holokauszt;nemzet;Jobst Bittner;

2014-06-21 10:10:00

Zokogó zarándokok

Sopronnál léptek magyar földre, a régi Bécsi úton, Győrt, Komáromot érintve értek a dunaparti cipőkhöz. Jobst Bittner evangélikus lelkész vezette a két és félszáznyi csoportot. Visszafelé gyalogoltak a hajdani halálmenet útján, meg- megálltak, felelevenítették a múltat,  imádkoztak, sírtak. Minden úgy történt, mintha a keresztény kálvária zsidó Istenének stációit követték volna. Ugyanazok a könnyek, ugyanaz a gyötrelem. Csak hát az áldozatok nem keresztet vittek, sárga csillagot, nem a Golgotán végezték, hanem, mint anyám a bergen-belseni gázkamrában.

A szenvedéstörténet jelképes feltámadással végződött, a német zarándokok Pesten csatlakoztak az élet menetéhez, a kék-fehér imasál-zászlót vivő második-harmadik generációs túlélők csapatához. Az első generációs túlélők, nyolcvan és a halál között csak az utolsó métereken, kilométereken kísérték el őket, de ott is volt kézfogás, összeölelkezés, ismét könnyek, kiáltások: "Él Izrael népe!".

Megrázó volt, szívbemarkoló, felemelő. Aki látta, akár a televízió képernyőjén is, érezhette a spontánságot, az őszinteséget, a szavak nélküli egymásra találás szépségét. Azután a menetelő fiatalok vonatra szálltak, Keletre, Auschwitz irányába, a zarándokok haza indultak Tübingenbe.

A ne ölj tilalma

Én meg itt maradtam. Az elmúlt hetven évben sokszor megjelent az utolsó kép: anyám hátizsákja mögött becsukódik a csillagos ház kapuja. Azután semmi, üres a vászon. Soha többé nem láttam, sorsáról soha nem hallottam, senkivel sem találkoztam, aki útján, akár csak néhány lépésre elkísérte volna. Később, sokkal később az arolseni jegyzék szikár bejegyzése: Bergen-Belsen, gázkamra, krematórium. A német adminisztráció legalább pontos volt, a Salétrom utcából a megsemmisítő táborig tartó útnak legalább végcélját megismerhettem. A mozaik többi kockáját, nehézkesen a történelemkönyvekből rakhattam össze. Magyar katonák, nyilas suhancok gyalog hajtották őket Hegyeshalomig, azután valószínűleg német vagonokban, Ausztrián keresztül Bergen-Belsenig. De mikor ért oda, meddig élt a lágerben, félholtan vagy egészségesen küldték-e a gázba? A töredékekből nem rajzolódik ki látható kép, a képzeletnek sincs fogódzó.

Tíz és harminc éves korom között elsősorban, mondhatnám éjjel-nappal, azt kutattam, ki vagyok, miért üldöztek? A következő húsz évben az üldözőket próbáltam megérteni, valamit megtudtam, de mindent természetesen nem. Az emberélet útjának felén túl másban kerestem értelmet, vigasztalást.

Olvasni, sokat olvastam bűnről, bűnhődésről, bűnbánatról, a prófétákat, Dosztojevszkijt, Freudot Dosztojevszkijről, hús-vér bűnözővel azonban sohasem találkoztam. Saját, kisebb-nagyobb bűneikért mindannyian megfizetünk, de ezeket a nyomorúságos magánügyeket igen éles vonal választja el a feledhetetlen és megbocsáthatatlan bűnöktől. Bár ugyanarra a kőtáblára vésetett, a ne lopj, ne kívánd meg felebarátod… stb, és a ne ölj tilalma mégsem azonos kategória.

