Horn Gyula árvái

A múlt héten röviden beszámoltunk már a brüsszeli Horn Gyula terem avatásáról. Az eseményre azért érdemes mégis visszatérni, mert mint "cseppben a tenger" fejezi ki a magyar baloldal útvesztését és útkeresési próbálkozásait. Pártelnöksége és miniszterelnöksége idején Horn Gyula közel sem volt olyan népszerű az MSZP pártelitjén és a balliberális értelmiségen belül, mint a párt szavazótáborában. Egymást követték az ellene történő szervezkedések, vádaskodások, különösen, amikor megvétózott valamilyen, különösen durva privatizációs ügyletet. Bár a választásokat az MSZP-SZDSZ koalíció 1998-ban a liberálisok összecsuklása miatt vesztette el, és a szocialisták percentre annyi szavazatot kaptak, mint négy évvel azelőtt, Horn Gyula lemondott a pártelnökségről. Személyét, ahogy mondani szokás, ezután "köteles tisztelet" övezte az MSZP-n belül, de ennél többről nem volt szó. Csak mostanában, a jól látható irányvesztés és a sorozatos választási vereségek idején értékelődött fel az emléke, avatnak tiszteletére termeket és táblákat, s néhány héten belül köztéri szobrot is kap egy szocialista önkormányzat dicséretes kezdeményezésére.

A brüsszeli ünnepségen feltehetően nem csak nekem jutott eszembe - bár nyilvánosan senki sem beszélt róla -, hogy 2004. május elsején az Európai Parlamentben tizenegy szocialista képviselő kezdte meg a munkát, s mára összesen kettő maradt belőle. Igaz, a Demokrata Koalíció két képviselője is az EP szocialista frakciójába lépett be, s a Horn-megemlékezésen is ott voltak. Az is nyilvánvaló - s ez az ünnepség külföldi szónokainak beszédeiből is kiderült -, hogy a magyar szocialista politikusok közül Horn Gyula volt az utolsó, aki valódi és tartós nemzetközi megbecsülésnek örvendett.

Horn 1998-as távozása után az MSZP ellenzékben ugyan számíthatott némi szolidaritásra a nyugati szocialista-szociáldemokrata mozgalom részéről, de újabb kormányzása idején már elszigetelődött a nyugati főáramtól. Olyan jelentős vagy szimbolikus kérdésekben került szembe vele, mint az USA iraki akciójának támogatása, a kórházprivatizációs ötletek, Gyurcsány "nem-távozása" Őszöd után, a palesztín kérdés negligálása és egészében a neoliberális, Amerika-barát hangvétel. Tárgyilagosan tegyük hozzá, hogy a kelet-európai baloldal egészében sem hozta azt, amit a nyugati elvtársai a falak leomlásának idején elvártak tőle. Egyes keleti országokban neofita módon kapitalista-barátok lettek, másutt nacionalista hangütéssel tűntek ki.

Horn Gyuláról sokunkban élnek személyes emlékek. Én is viszonylag jól ismertem, mégis arra emlékszem a legszívesebben, hogy milyen tekintélynek és szeretetnek örvendett a hétköznapi emberek körében. Valamikor a kormányzása alatt Békéscsabán felkerestem a plébániát, ahol annak idején megkereszteltek. A plébános kedvesen körbevezetett a tágas épületben, s a konyhában meglepetve fedeztem fel Horn Gyula nagyméretű fényképét. A plébánián én vagyok a pap, magyarázta nevetve Gábor atya, de a konyhában a házvezető asszony az úr, s ő nagy rajongója Hornnak. Majd tárgyilagosan hozzátette: itt a Jaminában főleg szegény emberek élnek, s ők a szocialistákat támogatják.

Egy történelmi elemzésben el lehetne tűnődni azon, hogy Horn Gyula négyéves kormányzása mennyiben szolgálta a szegények ügyét. De a mai szocialisták számára sokkal elgondolkodtatóbb az a tény, hogy a fentebb idézet mondat mostanra tökéletesen értelmét vesztette. Ha valakik, akkor a szegények bizonyosan nem szavaznak a szocialistákra: ha szavaznak egyáltalán, akkor a hamis reményekkel, vagy rossz indulatokkal kampányoló jobboldalra voksolnak.

