Zokogó zarándokok

Publikálás dátuma
2014.06.21. 10:10
FOTÓ: BIELIK ISTVÁN
Sopronnál léptek magyar földre, a régi Bécsi úton, Győrt, Komáromot érintve értek a dunaparti cipőkhöz. Jobst Bittner evangélikus lelkész vezette a két és félszáznyi csoportot. Visszafelé gyalogoltak a hajdani halálmenet útján, meg- megálltak, felelevenítették a múltat,  imádkoztak, sírtak. Minden úgy történt, mintha a keresztény kálvária zsidó Istenének stációit követték volna. Ugyanazok a könnyek, ugyanaz a gyötrelem. Csak hát az áldozatok nem keresztet vittek, sárga csillagot, nem a Golgotán végezték, hanem, mint anyám a bergen-belseni gázkamrában.

A szenvedéstörténet jelképes feltámadással végződött, a német zarándokok Pesten csatlakoztak az élet menetéhez, a kék-fehér imasál-zászlót vivő második-harmadik generációs túlélők csapatához. Az első generációs túlélők, nyolcvan és a halál között csak az utolsó métereken, kilométereken kísérték el őket, de ott is volt kézfogás, összeölelkezés, ismét könnyek, kiáltások: "Él Izrael népe!".

Megrázó volt, szívbemarkoló, felemelő. Aki látta, akár a televízió képernyőjén is, érezhette a spontánságot, az őszinteséget, a szavak nélküli egymásra találás szépségét. Azután a menetelő fiatalok vonatra szálltak, Keletre, Auschwitz irányába, a zarándokok haza indultak Tübingenbe.

A ne ölj tilalma

Én meg itt maradtam. Az elmúlt hetven évben sokszor megjelent az utolsó kép: anyám hátizsákja mögött becsukódik a csillagos ház kapuja. Azután semmi, üres a vászon. Soha többé nem láttam, sorsáról soha nem hallottam, senkivel sem találkoztam, aki útján, akár csak néhány lépésre elkísérte volna. Később, sokkal később az arolseni jegyzék szikár bejegyzése: Bergen-Belsen, gázkamra, krematórium. A német adminisztráció legalább pontos volt, a Salétrom utcából a megsemmisítő táborig tartó útnak legalább végcélját megismerhettem. A mozaik többi kockáját, nehézkesen a történelemkönyvekből rakhattam össze. Magyar katonák, nyilas suhancok gyalog hajtották őket Hegyeshalomig, azután valószínűleg német vagonokban, Ausztrián keresztül Bergen-Belsenig. De mikor ért oda, meddig élt a lágerben, félholtan vagy egészségesen küldték-e a gázba? A töredékekből nem rajzolódik ki látható kép, a képzeletnek sincs fogódzó.

Tíz és harminc éves korom között elsősorban, mondhatnám éjjel-nappal, azt kutattam, ki vagyok, miért üldöztek? A következő húsz évben az üldözőket próbáltam megérteni, valamit megtudtam, de mindent természetesen nem. Az emberélet útjának felén túl másban kerestem értelmet, vigasztalást.

Olvasni, sokat olvastam bűnről, bűnhődésről, bűnbánatról, a prófétákat, Dosztojevszkijt, Freudot Dosztojevszkijről, hús-vér bűnözővel azonban sohasem találkoztam. Saját, kisebb-nagyobb bűneikért mindannyian megfizetünk, de ezeket a nyomorúságos magánügyeket igen éles vonal választja el a feledhetetlen és megbocsáthatatlan bűnöktől. Bár ugyanarra a kőtáblára vésetett, a ne lopj, ne kívánd meg felebarátod… stb, és a ne ölj tilalma mégsem azonos kategória.

És ekkor megjelennek a zarándokok. Harminc és ötven év körüliek, a háború után született gyermekek, unokák. Apák, nagyapák (és talán, de nem biztosan anyák, nagyanyák) bűnei miatt vezeklenek. "Megbüntetem az apák vétkeit fiaikon hetedíziglen"? A szószerinti olvasat - így tanultam - öröklött betegségekre, feltehetően a szifiliszre utal, a rejtett, jelképes értelem egyetemes és határtalan. Az apák mikroszkópon felfedhető vétke - úgy, ahogy - gyógyítható, orvosok, nem filozófusok, vagy teológusok dolga. De a jelképes? Tényleg hét nemzedéket fertőz, és akkor is csak a faj elhalásával ér véget? Sárkányfogvetemény?

