Hirtelen szinte a teljes hazai médiapaletta egyetért abban, hogy Magyarországon nincs többé sajtószabadság. E megejtő konszenzust a reklámadó bevezetésének köszönhetjük; ez a durva sarc ébresztette rá a helyzet komolyságára mindazokat, akik eleddig valahogy nem akarták észrevenni, milyen korlátokat állít számukra a politikai hatalom. De amikor anyagi érdekeik kerülnek veszélybe, gyorsan felbuzdulnak a szabadság védelmében. Az RTL Klub például, miután kiszámolta, hány milliárdja bánja majd a kormánypárt parlamenti attakját, ha csak módjával is, egyszeriben nekibátorodott, és híradójában legott némi kritikai hangvételre ragadtatta magát. Igaz, csak úgy félóra elteltével jutott odáig, hogy a szokásos, teljesen érdektelen tudósítások után mintegy három percben fényt vessen a felcsúti Mészáros Lőrinc mesés meggazdagodására, de hát ez is váratlan fejlemény volt a legnézettebb csatorna életében. Ilyen merészséggel korábban csak a sokkal kisebb nézettségű RTL 2 örvendeztette meg a kiegyensúlyozott tájékoztatásról már legalább harangozni hallott publikumot.
Hogy a reklámadó valamelyest felszította a dacot a tévétársaság lelkében, az persze egyáltalán nem meglepő - legalább Bánk bán esete óta ismert szindrómája ez a magyar életnek. Történhet bármi az országban, panaszkodhatnak a Tiborcok napestig; a Nagyúr mindaddig süket marad, amíg az ő szerelmetes Melindájával meg nem esik a sajnálatos gyalázat. Akkor aztán rögvest megérti a haza minden fájdalmát. Az RTL sem járt másként: a saját, mondhatni személyes érintettsége, mint a "bánki sértődés", úgy döbbentette rá a sanyarú honi sajtóviszonyokra. És persze hozzájárult még Gulyás Gergely kormánypárti képviselő sommás kijelentése is, miszerint a kereskedelmi televíziók most legalább megadják az általuk okozott társadalmi károk árát. Ennek hallatán az RTL híradójának szerkesztőiben érthetően feltámadt a szakmai önérzet, s arra ösztönözte őket, hogy megmutassák, tudnak társadalmilag hasznos híranyaggal is szolgálni.
Mindazonáltal szögezzük le, nem a reklámadóval vesztettük el a sajtószabadságot. Évek óta sokszor kongattuk már felette a vészharangot - csak hát a meghatározó kereskedelmi médiumok ezt mintha nem hallották volna, a fülük botját sem mozdították veszélyeztetett kollégák és fórumok védelmére, inkább készségesen elértették a Fidesz-rezsim parancsolatát: ne ártsátok magatokat a politikába! Csakhogy mindig eljön az idő, amikor a csendes meghunyászkodás már nem elég az üdvösséghez. Ha a politikai hatalom az egyik csatorna piaci pozícióját a másik rovására akarja erősíteni, akkor azt a céget addigi, mégoly szolid szolgálatkészsége sem óvja meg a számára hátrányos kormányzati beavatkozástól.
De még egyszer mondjuk: a sajtószabadság nem itt és most vérzett el. Hanem akkor, amikor a médiatörvényt elfogadták, amikor a médiahatóságot felállították, amikor a Klubrádiót megtámadták, amikor az állami hirdetésektől megfosztották az ellenzéki sajtót, és a magánszférával is megértették, hogy nem ajánlatos támogatnia. A sajtószabadság akkor veszett el, amikor a közszolgálati médiát megszállta a Fidesz, amikor a vidéki fórumokat úgyszintén uralma alá hajtotta; majd mindezzel párhuzamosan kormányzati forrásokból továbbépítette a maga sajtóklientúráját. Hogy Gulyás képviselő úr örökbecsű szavaival éljünk: a "társadalmi károkozás" tehát nyilvánvaló, de a legrosszabb minőségű, legízléstelenebb kereskedelmi médiaprodukciók tizedannyi kárt sem tettek a magyar társadalom mentalitásában, mint a Fidesz sajtópolitikája.
Mert egy olyan országban nincs sajtószabadság, ahol a nyilvánosság jobbára valamennyi, még formailag független orgánuma is folyamatos alkukra kényszerül. Márpedig a Magyar Telekomnál jóval szerényebb méretű vállalatok is rendszeresen "együttműködnek" a hatalommal az üzletért, vagy akárcsak a fennmaradásukért, s beáldozzák munkatársaikat, ha muszáj. Az Origo.hu főszerkesztőjének menesztése csupán a jéghegy csúcsa, és szabad szemmel csak azért látszik, mert - mint múlt héten ehelyütt írtuk - ügyetlenül hajtották végre. Azóta Vaszily Miklós vezérigazgató a Figyelőnek elismerte, hogy már látja, milyen szerencsétlenül időzítették a leváltást, hiszen nem mérték fel a következményeit. A vezérigazgató tehát kizárólag azt bánja, hogy nem körültekintőbben rúgta ki áldozatát - magyarán, túlságosan nyilvánvaló lett, mi áll a háttérben.
Van azonban egy rossz hírünk. Vagy inkább kettő. Legalábbis azok számára, akik tisztességtelen alkukat kötnek a politikával. Először is, előbb-utóbb mindig kiderül, mi állt a háttérben. Mert hiú ábránd azt hinni, hogy az információ csak egy irányban áramlik. Másodszor pedig: tudnivaló, hogy egyszer azokra is sor kerül, akik abban reménykednek, hogy a kollaboráció a túlélés záloga.
Persze; de csak addig, amíg a hatalom is érdekelt aktuális kiszolgálója közreműködésében. Aztán, ha feleslegessé, netán útban lesz, őt is eléri a sorsa: beáldozzák egy következő alkuban.
