Nagy Imre bolyongása

Negyedszázada, hogy újratemették Nagy Imrét. Ennyi idő alatt az utókor megtalálhatta volna neki a nyugalmat a történelemben. Nem találta. A nemzet közönyös, a politikai baloldal (talán) még nem tud,a politikai jobboldal már (biztosan) nem akar vele kezdeni semmit. Lehet, persze hivatalosan emlékezni a demokratikus Magyarország létrejöttének allegóriává silányított szimbólumára, de mindez csak lepel. Nagy Imre nem kell senkinek.

A baloldal világnézetre érzékenyebb része, amelynek a jobboldalhoz hasonlóan fontos, hogy történelmi identitását megtalálja, azzal próbálkozott, hogy Nagy Imre örökségét válassza, miközben Kádár Jánosét megtagadja. Nem sikerülhetett, mert képtelenség a jövő baloldaliságát a "létező szocializmus" hektikusan keveredő reform- vagy dogmatikus korszakolásához igazítva megfogalmazni. Az egészet kellene nem megtagadni, az a jobboldal dolga, hanem meghaladni. Azt, aminek Nagy és Kádár egyaránt kommunista híve, hívője és gyakorlója volt. Másfelől: a maga módján mindkettő az őket fogva tartó ketrec harcosa. Nagy Imrét életének utolsó évei helyezték azok sorába, akik megkísérelték megreformálni a megreformálhatatlant. Az emlékezet értékrendjéből kihalt ez a pragmatista reformszárny, Fock Jenő, Fehér Lajos, Faluvégi Lajos, a napokban elhunyt Hoós János, de még Nyers Rezső is. Nagy Imrét a politikai jobboldal is csak addig használta, amíg mártíromságát hivatkozási alapként tudta felélni a múlt megtagadásához. A mostani hatalomnak immár semmi köze hozzá: az évfordulón a Terror Házában a kommunizmus áldozatairól beszél, nagyjából azzal a hazugsággal élve, amivel Kádár is élt: a hazaáruló Nagy Imre és csoportja 1955-től a népi demokratikus államrend elleni szervezkedéssel, az imperialistákkal szövetkezve, tudatosan készült a proletárdiktatúra megdöntésére. A revizionizmus ott vád, itt dicsőség. Amiből egyetlen szó sem igaz, használják bár érvként (a múltban) felakasztására, vagy (ma) a jobboldal szolgálatára.

A kommunista Nagy Imre nem emelkedett államférfivá, nem tudta megtagadni az övéit, amikor gyenge volt a felkelés élére állni 1956. október 23-án este. Nem tehetünk neki szemrehányást. Több mint elég volna, ha a saját esendőségén felülemelkedő, felismeréséhez haláláig következetes embert tisztelnénk benne, aki saját életével váltotta meg talán nem csak önmagát.