Höss, Himmler, Göring utódai

Eljátszottam a gondolattal, mi történne, ha Bittner tiszteletes, vagy valamelyik híve hozzám lépne, közvetlenül tőlem kérne bocsánatot. Kinyújtott kezét természetesen elfogadtam volna, a bűnbánás aktusát bizonyára nem. Ki ő, hogy az ismeretlen nagyapa nevében bocsánatért esedezzen? És ki vagyok én, kinek a nevében vehetnék részt ilyesfajta rituáléban? - Nem vagy felelős! - mondták nemrég izraeli látogatók az auschwitzi tábor kapujában, az "Arbeit Macht Frei" alatt könnyező Rainer Hössnek, az egykori parancsnok unokájának.

Az egyszerű, csendes, de szeretetteljes elhárítás a kollektív felelősség tagadása, egyfajta fordított rasszizmusé. Hetven egynéhány éve a lengyelek jól tették, hogy felakasztották a holocaust egyik leggyalázatosabb, emberi mivoltából kifordult tömeggyilkosát. De rosszul tenné az áldozatok bármely leszármazottja, ha a megbocsátó, vagy a meg-nem-bocsátó pózába vágná magát.

Tudomásul veszem persze az ellenérveket is. Nyilvánvaló, hogy a feloldozásra váró zarándokoknak és nem a túlélőknek, vagy utódjaiknak volt szükség a bűn felidézésére, a felelősség kimondására, megbékélésre. A kérdés inkább az, segíthet-e ebben bárki más? Pontosabban, mindkét fél teljes jóindulatát feltételezve, kinek a közreműködése kívánatos és lehetséges?

Nemcsak a bűn, a bűntudat és a bűnbánat olyan régi, mint az emberiség, hanem a fúzió, az egybeolvadás vágya is, a Romain Rollandtól Freudra, onnan Köstlerre szállt óceán-érzés. A mindenséget csak a másik ember szemében pillanthatjuk meg. Ez - gondolom -, az alap-motiváció, amely a hajdani hóhérok utódait a hajdani áldozatok karjaiba hajtja. Már az ötvenes évek végén, Nyugat-Európában feltűnt nekem a magyar-zsidó fiú német lány kapcsolatok gyakorisága. Ismerni akarták egymást, a tiltott gyümölcsöt, mint Ádám Évát, de a bűntudat, vagy a jóvátétel leghalványabb nyoma nélkül.

Amit akkor sejtettem, most akár modellezhetném is. A bűn elhárításának egyik módja a lázadás az apák (ősök) bűne ellen. Katrin Himmler, a Reichsführer SS unokája Izraelbe ment férjhez, német férfiak és nők százai tértek be a zsidó vallásba. A folyamat nem egyszerű, a zsidóság - ha teljesen élik meg -, nem annyira hitvallást, mint életvezetést, identitás-váltást feltételez. Egyszerűbben: amit a beleszületettektől senki sem követelhet, az önként csatlakozóktól elvárják. A betérést megtetéző az "ősök" földjére visszatelepülést választók néha kibogozhatatlan, drámai helyzetekbe kerülnek. Így az a bajor - de nem náci - nemesi család sarja, aki az izraeli hadsereg sorkatonájaként vonult be Libanonba. Amikor egy hadifogolytábor őreként a szögesdrót külső felére került, kénytelen volt elgondolkozni identitás-váltásának következményein. Elgondolkoztató Mattias Göring példája is, aki nővérével együtt sterilizáltatta magát, hogy - amint mondta - pontot tegyen a család történetére.

