Adios España!

"Nehéz szavakat találni mindarra, ami történt. Mit is lehetne mondani a hírre, hogy a címvédő Spanyolország elsőként búcsúzik a brazíliai világbajnokságtól? Együtt Ausztráliával, amellyel hétfőn még pályára kell lépnie. Vert seregek csatája!" Így kesereg Juanma Trueba a madridi AS internetes kiadásában.

A chilei Vargas és Aranguiz írta Spanyolország nekrológját. Góljaik megrendítő pofonnal értek fel, miközben Claudio Bravo chilei hálóőr kapuja érintetlen maradt. Azé a kapusé, aki ősztől minden bizonnyal a Barcelona gólvonalán áll majd. Apropó, Barcelona! Vitatja-e bárki, hogy az elmúlt hat év spanyol futballsikereinek bölcsője a katalán fővárosban ringott?

Spanyolország azért lehetett világ- és Európa-bajnok, mert a Barca szárnyalt, sorra aratta sikereit a nemzetközi porondon, s persze otthon is, olyan futballt játszott, amelynek senki nem találta az ellenszerét - folytatja elemzését az AS kommentátora. Ám idén bekövetkezett a Barcelona egyeduralmának hattyúdala. Semmit sem nyert, s játéka is akadozni kezdett.

Korábbi sztárjai, Piqué, Busquets, Xavi, Pedro egyre kevésbé emlékeztettek pár évvel ezelőtti önmagukra. Csoda, hogy magukkal rántották a válogatottat, amely alapjaiban rájuk épült? - teszi fel a kérdést Juanma Trueba. Innentől persze Vicente del Bosque felelőssége a vita tárgya. Vajon nem kellett volna-e észrevennie a szövetségi kapitánynak, hogy Spanyolországon belül is átrendeződtek a labdarúgás erőviszonyai, új csapatok, új játékosok tűntek fel.

Nem lett volna itt az ideje lapozni a válogatottnál is, s új, fiatal tehetségeket beépíteni a csapatba? Emberileg persze érthető, ha egy szakvezető ragaszkodik azokhoz a játékosokhoz, akikkel sikert sikerre halmozott, akikkel végigvertek a fél világot. De most együtt búcsúznak, s velük lezárul egy korszak a 2000-es évek kezdetének futballkultúrájában. Sőt, nemcsak a futballban.

A sors furcsa fintora révén a spanyol királyi udvarban is épp most van őrségváltás. János Károly vereséggel távozott, fia, VI. Fülöp remélhetőleg egy új futball)korszak uralkodója lehet. És még valami, ami hozzájárulhatott a spanyol futball brazíliai agóniájához. És erre is az AS kommentátora hívja fel a figyelmet. Ez pedig a lelkesedés, a fanatizmus.

Trueba szerint a spanyolok már a himnusznál veszítettek. Figyelték azt az elszántságot, azt a fanatizmust, amellyel a chilei játékosok saját nemzeti himnuszukat énekelték? Látszott a szemükön, minden mozdulatukon, hogy az életüket is odaadnák ezért a győzelemért. Miközben a spanyolok megilletődötten nézték ezt a rítust, ezt a harci csatakiáltást, s ki merjük mondani, féltek. Márpedig - egy spanyol mondás szerint - akinek a félelme nagyobb, mint a kardja, nem sok jóra számíthat.

Spanyolország mellesleg nem az első, amely címvédőként kénytelen búcsúzni a világbajnokságtól, igaz, arra még nem volt példa, hogy a világelső már a második fellépése után kipottyanjon. A világsajtó felemlegeti, hogy efféle szégyen az olaszokkal kétszer is megesett, Brazília is átment ezen a vesszőfutáson, a legutóbbi vb-n pedig a francia válogatott kullogott haza lehajtott fejjel.

Elsőként Itália élte át ezt a gyomorszorító élményt, amely második vb-diadala, az 1938-as után tizenkét éven át őrizte címét - a világháború miatt két rendezés kimaradt -, majd az 1950-es, brazíliai viadalon mindjárt vereséget szenvedett a svédektől (3-2). Az olasz hadak hiába verték aztán 2-0-ra Paraguayt, minthogy az akkori szisztéma szerint a csoportból csak egy csapat jutott tovább, utazhattak haza.

A másik ilyen eset Brazíliával fordult elő, s Peléék bukásában nekünk is részünk volt. A brazilok két egymást követő finálé (1958, 1962) győzteseként érkeztek Angliába, ahol az első meccset hozták Bulgáriával szemben (2-0), aztán viszont Alberték útjába kerültek (1-3), s végül Portugáliától is kikaptak; csoportjukban csak harmadikok lettek. Irány haza - más kérdés, hogy a következő, 1970-es vb-t megint ők nyerték, úgyhogy agóniájuk nem volt hosszú.

Nagy vesztes volt Franciaország is. Ráadásul a gallok két döntőbe jutás után szerepeltek le. Házigazdaként megnyerték az 1998-as tornát - két év múlva az EB-t, majd a Konföderációs Kupát is -, majd négy évre rá, Dél-Koreában még a csoportjukból sem tudtak továbbvergődni, meccset se nyertek. Igaz, újabb négy év elteltével Zidane-ék megint ott voltak a döntőben Olaszországgal szemben, amit aztán elveszítettek (büntetőpárbaj után).

Dél-Afrikában megint jött egy mélypont, akkor is csak a csoportkörben léphettek pályára, s akkor se nyertek meccset. A csapat gólt sem rúgott, híre ment az öltözőbeli veszekedéseknek, Anelkát pedig - akit a Mexikó elleni mérkőzésen lecserélt a kapitány, s ezért obszcén szavakkal illette Domenechet - azonnali hatállyal hazazavarták a tornáról.

Nem csoda, hogy országos ügy lett az égésből, hazaérkezvén az akkor regnáló Sarkozy elnök magához kérette Thierry Henryt, a szövetségi kapitányt menesztették, a labdarúgó szövetség elnöke pedig lemondott.. Dél-Afrikában egyébként nem csupán a franciák mondtak csődöt, hanem az olaszok is.

Pedig ők négy évvel korábban elhódították a trófeát, s a védelem tengelyében az Aranylabdás Cannavaro állt, de csak két 1-1-es döntetlenre futotta az erejükből Paraguay és Új-Zéland ellen, Szlovákiától pedig vereséget szenvedtek (2-3).

S most itt a spanyol tragédia. De azért, mint fentebb láthattuk, a nagy futballnemzetek négy év alatt képesek talpra állni, és helyüket visszavenni. Csak mifelénk tart a tetszhalál évtizedekig.