Nők is élnek az országban

Nézem a fotót az újságban. Tizenhárom sötét öltönyös középkorú férfi. Az új magyar kormány, tetézve az államelnökkel és az országgyűlés elnökével. Nő egy szál sem. A nők a díszes termen kívül találhatók, majd ők fogják kitakarítani a helységeket, ha elmentek a sötét öltönyösök.

No sebaj, azért majd csak bejutnak néhányan a második nemből a félszáznyi államtitkár közé. Azért nem semmi ez a szám, tetézve még a helyettes államtitkárokkal, innen-onnan jóval száz fölé kúszik a számuk (mindegyik titkársággal, kocsival, ha kell, sofőrrel). Becsúszhat ide egy-két nőnemű is.

De most nem erről akarok szólni. Mintha a teljes egészében férfi kormánnyal, ezzel a 19. századra utaló, férfiközpontú magatartásával a Bourbornok jelszavát követné a magyar politikai elit. Akik ugye, semmit sem felejtettek, semmit sem tanultak. Meg is buktak rendesen, végleg eltűntek a francia politikából. Igen, mintha e régi századot követnék, amelyben a gazdag, híres lord Byron lánya, Ada gróf felesége, születése folytán maga is grófnő, nem mellesleg zseniális matematikus, tudományos eredményeit saját nevén nem publikálhatta, saját jogán a pénze fölött sem rendelkezhetett. Vagy például nemzedéknyi idővel későbben, egy másik grófnő, Vilma, honfitársunk, hírneves vegyész professzor felesége, ugyancsak rosszul járt, mert hiába szerzett külhonban diplomát, magyar földön nem gyakorolhatta orvosi hivatását. No persze, neki, az első magyar orvosnőnek, a bátor úttörőnek, nincs utcája Budapesten, az őt a pályától eltiltó kultuszminiszternek bezzeg van.

Ám a 20. századra már nagyot változott a világ. Legalább is Angliában, ahol 11 évig lehetett miniszterelnök egy asszony. Némileg magyar honban is voltak változások, hiszen a század végére már az orvosoknak mintegy fele nő. De itt el is ágazik a történet, mert nálunk hiába közel azonos a férfi és nő orvosok száma, ha a vezető tisztségek - főigazgatók, gyógyító osztályok vezetői, - elsöprő többségben a férfiakat illetik meg. Ugyanez a helyzet a jogászok vagy a tanárok esetében is. A magyar- és a történelem-tanárok túlnyomó többsége nőnemű, ám a társadalmi szervezeteik elnökei férfiak. Az egyetemeinken már nagyobb a női hallgatók száma, mint a fiúké, de ha bekerülnek e helyeken oktatónak, ahogy haladunk felfelé a ranglistán, megfordulnak az arányok. És a politikában? Most is, korábban is, férfi állományúak a kormányaink, furcsa egyezéssel a szocialista-liberális és a jobboldalon egyaránt (a Bajnai-kormány is homogén volt, kivétel nélkül férfiakból állt). No jó, hébe-hóba egy vagy két miniszter csak bekerült egyes kormányokba, de ők is inkább a perifériás tárcákhoz.

Akinek baloldalra húz a szíve (vagy kevésbé költőien: a felfogása), ugyancsak szomorkodhat. Itt van például a mostani Európai Uniós parlamenti választás. A szocialistáknál a listájuk utolsó, tehát bizonyosan nem befutó helyén díszelgett az egyetlen nő, ám a Demokratikus Koalíció még ezt az ál-esélyt se vette magára: ötfős listájukon alibiként sem találhattunk egyetlen nőt sem. Még akkor sem tettek be akár egy teljesen esélytelen helyre - jelképként- egy női nevet, amikor csupán szép álmaikban remélhették, hogy befuthat az első két helyezettjük.

Érdekes: a jobb- és a szélsőjobb oldalakon nő volt a listavezető. Holott a győztes pártszövetségben például a kereszténydemokraták igazán nem vádolhatók azzal, hogy az egyenjogúság szilárd támaszai lennének a gyerek-konyha-templom ódivatú hármasságának lelkes hirdetőiként. És történik nálunk mindez a 21. században, amikor Európa és a nevét viselő Unió legbefolyásosabb, legsikeresebb kormányzati és pártvezetője éppen egy nő, amikor a katolikus Spanyolországban úgy neveztek ki hadügyminiszternek egy nőt, méghozzá konzervatív kormányba, hogy alig néhány héttel volt szülés előtt.

A mostani magyar politikai ellenzéknek alapos megújulásra van szüksége. Nem egynél közülük vezető- és vezetésváltást kell végrehajtani. Keresik a jelölteket (dehogy keresik, rég tudják már, ki lesz). Pártelnökök, fő- és közönséges polgármester-jelöltek kerestetnek. Női név nincs közöttük. No jó, nem egészen, mert minél kisebb a település, annál inkább előkerülnek a nők, hadd bíbelődjenek ők a gondokkal. De megyei jogú városokban, fontos gazdasági központokban? Ugyan! A hatalom nálunk továbbra is férfi-ügy. Hallom az ellenérvet: a nők nem is akarnak politizálni. Tényleg? Vagy csak könnyebb félrelökni őket. Láthattuk a diáktüntetések idején. Az erősebb testalkatú, mélyebb hangú fiúk bizony szó szerint is félrelökték a lányokat.

Isten ments, hogy akkor most a feminista mozgalmakhoz forduljunk, amelyek a férfi mintákat, viselkedést akarják másolni. A nőknek a női mintákat, női képességeket kell előtérbe hozniuk. Talán egyszer így nálunk is teremhetnek Merkelek, Thatcherek, Gribauskaiték. Itt vannak közöttünk, csak a pártoknak -- legalább a baloldaliaknak! - végre észre kellene (kell!) venniük, hogy nemcsak férfiból lehet állam-, párt-, miniszterelnök vagy éppen főpolgármester.

Mert igenis akadnak közöttünk szép számban alkalmas nők: okosak, műveltek, vezetésre alkalmasak, kompromisszumképesek, stratégiai víziókkal rendelkezők.