És ekkor megjelennek a zarándokok. Harminc és ötven év körüliek, a háború után született gyermekek, unokák. Apák, nagyapák (és talán, de nem biztosan anyák, nagyanyák) bűnei miatt vezeklenek. "Megbüntetem az apák vétkeit fiaikon hetedíziglen"? A szószerinti olvasat - így tanultam - öröklött betegségekre, feltehetően a szifiliszre utal, a rejtett, jelképes értelem egyetemes és határtalan. Az apák mikroszkópon felfedhető vétke - úgy, ahogy - gyógyítható, orvosok, nem filozófusok, vagy teológusok dolga. De a jelképes? Tényleg hét nemzedéket fertőz, és akkor is csak a faj elhalásával ér véget? Sárkányfogvetemény?

Höss, Himmler, Göring utódai

Eljátszottam a gondolattal, mi történne, ha Bittner tiszteletes, vagy valamelyik híve hozzám lépne, közvetlenül tőlem kérne bocsánatot. Kinyújtott kezét természetesen elfogadtam volna, a bűnbánás aktusát bizonyára nem. Ki ő, hogy az ismeretlen nagyapa nevében bocsánatért esedezzen? És ki vagyok én, kinek a nevében vehetnék részt ilyesfajta rituáléban? - Nem vagy felelős! - mondták nemrég izraeli látogatók az auschwitzi tábor kapujában, az "Arbeit Macht Frei" alatt könnyező Rainer Hössnek, az egykori parancsnok unokájának.

Az egyszerű, csendes, de szeretetteljes elhárítás a kollektív felelősség tagadása, egyfajta fordított rasszizmusé. Hetven egynéhány éve a lengyelek jól tették, hogy felakasztották a holocaust egyik leggyalázatosabb, emberi mivoltából kifordult tömeggyilkosát. De rosszul tenné az áldozatok bármely leszármazottja, ha a megbocsátó, vagy a meg-nem-bocsátó pózába vágná magát.

Tudomásul veszem persze az ellenérveket is. Nyilvánvaló, hogy a feloldozásra váró zarándokoknak és nem a túlélőknek, vagy utódjaiknak volt szükség a bűn felidézésére, a felelősség kimondására, megbékélésre. A kérdés inkább az, segíthet-e ebben bárki más? Pontosabban, mindkét fél teljes jóindulatát feltételezve, kinek a közreműködése kívánatos és lehetséges?

Nemcsak a bűn, a bűntudat és a bűnbánat olyan régi, mint az emberiség, hanem a fúzió, az egybeolvadás vágya is, a Romain Rollandtól Freudra, onnan Köstlerre szállt óceán-érzés. A mindenséget csak a másik ember szemében pillanthatjuk meg. Ez - gondolom -, az alap-motiváció, amely a hajdani hóhérok utódait a hajdani áldozatok karjaiba hajtja. Már az ötvenes évek végén, Nyugat-Európában feltűnt nekem a magyar-zsidó fiú német lány kapcsolatok gyakorisága. Ismerni akarták egymást, a tiltott gyümölcsöt, mint Ádám Évát, de a bűntudat, vagy a jóvátétel leghalványabb nyoma nélkül.

Amit akkor sejtettem, most akár modellezhetném is. A bűn elhárításának egyik módja a lázadás az apák (ősök) bűne ellen. Katrin Himmler, a Reichsführer SS unokája Izraelbe ment férjhez, német férfiak és nők százai tértek be a zsidó vallásba. A folyamat nem egyszerű, a zsidóság - ha teljesen élik meg -, nem annyira hitvallást, mint életvezetést, identitás-váltást feltételez. Egyszerűbben: amit a beleszületettektől senki sem követelhet, az önként csatlakozóktól elvárják. A betérést megtetéző az "ősök" földjére visszatelepülést választók néha kibogozhatatlan, drámai helyzetekbe kerülnek. Így az a bajor - de nem náci - nemesi család sarja, aki az izraeli hadsereg sorkatonájaként vonult be Libanonba. Amikor egy hadifogolytábor őreként a szögesdrót külső felére került, kénytelen volt elgondolkozni identitás-váltásának következményein. Elgondolkoztató Mattias Göring példája is, aki nővérével együtt sterilizáltatta magát, hogy - amint mondta - pontot tegyen a család történetére.