Össznemzeti elfojtás

Szélsőségekkel példálództam, hogy az átlag körvonalai világosabban rajzolódjanak ki. Bittner tiszteletes és hívei minden bizonnyal ebbe a kategóriába tartoznak. A nagyszülők köz-nácik lehettek, katonatisztek, mezei párttagok, rokonszenvezők. Az unokákat voltaképpen nem a felmenők múltja döbbentette meg, hanem ragaszkodásuk a téveszmékhez. Nagypapa lelkében 1945. után is nemzeti szocialista maradt, hiszen Hitler megszüntette az inflációt és autópályákat épített…

Nyugat-Németországban az úugynevezett történészvita és az ezt követő hosszú kibeszélés, leszámolás a háború vége után huszonöt-harminc évvel, egy nemzedéket átugorva kezdődött. Az ország keleti részén hasonló sohasem ment végbe, de az újraegyesítés erre is hatott. Hét évtized elteltével a múlt elrendeződött az iskolában, a médiában és a fejekben. A jó és a gonosz helyére került, a társadalom elvárása egyértelmű, a nemzet a múlt értelmezésében egységes.

A zarándokok Sopronnál átlépve a határt aligha vették észre, milyen civilizációs árkon ugrottak át. A történelem által szétszabdalt, jövőkép nélküli országba érkeztek, ahol a hatalom legfőbb gondja a múlt elmaszatolása, a társadalom látszólag mély apátiába süllyed. A dunaparti cipőktől a Szabadság-térre rakott hazugság mementóig megtett néhány száz méteren talán már érezhették, milyen ingatag lábuk alatt a talaj. Az Élet Menetének színes, vidám, magabiztos forgatagában azonban megbizonyosodhattak, hogy az emlékezés nálunk sem kizárólag a zsidók ügye és, bár a magyarok legalja a leghangosabb, a magyarok senkinél sem alábbvalóak.

Az élet menetel, de a németekéhez hasonló magyar zarándoklat egyelőre elképzelhetetlen. A közvélekedéssel ellentétben történész-vita nálunk is zajlott, csak éppen visszhang nélkül maradt, tanulságaira a társadalom nem volt kíváncsi. Az egyházak gesztusai se hiányzottak; Iványi Gábor hívei a téglagyárakban, Erdő Péter bíboros a Dohány-utcai zsinagóga előtt. A hatalom folytatja a kettős beszédet és a kettős cselekvést. Hiába fogadkozott a miniszterelnök a Zsidó Világkongresszus előtt, a külföldről kölcsönzött zéró tolerancia üres beszéd marad, amíg a "történelmet egy kicsit másként megközelítő" kormányintézményt holocaust-tagadó vezeti, a kulturális tárcánál pedig számítanak a Horthyt "ízig-vérig úriember"-nek minősítő egyetemi oktatóra.

A számok, ha valaki veszi a fáradtságot, hogy beleolvasson, maguktól beszélnek. Ma Magyarországon nagyságrendekkel több az előítéletes, mint negyedszázada. A hipotézis, amely szerint csak a diktatúra időszakában felgyülemlett indulatok törnek felszínre, hamisnak bizonyult. A mai gyűlölködőket a mai történelemhamisítóknak köszönhetjük, őket pedig az elmúlt huszonöt év önbecsapásának.

Ha nem tévedek, Mérei Ferenc használta először az összenemzeti elfojtás fogalmát. A hatalom jótékony közreműködésének hála, hosszú ideig tartott, és ha a kurzus ideológusain múlik, tartana még sokáig. A közöny vasfüggönye azonban éppen az utóbbi hónapokban hasadni látszik. Pápán, Sopronban feltűnnek az elfeledett szomszédok, a pesti házak kapuján megjelenik a hajdani sárga csillag nyoma. Fogunk még sírni, ahol mindenki lát.

Az elnök embere

.

Megalakult a harmadik Orbán-kormány és vele együtt a Miniszterelnökség is, amely tulajdonképpen fekete lyukként magába szívta mindazokat a területeket, ahol Orbán Viktor nagyot akar alkotni. Gyanús, hogy a "kormányon belüli kormány" egyfajta miniszterelnöki gyakorlópálya Lázár Jánosnak, aki Orbán Viktor köztársasági elnöknek készíti elő az utat.

A június 6-i szimbolikusnak is mondható bejelentésen túl, amely szerint a Miniszterelnökség a Sándor-palotába fog költözni, Orbán Viktor kézzelfogható (és írásos) jelét adta annak, hogy komoly tervei vannak a magyar politikával és közjogi berendezkedéssel.

