A berni árnyék

Makacsul unom az Aranycsapat árnyékát. Nem szép, hogy ezt akkor mondom, amikor megint egyszer el kellene szomorodnom: ma hatvan éve, hogy Sebes Gusztáv tizenegye 3-2-es vereséget szenvedett a labdarúgó-világbajnokság berni döntőjében azoktól a németektől, akiket a csoportmérkőzéseken 8-3-ra megvert.

Hogy a magyarok akkor sorstragédiaként élték meg a kudarcot, érthető, hiszen maga a "szocialista" sport lett volna hivatott a leglátványosabban bizonyítani emez társadalmi rendszer magasabb rendűségét a rothadó nyugat felett. Az 1954-es össznépi csalódás az utolsó előtti csepp volt abban a pohárban, amely egyre csak telt Rákosi rendszerében. Az már viszont jellemző, hogy egy elvesztett futballdöntő miatt tört ki az első spontán tüntetés Budapesten. A szovjet szektor Berlinjében egy évvel korábban a melósok egészen más miatt mertek utcára vonulni.

Máig nincs válasz arra, miképp történhetett meg a berni skandallum, bár alighanem egyszerűen csak kikaptunk. Ami előfordul időnként, még ha a misztikus magyar néplélek orgazmusig hajszolt szenvedéstudata időtlen időkig hajlamos is keseregni rajta. Az viszont érthetetlen, miért nem tanult a politika szinte semmit a történetből. Hogy a sport - főképp a futball - bizonytalanul felhősödő ege alatt meglehetősen kétes elfoglaltság a politikai sütkérezés. Építsünk bár elszánt akarattal stadiont, ezeret.
Az Aranycsapat a háború utáni grundok poros nyomorában született, mint ahogyan a német is. Amit itt berni tragédiaként éltek meg, ott csodaként. Mentálisan fontosabb volt, mint a pénzreform, vagy az alkotmányozás. Onnan számítják a nemzet újjászületését. Innen meg a halálát. Megismételhetetlen pillanat volt, az biztos.