Össznemzeti elfojtás

Szélsőségekkel példálództam, hogy az átlag körvonalai világosabban rajzolódjanak ki. Bittner tiszteletes és hívei minden bizonnyal ebbe a kategóriába tartoznak. A nagyszülők köz-nácik lehettek, katonatisztek, mezei párttagok, rokonszenvezők. Az unokákat voltaképpen nem a felmenők múltja döbbentette meg, hanem ragaszkodásuk a téveszmékhez. Nagypapa lelkében 1945. után is nemzeti szocialista maradt, hiszen Hitler megszüntette az inflációt és autópályákat épített…

Nyugat-Németországban az úugynevezett történészvita és az ezt követő hosszú kibeszélés, leszámolás a háború vége után huszonöt-harminc évvel, egy nemzedéket átugorva kezdődött. Az ország keleti részén hasonló sohasem ment végbe, de az újraegyesítés erre is hatott. Hét évtized elteltével a múlt elrendeződött az iskolában, a médiában és a fejekben. A jó és a gonosz helyére került, a társadalom elvárása egyértelmű, a nemzet a múlt értelmezésében egységes.

A zarándokok Sopronnál átlépve a határt aligha vették észre, milyen civilizációs árkon ugrottak át. A történelem által szétszabdalt, jövőkép nélküli országba érkeztek, ahol a hatalom legfőbb gondja a múlt elmaszatolása, a társadalom látszólag mély apátiába süllyed. A dunaparti cipőktől a Szabadság-térre rakott hazugság mementóig megtett néhány száz méteren talán már érezhették, milyen ingatag lábuk alatt a talaj. Az Élet Menetének színes, vidám, magabiztos forgatagában azonban megbizonyosodhattak, hogy az emlékezés nálunk sem kizárólag a zsidók ügye és, bár a magyarok legalja a leghangosabb, a magyarok senkinél sem alábbvalóak.

Az élet menetel, de a németekéhez hasonló magyar zarándoklat egyelőre elképzelhetetlen. A közvélekedéssel ellentétben történész-vita nálunk is zajlott, csak éppen visszhang nélkül maradt, tanulságaira a társadalom nem volt kíváncsi. Az egyházak gesztusai se hiányzottak; Iványi Gábor hívei a téglagyárakban, Erdő Péter bíboros a Dohány-utcai zsinagóga előtt. A hatalom folytatja a kettős beszédet és a kettős cselekvést. Hiába fogadkozott a miniszterelnök a Zsidó Világkongresszus előtt, a külföldről kölcsönzött zéró tolerancia üres beszéd marad, amíg a "történelmet egy kicsit másként megközelítő" kormányintézményt holocaust-tagadó vezeti, a kulturális tárcánál pedig számítanak a Horthyt "ízig-vérig úriember"-nek minősítő egyetemi oktatóra.

A számok, ha valaki veszi a fáradtságot, hogy beleolvasson, maguktól beszélnek. Ma Magyarországon nagyságrendekkel több az előítéletes, mint negyedszázada. A hipotézis, amely szerint csak a diktatúra időszakában felgyülemlett indulatok törnek felszínre, hamisnak bizonyult. A mai gyűlölködőket a mai történelemhamisítóknak köszönhetjük, őket pedig az elmúlt huszonöt év önbecsapásának.

Ha nem tévedek, Mérei Ferenc használta először az összenemzeti elfojtás fogalmát. A hatalom jótékony közreműködésének hála, hosszú ideig tartott, és ha a kurzus ideológusain múlik, tartana még sokáig. A közöny vasfüggönye azonban éppen az utóbbi hónapokban hasadni látszik. Pápán, Sopronban feltűnnek az elfeledett szomszédok, a pesti házak kapuján megjelenik a hajdani sárga csillag nyoma. Fogunk még sírni, ahol mindenki lát.