Megjelent ugyanis a Magyar Közlönyben a harmadik Orbán-kormány tagjainak feladat- és hatásköri leírása, amit a minisztériumok statútumának hívunk. Ez a kormányrendelet szabályozza azt, hogy egy-egy minisztériumnak "meddig ér a takarója", milyen tevékenységeket lát el, másként szólva, mit vár el a minisztertől és munkatársaitól Orbán Viktor. Amint láthatjuk, Lázár Jánostól igen sokat: a miniszterelnökséget vezető miniszter felelős a kormányzati tevékenység összehangolásától, a közigazgatás-szervezésén, az európai uniós források felhasználásán, a közbeszerzéseken és a polgári hírszerzési tevékenység irányításán át, a társadalompolitika összehangolásáig, amit folytathatunk az agrár-vidékfejlesztéssel és még számtalan fontos területtel, amelyeket máshol - és korábban nyálunk is - önálló minisztériumhoz integráltak.

A feladatkörében és ennek következtében személyi állományában is felduzzasztott Miniszterelnökség állam lesz tehát az államban, illetve kormány a kormányban. S ennek a "kormánynak" bizony - a most a média megkülönböztetett figyelmét "élvező" - Lázár János lesz a "miniszterelnöke".

Valóban felmerülhet a kérdés, hogy mi végre? Miért van szükség ilyen fokú centralizációra? Úgy látom, hogy Orbán Viktornak a fenntarthatónak bizonyult kétharmad meghozta a kedvét ahhoz (pontosabban mindig is ez volt a célja), hogy "nyomot hagyjon" a magyar politikában és a magyar társadalmon. Lázár ugyanis azokat a kulcsterületeket kapta meg, amelyek az elkövetkezendő időkben is óriási hatást gyakorolnak majd a magyar társdalomra. Gondoljunk az agrárkérdésre, közbeszerzésekre, uniós forrásokra, és persze az egész politika alakulására. Emellett ő felelős a kormányzati koordinációért és a kormány általános politikája megvalósításának stratégiai irányáért (milyen szép!) is. Vagyis nélküle semmi sem történhet a kormányzaton belül, mindenről tud és a "Főnök" akaratát képviseli majd a kormányon belül és azon kívül is.

Mindezek - plusz a startra kész és meglehetősen szervilis kétharmad - felvetik bennem azt a borongós gondolatot, hogy korántsem ért még véget a közjogi átalakítások korszaka. Az alkotó csak időlegesen pihent és gépen még meg kell majd húzni egy-két csavart. Mivel Orbán Viktor egyszerre kezdte centralizálni (még az eddigieknél is jobban) a hatalmat és a legfontosabb területeket, plusz ezzel párhuzamosan távolítja is magától a napi politikai ütközeteket, amelyek megvívását a kiszemelt jobb kezére bízza, ezért felvetődik az a jól ismert forgatókönyv: talán egy lehetséges köztársasági elnöki szerepre készülődik?

Ha ez így lenne, akkor a Lázár kontra civilek, plusz az egész sajtó nyilvánosság ügyének lehet egy olyan olvasta is, hogy Orbán Viktor most próbálgatja Lázár politikai tehetségét és egy esetleges miniszterelnöki szerepre való alkalmasságát. Hiszen Lázár egyik legfontosabb küldetése az lesz a jövőben, hogy egyfajta "közéleti testőrként" minden Orbán Viktornak szánt politikai "golyó" elé odavesse magát. Erre tett már finom utalást a miniszterelnök, amikor azt mondta, hogy minden Lázár elleni támadást ellene irányuló támadásként kell felfogni. Ha pedig ez így lesz, akkor Orbán Viktor, aki egy egész nemzet által (ugye három harmad!) elfogadott államférfi akar lenni, foglalkozhat majd azzal, amit mindig is szeretett volna: beírni magát a nemzet történelemkönyveibe.

Az "elnök emberének" tehát az a feladata, hogy Orbánnak biztosítsa az államférfivá válás körülményeit. Fenn áll a lehetősége annak, hogy tévedek (bár úgy lenne), de őszintén szólva kétlem, hogy mindezt ne gondolta volna végig a miniszterelnök és stábja. A politikai és közjogi lehetőség pedig adott a megvalósításhoz.

