Az ikon, a művész és a gerilla volt a nyerő

Három különböző típusú játékos, három nagy egyéniség, három született tehetség vívta ki tegnap a meccs embere címet. Egyikük leáldozó, a másikuk épp most születő csillag, a harmadik meg elnyűhetetlen.

A spanyolok ikonja, David Villa alighanem utoljára öltötte magára a válogatott vörös mezét. Harminckét évesen eleve úgy érkezett Brazíliába, hogy ez lesz játékos karrierjének hattyúdala. A további válogatottságot lemondta, s a hírek szerint elhagyja a spanyol bajnokságot is, levezetésként Amerikában játszik még egy-két évet. De Brazíliába még eljött, hiszen a világbajnokságokon neki mindig nagyon ment.

Nyolc éve négy meccsen három gólt szerzett, négy évvel ezelőtt pedig már biztos tagja volt a világbajnok együttesnek : hét mérkőzésen ötször volt eredményes. Ehhez képest Del Bosque most csak negyedik csatárnak jelölte Diego Costa, Pedro és Fernando Torres mögött. Elfogadta. Nem pörölt.

Az első két meccsen a kispadról nézte végig társai szenvedését, majd amikor eljött az ő ideje - sajnos már egy tét nélküli meccsen, a kiesők rangadóján -, felejthetetlen alakítást nyújtott. Mintha csak az általa elképzelt futball memoárját írta volna meg. Könnyed volt, elegáns, csillogtatta tecnikai tudását. Sarkazásos gólját pedig együtt fogják emlegetni Rabah Madjerével. Ez volt az 59. gólja a válogatottban. S több már nem lesz. Talán ezért fakadt sírva ott a kispadon, lecserélése után. A búcsú mindig fájdalmas.
+++

Embernek maradni a legfeszültebb szituációkban is. A brazil futballzsenik ezt tudják, mert ezt tanította meg nekik az élet. Sokan talán észre sem vették, hogy amikor hétfőn a hazai válogatott csapat kifutott melegíteni, egy kerekes székes szurkoló ott a pálya szélén arra kérte Thiago Silvát, állna neki modellt, hadd fotózza le. S olyasmi történt, amit a mozgássérült szurkoló álmaiban sem tudott volna elképzelni.

A csapatkapitány Silva odavezényelte az egész csapatot, s mind a tizenegyen fotózkodtak a boldog szurkolóval. Sőt, beszédbe elegyedtek vele, s csak azután tértek vissza a pályára melegíteni. Egy sorsdöntő mérkőzés előtt. Amelyen Brazília, ad absurdum, ki is eshetett volna a csoportjából.

Az intermezzo nem kizökkentette, hanem inkább inspirálta a csapatot. Neymar, a brazil labdaművész előbb könnyed bokamozdulattal továbbított egy lekezelhetetlennek tűnő beadást a bal alsó sarokba, majd lövőcselek után, az egyik kameruni védő lába között lőtte el a labdát, amely aztán a jobb alsóban kötött ki.

A Művész - ne felejtsük, 21 éves - nem roppant össze a felelősség súlya alatt. Egy egész ország tőle várja álmai beteljesítését, a világbajnoki trófea megszerzését. De ez a várakozás őt nem bénítja le. Ember marad a legfeszültebb pillanatokban is.
+++

A mexikói csapatkapitányt, Rafael Márquezt az Isten is védőnek teremtette. Fizikai felépítése, ritmusérzéke, kiváló fejjátéka elsősorban arra predesztinálja, hogy elvegye a labdát az ellenfél csatáraitól, hogy lerombolja támadásaikat.

Rafa Márquez azonban - aki hosszú játékospályafutásából 14 évet Európában töltött, négyet a Monacóban, hetet a Barcelonában, majd Thierry Henryval együtt a New York-i Red Bullshoz igazolt, utóbb pedig már otthon a León csapatában játszik - olyan, mint valami gerilla, szeret ismeretlen helyekre kalandozni.

Gyakran tűnik fel az előretolt csatár posztján, különösen pontrúgások idején, ahol aztán kamatoztatja nem mindennapi fejjátékát. Emlékszünk a 2006-os világbajnokságra? Ő lőtte az első gólt az argentínok elleni nyolcaddöntőben. Vagy a legutóbbi világjátékokra, ahol a hazai csapat, Dél-Afrika ellen volt eredményes a mérkőzés utolsó percében, s ezzel a góllal egyenlített Mexikó.

Most pedig a horvátok ellen szerzett fejesgóllal, illetve egy gólpasszal segítette csapatát a csoportküzdelmekből továbbjutni. Ő az egyetlen mexikói futballista, aki három világbajnokságon is gólt szerzett a válogatottban. Védőként. Egy gerilla számára persze nincs lehetetlen.