"Az az új morál, hogy nincs morál" - hangzik az igencsak kritikus mondat az Újvidéki Színház Opera ultima című előadásában. A produkció, amely a második felvonásában erőteljes politikai színház, az eddigi legnagyobb közönség és szakmai sikert aratta a Pécsi Országos Színházi Találkozón.
Az egyik zsűritagot, Ráckevei Annát, a debreceni teátrum igazgatóját annyira elragadtatta, amit látott, hogy hiába tagja a versenyprogramot bíráló testületnek, nem bírta ki és felállva tapsolt az előadás végén. A mindenkori hatalmat, a politikusokat is rendkívül bátran kritizáló darabot Hoppál Péter, a leendő kulturális államtitkár, aki egyébként pécsi, is megtapsolta. Az előadás arról szól, hogy az Újvidéki Színházba egy levél érkezik a városvezetéstől, hogy csak operát lehet játszani. Ők először próbálnak megfelelni ennek az ultimátumnak, el is játsszák az első részben inkább stílusparódiaként A sevillai borbélyt, aztán a második részben a Figaro házasságából már inkább fájdalmas üvöltésnek beillő politikai röpirat lesz.
Egy szomorú, sőt dühös látlelet a mai társadalom morális állapotáról. Az előadás végén pedig azt a bizonyos levelet az egész társulat egyenként átszúrja egy-egy késsel. Az Opera ultima szerb rendezője Kokan Mladenovic elmondta, a térségben több helyütt jól megfigyelhető, hogy az emberek csalódtak a demokráciában. A hatalmat pedig nem érdekli a kultúra. Ennek az életérzésnek a pontos leképezése ez az előadás, amely az eddig tapasztalt fogadtatás alapján mindenképp esélyes valamilyen díjra a fesztiválon.
Az Opera ultimára jól rímel egy másik versenyprodukció, a Vádli Alkalmi Színházi Társulás Paul Foster I. Erzsébet című darabjának, ha úgy tetszik pofátlan átirata. Már az is meglepetést keltett, hogy Szikszai Rémusz rendezése, amely független színházi előadás, versenyhezhet a pécsi színházi találkozón. A produkció szakmai beszélgetésén el is hangzott, hogy az I. Erzsébet jelenléte a fesztiválon az idei válogatás korrektségének a bizonyítéka.
A válogatást általában minden évben komoly vita kíséri, ezúttal azonban a találkozó első felében szerepelt előadások közül talán egyedül a kolozsvári színház Csipke című produkciójánál lehetett érzékelni, hogy megosztja a közönséget. Volt, aki rajongója lett a látottaknak, mások viszont értetlenül fogadták, miért éppen erre az előadásra voksoltak a válogatók. Idén a Magyar Teátrumi Társaság delegáltjaként Császár Angela színésznő és a Magyar Színházi Társaság által javasolt Sándor L. István kritikus állította össze a versenyprodukciók listáját.
A válogatásról tényleg elhihető, hogy szakmai szempontok alapján született. A nyíregyházi színház Énekes madara, a marosvásárhelyi teátrum Alkésztisze, a már említett Opera ultima, illetve az I. Erzsébet egyaránt egyfajta minőséget képvisel. És ezen a ponton érdemes megemlíteni a színészi játékot. Az említett előadások esetében jobbnál jobb színészi teljesítményeket látunk.
Az Énekes madárban Szabó Márta, Széles Zita, Kosik Anita és Horváth László Attila játéka emelkedik ki, az Alkésztiszből nehéz kiemelni bárkit, mert az egész társulat remekel, de Tompa Klára, Bányai Kelemen Barna és Sebestyén Aba mindenképp viszi a prímet. Az Opera ultimában is az egész együttes nagyszerű, Elor Emina pedig, bár még korai találgatni, joggal pályázik a legjobb női alakítás díjára. Az I. Erzsébetben is az egész csapat parádézik, de a címszerepet játszó Fodor Tamás játékáról nyugodtan elmondható, hogy színészi pályájának egyik legfontosabb állomása ez a munka. De emlékezetes Bercsényi Péter, Kaszás Gergő és Nagypál Gábor alakítása is.
Sándor L. István és Császár Angela egy vitaindító beszélgetést is kezdeményeztek a POSZT-on, a magyar színházi élet problémáiról. Érdekes szituáció alakult ki a vitán, hiszen szakmabeliek mondták el véleményüket úgy, hogy a jelenlegi hatalom képviselői igazából nem voltak jelen. A cél, gondolom, nem is elsősorban az volt, hogy a mostani hatalomhoz közel állóknak beolvasson bárki, inkább a problémák felvázolására szorítkozott az eszmecsere. Jordán Tamás, a szombathelyi teátrum igazgatója azt mondta, hogy a politikai megosztottság megöli a szakmát. Többen pedig azt hangsúlyozták, hogy először a szakmán belül kell rendezni a különböző sérelmeket.
Most sokszor a különböző vitákban a legfőbb rendezőelv a gyűlölet, ezen kellene felülemelkedni végre. Mint ahogy ismét divatba jött a politikai kontraszelekció, amely tovább mérgezi az egyébként is számos válságjelet produkáló színházi közéletet. A megoldáshoz persze a mostani beszélgetéssel sem jutottunk közelebb, de arra mindenképp jó volt, hogy bebizonyítsa, mégis szóba tudnak állni egymással olyan alkotók, akiket valós, vagy vélt indokok alapján különböző oldalra sorolnak be. Kérdés persze, hogy a dialógusnak lesz-e érdemi folytatása, vagy akik a szakmai érveket sulykolják, újra elbuknak a pillanatnyi politikai hatalom kegyeibe fogadottak egyáltalán nem tiszta játszmájában.