A szegények Jaminában és szerte az országban természetesen nem Horn Gyula miatt szavaztak a szocialistákra, hanem azért, mert az 1945 előtti világ igazságtalanságai és az utána következő évtizedek szerény eredményei erre szoktatták őket. Horn Gyula inkább személyével, mint politikájával, még élni tudott ezzel a hagyománnyal. Pontosan érezte és tudta, hogy az MSZP nemcsak egy demokratikus párt a sok új között, hanem a magyar baloldal egész múltjának örököse is. A szegények hajdani ellenzéki mozgalmának éppúgy, mint a kádári évtizedekének. Bár nem sokat foglalkozott ideológiai kérdésekkel, pontosan emlékszem, hogy amikor az MSZP egyes teoretikusai a "balközép" meghatározást kezdték használni, ingerülten azt válaszolta, hogy mi nem balközép vagyunk, hanem mi vagyunk a teljes magyar baloldal.

Az elmúlt másfél évtized szétzilálta azt a társadalmi beágyazottságot, amelyet az MSZP a munkásmozgalmi és kádári hagyományoknak köszönhetett. A Gyurcsány-korszak új szavazói azok közül kerültek ki, akik nem családi hagyományból, természetes ösztönből, hanem alkalmi megfontolásból voksoltak a szocialistákra, s aztán váltottak át különösebb aggály nélkül másokra. Magam sem vagyok biztos abban, hogy visszaszerezhető-e azoknak a millióknak a rokonszenve, akiket idejétmúlt szóval "dolgos szegényeknek" neveztek valaha. A Horn Gyulára való emlékezési hullámnak mindenesetre akkor van valami hozadéka, ha az MSZP jövőjéért felelősek legalább megkísérlik ezt. A hatalmas jobboldali tábor és két balliberális párt szorításából valóban csak egyfelé van kiút. Balra, egy igazságosabb rendszer reményében.

Szerző
Hegyi Gyula

Nagy Imre bolyongása

Negyedszázada, hogy újratemették Nagy Imrét. Ennyi idő alatt az utókor megtalálhatta volna neki a nyugalmat a történelemben. Nem találta. A nemzet közönyös, a politikai baloldal (talán) még nem tud,a politikai jobboldal már (biztosan) nem akar vele kezdeni semmit. Lehet, persze hivatalosan emlékezni a demokratikus Magyarország létrejöttének allegóriává silányított szimbólumára, de mindez csak lepel. Nagy Imre nem kell senkinek.

A baloldal világnézetre érzékenyebb része, amelynek a jobboldalhoz hasonlóan fontos, hogy történelmi identitását megtalálja, azzal próbálkozott, hogy Nagy Imre örökségét válassza, miközben Kádár Jánosét megtagadja. Nem sikerülhetett, mert képtelenség a jövő baloldaliságát a "létező szocializmus" hektikusan keveredő reform- vagy dogmatikus korszakolásához igazítva megfogalmazni. Az egészet kellene nem megtagadni, az a jobboldal dolga, hanem meghaladni. Azt, aminek Nagy és Kádár egyaránt kommunista híve, hívője és gyakorlója volt. Másfelől: a maga módján mindkettő az őket fogva tartó ketrec harcosa. Nagy Imrét életének utolsó évei helyezték azok sorába, akik megkísérelték megreformálni a megreformálhatatlant. Az emlékezet értékrendjéből kihalt ez a pragmatista reformszárny, Fock Jenő, Fehér Lajos, Faluvégi Lajos, a napokban elhunyt Hoós János, de még Nyers Rezső is. Nagy Imrét a politikai jobboldal is csak addig használta, amíg mártíromságát hivatkozási alapként tudta felélni a múlt megtagadásához. A mostani hatalomnak immár semmi köze hozzá: az évfordulón a Terror Házában a kommunizmus áldozatairól beszél, nagyjából azzal a hazugsággal élve, amivel Kádár is élt: a hazaáruló Nagy Imre és csoportja 1955-től a népi demokratikus államrend elleni szervezkedéssel, az imperialistákkal szövetkezve, tudatosan készült a proletárdiktatúra megdöntésére. A revizionizmus ott vád, itt dicsőség. Amiből egyetlen szó sem igaz, használják bár érvként (a múltban) felakasztására, vagy (ma) a jobboldal szolgálatára.

