a kontinenst, ő nem fogja ebben megakadályozni. Rommel minden rendelkezésére álló erőt felhasznált az Atlani Fal erősítésére, von Rundstedttel ellentétben úgy gondolta, hogy a szövetségesek Normandiában fognak partra szállni.
A szövetségeseknek sikerült is eltitkolni a partraszállás helyét, az időjárás azonban nem kedvezett az egyébként is kockázatos vállalkozásnak. A D-day kitüzött napján - 1944 június 4-én - heves vihar tombolt a Csatornán. Eisenhower dél-angliai főhadiszállásán jóformán csak az időjárás-jelentésekre figyeltek. Ugyanis, ha legkésőbb június 6-án nem rendelik el a partraszállást, egészen augusztusig kellett volna várni, ami beláthatatlan komplikációkkal járt volna. Június 5-én késő délután végre megkapták a várva vár hírt: június 6-án viszonylag türhető idő lesz, utána ismét viharok jönnek. Eisenhower egyenként megszavaztatta vezérkarának tagjait. Végül a rámenős Montgomery döntött, mondván: nem lehet közel egymillió embert a hajókon, teljes titoktartás mellett tartani.
Június 6-án nem sokkal éjfél után az amerikai 82. légihadosztály, a 101. légihadosztály és a 6. brit légihadosztály ejtőernyősei földet értek Normandiában. A vaksötétben vitorlázó repülőgépek szálltak le és csodák csodájára az elaknásított parton több mint felük sikerrel járt. Az ejőernyősök elfoglaták a vasútvonalakat, a közlekedési csomópontokat, és óriási zürzavart keltettek a német védelemben, mert parancsnokaik egyszerűen nem hitték el, hogy ilyen nagyszabású ejtőernyös hadművelet egyáltalában lehetséges. Virradatkor pedig minden idők legnagyon flottája kelt át a Csatornán. A meglepetés teljes volt, ráadásul Rommel a partraszállás megkezdődésekor egy családi ünnep miatt hazautazott az Ulm melletti családi birtokra, így a német csapatok is késve reagáltak. Rommel későn érkezett vissza, a partraszálló erők addigra már áttörték a német védelmi rendszert.
Késve riasztották párizsi főhadiszállásán Rundstedtet, aki ugyancsak késve hívta fel Jodl hadműveleti főnököt Hitler alpesi főhadiszállásán. Jodl nem hitte el, hogy ez a valódi partraszállás, azt továbbra is a calaisi szorosban várta. Hitler begyógyszerezve alszik, mondta, nem lehet felkelteni. Így létfontosságú órákat veszítettek. Mikor július 6-án délelőtt nyilvánvalóvá vált, hogy ez "a" normandiai partraszállás - már késő volt. A szövetségesek megvetették lábukat a parton és megindultak a kontinens belsejébe. Amikor délben Keitel tábornok, a német véderő (OKW) főparancsnoka végre felhívta Rundstedtet és azt kérdezte, mit javasol, a végsőkig felingerelt tábornagy ráripakodott: Kössenek azonnal békék, maguk ostobák!
Békét persze az OKW nem kötött, Hitler pedig nagy késéssel engedélyezte a páncélosok bevetését. De már későn. A szövetséges bombazáporban alig néhány tucat páncélos érte el a Csatorna partját. A szövetségesek átkaroló hadművelete, bekerítve a 60 német hadosztályt, egy újabb Sztálingráddal fenyegetett. A mániákusan kitartást követelő Hitler csak nagy késéssel engedélyezte a megtizedelt csapatok visszavonását.
"A szabad világ bátor fiainak minden dühe és elszántsága rázúdul a náci hadigépezetre, amelyik képtelen volt előttük megállni" - írta A leghosszabb nap című könyvében Cornelius Ryan. A csapataihoz visszatért Rommel, aki kétségbeesetten száguldott egyik csapategységtől a másikig súlyosan megsebesült egy szövetséges légitámadásnál. A helyére kinevezett Kluge tábornagy teljesen reménytelennek ítélte a helyzetet, így az egyre inkább szétzilált német csapatok újra főparancsnok nélkül maradtak.
Június 6-án hajnalban a szabad világban mindenhol megkondultak a harangok. Amerikában a partraszállás hírére rögtönzött istentiszteleteket tartottak, Angliában vadidegen emberek a nyílt utcán összeölelkeztek. Tudták: a náci rémuralomnak végképp befellegzett. A leghosszabb nap elhozta a leigázott, megkínzott és megalázott Európa szabadságát.
Itt vagyunk, ahogy megígértük már 1940-ben, eljöttünk, visszajöttünk- mondta 1944. június 6-án reggel, örömkönnyeivel küszködve Winston Churchill a BBC mikrofonjába.