Amikor ma este elindul egy hónapos útjára a világbajnoki labda, a Brazuca, onnantól remélhetőleg mindenki a futball nagy ünnepéről, s nem csődjéről beszél majd. Mert hát újabban ez utóbbival volt tele a világsajtó, s a rendező ország, Brazília médiája is kénytelen volt arról tájékoztatni, hogy százezrek tűntetnek a stadionépítések, a fölösleges pénzszórás, s a foci álruhájába bújtatott korrupció ellen.
Még az egykori brazil futballzseni, Romario is azok számát szaporította, s azok hangját erősítette, akik szerint a ma kezdődő futballseregszemle túlzottan nagy terhet ró az országra. S az egy esztendeje szinte folyamatosan tartó tiltakozáshullám részvevői azt harsogják Brazília nagyvárosainak utcáin, hogy a világbajnokságra eltékozolt 12 milliárd dollárból nem stadionokat, hanem iskolákat és kórházakat kellett volna építeni, s újabb milliókat kiemelni a mélyszegénységből.
Meg kell hagyni, a kandidálás idején hivatalban lévő elnök, Luiz Ignácio Lula da Silva éppen a gazdasági felemelkedés okán akarta megszerezni országának a labdarúgó világbajnokság rendezési jogát. Pozitív példák lebeghettek a szeme előtt. Japán 1964-ben, s Dél-Korea 1988-ban az olimpia rendezésével lépett a fejlett országok sorába. S 2007-ben, a kandidálás idején még Brazília is ott kopogott a fejlett országok táborának kapuján. Amikor Lula 2007-ben bejelentette, hogy Brazília elnyerte a 2014-es foci vébé rendezési jogát, az utcákat ellepő tömeg nemcsak a futballsikert, hanem az ország folyamatos gazdasági felemelkedését is ünnepelte. S ez akkor helyénvaló volt.
Brazília az úgynevezett BRICS-országok - a feltörekvő gazdaságú hatalmak - ötösfogatát vezette, megelőzve Oroszországot, Kínát, Indiát és Dél-Afrikát. A 200 milliós ország szép csendben, szinte észrevétlenül a világ hatodik legerősebb gazdasági hatalmává nőtte ki magát, s a munkáspárti - és erős szociális elkötelezettségű - Lula elnök, majd az őt követő Dilma Rousseff irányításával legalább 40 millió embert sikerült kiemelni a mélyszegénységből. S noha a jövedelmi különbségek igen nagyok maradtak, joggal volt elvárható, hogy a labdarúgó világbajnokság - majd a két év múlva esedékes olimpia -, hatalmas infrastrukturális fejlődést indukál, s ez tovább pörgeti az egyébként is dübörgő gazdaságot. De nem így lett.
Amit akkor még senki nem láthatott előre, 2012-től lelassult a BRICS-országok gazdasági fejlődése, ráadásul felütötte a fejét a Brazíliát egyébként is régóta bénító betegség, a korrupció. A hatalmas építkezéseken a helyi gazdasági oligarchia akart meggazdagodni és már keveseket érdekelt az ország sorsa.
De ha Dilma Rousseff politikai hatalmát - és októberi újraválasztási esélyeit - átmenetileg megingatta is a világbajnokság elleni tiltakozók dühe, a helyzet még visszájára fordulhat. Nem kell más, mint megnyerni a ma - a Brazília-Horvátország nyitómérkőzéssel - kezdődő világbajnokságot, s az elnökasszony tetszési indexe újra 50 százalékra emelkedhet a mostani 30-ról. A Selesao hatodik vébé-aranya egyben történelmi jóvátétel lenne. Hiszen az első hazai rendezésű világbajnokságot 1950-ben a döntőben elvesztették Uruguayjal szemben, s ez a vereség ugyanúgy beleégett a futballért rajongó brazilok lelkébe, mint a mienkbe az 1954-es fiaskó. S noha Brazília, a jogo bonito, a szép futball hazája, jól ismeri a világbajnoki győzelem ízét - eddig ötször hódították el a trófeát -, de otthon nyerni az egészen más.
Az nem csupán a futball, nem egyszerűen egy csapat, hanem egy ország nagy győzelme lenne. S ha ezt a címet netán az örök rivális Argentínával, vagy a kis szomszéd, a brazilok orra alá sok borsot törő Uruguayjal szemben nyernék meg, az még édesebbé tenné a győzelem ízét. És erre bizony jó esély van. Ha arra gondolunk, hogy európai csapat még soha sem nyert világbajnokságot az amerikai kontinensen rendezett futballseregszemlén, akkor bizony jó kilátásaink vannak egy szamba kontra tangóra. De azért a magunk részéről nem írnánk le a címvédő Spanyolországot, vagy a végső győzelemre mindig esélyes - bár az utóbbi 18 évben semmit nem nyerő - németeket sem. A szeszélyes franciákról, a meglepetésre mindig képes olaszokról, vagy a fiatal csapatával lendületben lévő belgákról nem is beszélve.
De amikor ma este a sao paolói Itaquerao Stadionban a brazil futballnak arcot adó Pelé elvégzi majd a kezdőrúgást - már ha csípőoperációja után lábadozva erre képes lesz -, az a történtek ellenére a futball nagy ünnepe lehet. A Brazuca bűvöletébe esünk, s elfeledkezünk mindenről, ami a jogo bonitót megkísérli megszeplősíteni. Nem foglalkozunk a Rio de Janeiro utcáin olvasható figyelmeztetéssel, hogy senki ne ellenkezzen, ha a nyílt utcán megpróbálják kirabolni, mert a pénzével együtt az életét is elveszítheti. Elfordítjuk a fejünket a biztonságra felügyelő 157 ezer rendőr, katona és privát biztonsági ember látványától, nem veszünk tudomást arról, hogy a kontinensnyi ország 17 ezer kilométeres határát katonák tízezrei vonják szigorú ellenőrzésük alá, s azon sem akadunk fel, hogy a torna 64 mérkőzése alatt repülési tilalmat rendelnek el az érintett 12 város stadionja felett.
Mert ha sokan gondolják is, hogy nem csak foci van a világon, a mondás erre az egy hónapra nem érvényes.