A kommunista Nagy Imre nem emelkedett államférfivá, nem tudta megtagadni az övéit, amikor gyenge volt a felkelés élére állni 1956. október 23-án este. Nem tehetünk neki szemrehányást. Több mint elég volna, ha a saját esendőségén felülemelkedő, felismeréséhez haláláig következetes embert tisztelnénk benne, aki saját életével váltotta meg talán nem csak önmagát.

Szerző

Lázár lesz még szomorúbb

Tudniillik állítólag Lázár János úgy szokott üzenni a nem kedves Origo-cikkek megjelenése után a redakcióba, hogy ő bizony szomorú. Az aczéli három T (támogat, tűr, tilt) helyett a nemzeti együttműködés három Sz-e látszik feltűnni (szereti, szomorú, szétrúgja).

A felminiszteresedett államtitkárban valami történt, mert vagy önjárólag elszabadult vagy előretolt hajóágyúként, de különösen viselkedik. És nem feltétlenül a rokonszenv-indexe növekszik. Ahogyan a trafikmutyi idején megjelent táblák hasonlatosságára mára simán kiírható: "itt hamarosan bicska nyílik" - persze csak a zsebekben, ahol annyira szeretnek kotorászni a fülkeforradalom hősei. Ha nem lenne ilyen féktelenül szabad a sajtó, nem is merném leírni, hogy néhai Rapcsák András egykori két lábon járó aktatáskája szerintem simán hazudik, amikor utazásairól beszél.

Az ügyészség üzemi lapja, a Magyar Nemzet írta fékezetlen habzású lojalitásában, hogy Lázár János azért fizette vissza három utazásának kétmillió forintos költségét, mert el akarta kerülni, hogy nyilvánosságra kerüljön azok neve, akikkel külföldi utazásai alatt találkozott. Miniszterjelölti meghallgatása előtt újságíróknak nyilatkozva hozzátette, az ország érdeke, hogy ezek a tárgyalások ne kerüljenek nyilvánosságra. Úgy folytatta: "a bíró szerintem hozott egy tarthatatlan döntést", nem fogadta el azt a miniszterelnökségi álláspontot, hogy az az ország érdeke, hogy ezek a tárgyalások ne kerüljenek nyilvánosságra. Azt is mondta, a bíró álláspontját nem tudja megváltoztatni, de szerette volna azt elkerülni, hogy nyilvánosságra kelljen hoznia azoknak az embereknek a nevét, akikkel találkozott, mert meggyőződése szerint ez ellentétes lenne Magyarország érdekeivel. "Ha ez kétmillió forintba kerül, akkor kétmillió forintba kerül" - tette hozzá.

A nemzet érdeke? Dehogy! Ez Lázár érdeke, és bábszínháza tulajdonosáé. Állítólag mindig csak másodmagával - tolmáccsal - járt habzsidőzsiben, de ez simán hihetetlen. Amint egy hozzáértő felvilágosított, nincs olyan tárgyalás, ahová az alapesetben semmihez nem értő politikust ne kísérné szakember. Ha titkos nemzetbiztonsági ügyről van szó, akkor a titkosszolgálat vezetője és/vagy a témában illetékese. (Akkor viszont nem nyilvános az út, és nem is a protokollköltségből fizetik.) Ha meg mondjuk diplomáciáról, akkor a külügy egy-két szakreferense is utazik. Amúgy pedig - a lázári logika mentén - kéretik visszaadni például a repülőjegyet, a napidíjat, a reptéri transzfer meg a munkaebéd árát is. Az effajta pénzmozgásoknak egyébként személyi jövedelemadó-vonzata is lehet, nosza, beszéljünk hát arról is.

Lázár azért lesz még szomorúbb is, mert hiába lengette be, hogy visszafizette a kétmilliót, előbb-utóbb ennek dokumentumait is be kell mutatnia. Valamint balszerencséje, hogy a pert ellene nem az Origo indította, hanem annak - azóta távozott - újságírója. És nincs az a telekomos kormányköltés, amely így leállíthatná a jogi eljárást.
A bíróság pedig nyilván az ország érdekeivel ellentétesen dönt majd, s szégyenszemre ki kell pakolni minden elköltött forint számláját.
Ha az Origo nem is, az RTL Klub biztosan beszámol majd róla.

Szerző