Szerző

Brutálisan abszurd világ

Lendületben vannak a határon túli magyar teátrumok, az Opera Ultima végső elkeseredést szellemesen, és lenyűgöző látványvilággal megfogalmazó újvidéki előadása a legjobb produkciónak bizonyult, és színészi díjakat érdemelt, tervezői babért ugyancsak aratott az idei Pécsi Országos Színházi Találkozón. Bocsárdi László elementáris sepsiszentgyörgyi Hamlet verziója pedig a legjobb rendezésnek minősült Romániában.

A legjobb előadás a Kolozsvári Állami Magyar Színház Viktor, avagy a gyermekuralom című produkciója lett egész Románia-szerte, ami tekintve a román színjátszás igen magas színvonalát, meglehetős büszkeséggel tölthet el bennünket. És miközben a délvidéki magyar színjátszás felől erőteljes vészjelek érkeznek, mind Újvidéken, mind Szabadkán olyan, a mieinkre emlékeztető igazgatóváltás történt, ami miatt sokan veszélyeztetve látják az eddigi nívót, szabad, kreatív szellemiséget, az erdélyi színjátszás egy része meglehetősen jó formában van.

Amit mutat a marosvásárhelyi műhely megerősödése, idén is beválogatták a POSZT-ra az Alkésztiszt, két éve pedig a Bányavirág elhozta a fődíjat, és tavaly a Bányavakság is kapott színészi elismerést. Hogy a Bocsárdi László által színre vitt, sepsiszentgyörgyi, a Gyulai Várszínházzal közösen bemutatott Hamlet, és a most a Vígszínházban vendégszerepelt Viktor, avagy a gyermekuralom nem jutott el a POSZT-ra, az nem a produkciókat, hanem a hazai, több okból eltorzult értékrendet minősíti. De örüljünk, hogy most láthattuk a remek kolozsvári produkciót.

Roger Vitrac 1928-ban bemutatott, de 1909-ben játszódó, szűrrealitásba hajló darabja kaján és elkeseredett polgárpukkasztás. Éppen azt dörgöli az orrunk alá, sőt mondhatnánk, hogy amiatt köp képen bennünket, mert úgy érzi, hamis az egész világ értékrendje, hazugságokon, önáltatáson, mások hülyítésén alapszik a polgári lét. A szerző nem kímél senkit és semmit, vaskos humorral, éles szemmel, és megrendíthetetlen kiábrándultsággal vesz górcső alá mindent. Bátran alkalmaz harsány elemeket, tobzódik a teatralitásban, monumentális, kegyetlen bohóctréfává duzzasztja a ridegen elfajzott világ leképezését, amiben már bármi csak nézőpont kérdése, pokolian relatívvá válnak a dolgok, megszűnnek a kapaszkodók, nincs támaszul szolgáló értékrend.

Rögtön a produkció elején dühében, és "játszásiból" is, no meg azért, mert tisztában van vele, hogy bűntetlenül megteheti, a 9 éves, de 180 centis, pocakot eresztett Viktor, élvezettel földhöz csap egy értékes vázát a családi szalonban. És kérkedő magabiztossággal közli, hogy az ott ácsorgó cselédlányra keni ezt, hiszen neki sokkal inkább hisznek majd, mint a megrökönyödött alkalmazottnak, bizonyíték pedig úgysincs. Röhejes ez a jelenet, de van benne valami dermesztő is. Hiszen rögtön utal arra, hogy mennyire elferdíthető a valóság, mennyire elfedheti a látszat, a szemenszedett hazugság az egyértelmű igazságot is. És hát röhejes Viktor látványa, kantáros rövidnadrágjával megszeppenten is akaratos, szeszélyes lényével olyan, mint egy óriáscsecsemő. Különben valószínűleg nem véletlen, hogy Déry Tibor a darab keletkezési időpontjával csaknem egybeesően írta meg Az óriáscsecsemő című abszurdját.

