Matt Dillon: a mozi inkább a tárgyakra figyel

Matt Dillon a nyolcvanas évek “ James Dean”-je ötvenéves és hosszú pálya áll mögötte olyan rendezőkkel,mint Francis Ford Coppola, Arthur Penn, Gus Van Sant, Cameron Crowe...

A színésszel a TaorminaFilmfest-en beszélgetett a fesztivál művészeti vezetője és a főleg fiatalokból álló lelkes közönség. Dillon, aki a vásznon jó és rossz embereket is megszemélyesített, elmondta, hogy a filmben az számit, hogy érdekes szereplők legyenek.

„Nem kell, hogy feltétlenül szimpatikusak legyenek, nem kell tetszeniük a közönségnek, hitelesnek kell lenniük. Nem azért választottam ezt a mesterséget,hogy reflektorfénybe kerüljek,hanem,hogy a tükröt a közönség felé fordítsam és abban tükröződjön az élet valósága. Amikor rendeztem, akkor is az volt a szándékom,hogy a néző láthassa és legalább részben felismerhesse önmagát.”

Dillon szerencsésen kezdte pályáját. Kis szerepek után Coppola Kívülállók című filmjében mutathatta meg igazán tehetségét 1983-ban.

„Coppola egy istenség volt. Mi fiatalok imádtuk és teljesen a hatása alatt álltunk. Álom volt vele dolgozni - áradozott a múltat felidézve - A legfontosabb dolog, amire megtanított,hogy higgyek abban, amit csinálok. Akkoriban nagyon impulzív volt, a forgatás alatt döntötte el, hogy megcsinálja a Rablóhalat, ugyancsak S.E. Hinton művéből. A nagy művészek lopnak, vagy legalább is kölcsön vesznek. - mondta mindig. És állandóan bizonyította,hogy nagyon tiszteli a mozit és nagyon ismeri ezt a művészetet A Kívülállókban az ötvenes évek légkörét akarta visszahozni, egy patinás fotográfiát. A Rablóhal viszont azért tetszett neki, mert lehetővé tette számára, hogy művészfilmet csináljon, az apjának ajánlotta, testvérekről szóló történet volt. A családi kötelékek állandó részei voltak Coppola filmjeinek.”

A mozi, véleménye szerint, úgy változott, ahogy a világ. “ Ma senki sem visel arany karórát, mert az időt mindenki a mobilján nézi meg. A technológiának, a speciális effektusoknak és a 3D-nek nagy szerepe volt ebben a változásban. Paul Newman ezt már sok évvel ezelőtt megértette. Egyszer azt mondta nekem: a hetvenes évek szupersztárjai két robot és egy cápa voltak. Nyilvánvalóan Spielberg filmjére és a Csillagok háborújára utalt. Ma a mozi több figyelmet szentel a tárgyaknak, mint az embereknek. Szerencsére még létezik a művészfilm, amelyben a központban emberi lények és történeteik állnak.”

Arra a kérdésre, hogy mi a véleménye arról, hogy a tévésorozatok a színészgárdát és a minőséget illetően is képesek konkurálni a szuperprodukciókkal, így válaszolt: „Jó véleményem van. Magam is csináltam egyet. Ma a mozi sok érdekes terméket ajánl, de a szórakoztatás áll nála az első helyen. A televízió csábítóbb. Most fejeztem be egy minisorozatot a Fox számára,a címe Wayward Pines, egy titokzatos dráma Blake Crouch regényéből, félúton van a Lost és a Twin Peaks között. A rendező Night Shyalaman. Én Ethan Burke nyomozó vagyok benne, akinek két szövetségi ember eltűnésében kellene nyomoznia,de egy autóbalesetben elvesznek az irataim, senki nem ismer fel és nem tudok kommunikálni. Pszichológiai dráma a sci-fi határán. Egy kicsit Stephen King stílusában”.

A 2002-es Szellemek városa rendezése után Matt Dillon most újra visszatér a kamerához, egy dokumentumfilmet készít, a jazz szerelmeseként a zenéről. „A negyvenes évek egyik nagy kubai énekeséről fog szólni,az afro-kubai zenéről. Egy ragyogó tehetségről, akire nagy hatással volt a korabeli amerikai jazz és saját iskolát alapított. Tíz évvel ezelőtt kezdtem kutatásokat végezni Mexikóban, ahol ő élt, aztán abbahagytam, de most folytatom. A dokumentum— filmben az a szép, hogy vissza lehet térni hozzá tíz év múlva is.”