A századelő meglepőnek, és ezért már-már felfoghatatlannak számító technikai újításai, a rohamos társadalmi változások, és a tán ezek ellenhatásaként is jelentkező szexuális szabadosság végképp összezavarta az embereket. Máig tipikussá váltak a felnőni képtelen gyerekek, és az örökössé gyerekesnek megmaradó, szemellenzős felnőttek. Ezt a totális összezavarodottságot, a társadalom által is generált magánéleti tébolyt, ami törvényszerűen hatalmaskodással is jár, érzékelteti bravúrosan Vitrac darabja, és játssza talentumosan, markáns erőteljességgel a kolozsvári teátrum, a nemzetközi hírű Silviu Purcarete ragyogó rendezésében. Aki egyáltalán nem először dolgozott a társulattal, és a közös munka most is elsőrangú, olykor egyenesen revelatív eredményre vezetett. Nyilvánvalóan azért is, mert adott egy abszolút összeforrott, nagyszerű egyéniségekből álló társulat.

Dimény Áron Viktor alakítása a mulyaságot elegyíti erőszakossággal, az ostobaságot a rafinált eszességgel, röhejes és rémisztő egyszerre, és ezzel éppen arról az örökös ellentmondásosságról beszél, ami a darab alapproblémája. Bogdán Zsolt a kótyagos, szorongó, de máskor meg fenemód magabiztos apja, aki rendszeresen csalja a feleségét az ő barátnőjével. Kató Emőke az állandóan zizegő, kajla, sértődékeny feleség. Vindis Andrea a szépasszony, szexre éhes barátnő, rendszeres ingert érez arra, hogy felpofozza a lányát. Szűcs Ervin a nem ok nélkül dúvad férje. Albert Csilla hatéves, frusztrált, csecsemőpózba összekuporodó, rémülten figyelő, már szintén, mint Viktor, szexuális ingerekkel rendelkező, fura csemeteként frenetikus. Varga Csilla a végül ebből a tébolydából távozó cselédlány, aki kívül is és belül is van, ezen a nagyon is mai kocsmán.

Bíró József ziccerként, vásári bábfigura alakjában adja a bármiféle felelősségteljes katonai szolgálatra ránézésre is alkalmatlan tábornokot. Molnár Levente férfi és női szerepben egyaránt parádézik, jelezve, hogy a nemek is akár összemosódnak. Kézdi Imola a kimondottan kívülről érkező, elegáns, rendszeresen szellentő asszony, aki ellenállhatatlan vágyakat generál a gyerekekben. Dragos Buhagiar lidérces zártságot sugalló szalonja, karikaturisztikus jelmezei jelentősen hozzájárulnak az előadás méltán kiugró sikeréhez.

Bohumil Hrabal Őfelsége pincére voltam című közismert regénye is a felbolydult világról szól, ugyancsak a kolozsváriak előadásában. Arról, hogy egy kisembernek mit kell átélnie, mi mindennel kell foglalkoznia, milyen hatalmi őrületekkel kell szembenéznie ahhoz, hogy egyáltalán létezni tudjon. És mennyire kikerülhetetlen a hatalommal való kollaboráció ehhez, lehetséges-e emelt fővel az ellenállás, és milyen következményei lehetnek. Bogdán Zsolt a pikolófiú, aki megöregedve, módossá válva visszapergeti az idő fonalát.

A cselekményt a rendező, a prágai Nemzeti Színház neves igazgatója, aki már a Pesti Színházban, és a Vígben is dolgozott, Michal Docekal az Hotel Európába helyezte, amit jókora transzparens hirdet. Vagyis igencsak egyértelműen Európáról szól a mese, a háború előtti hideg szelekről, a fasizmus iszonyatáról, a kommunizmus barbárságáról, sok tekintetben ennek a földrésznek és az általa képviselt értékrendnek megint csak a széteséséről. Docekal nagy társulati létszámmal, mozgásszínházi elemek garmadájával, beszédes csoportképekkel, rafinált világítással, gyakran ötletek seregével operál. A produkció mégsem válik gyomorszorítóvá, inkább artisztikus, mint ütősen fájdalmas. Györgyjakab Enikő hitelesen játszik el egy német lányt, aki totálisan bedől a módszeresen sulykolt, pusztító fasiszta ideológiának, Kató Enikő olyan énekesnőt ad, akinek rálátása van a történésekre, de így kívül is marad ezeken.

Túl könnyed, túl szórakoztató a produkció ahhoz, hogy mennyire brutálisan életbevágó dolgokról beszél.

Szerző