A Teremtő értelmezésében a nyelv feladata az igazmondás, ami előírja a hozzá rendelt felszíni struktúrákat. Az igazmondás az ember veleszületett közlésmódja. Ezt a nyelvet tanuljuk anyánktól, ezt a nyelvet tanítják az iskolákban, erre irányulnak a klasszikus nyelvtudomány kutatásai.
Látszatra a hazugság a megtévesztésig hasonlít az igazmondásra. Ám ez csak a látszat! A nyelv érzelmi-értékelő szerkezeteit vizsgáló résztudomány rendelkezik a hazugság leleplezésére szakosodott eszköztárral. Az alattomos nyelvi manipuláció rendszerint a szövegek érzelmi-értékelő és világismereti összetevőit támadja sikeresen. Kiváltképp a beszédpartneri bizalom, valamint az igazság kontrollálhatóságának elve bizonyul gyenge pontnak a hazugságtechnikákkal szemben. A huszonegyedik század mindenre kiterjedő mediatizációja pedig különösen jó táptalaja a populista törekvéseknek.
Tekintsünk egy szemléletes példát. A tanmesében a farkast kiáltó fiúnak az emberek kétszer adtak bizalmat. Feltételezték, hogy a fiú hiteles személy. Midőn látták, hogy híresztelései hamisak, megvonták tőle a bizalmat. Az igazság tehát akkor győzhet, ha azt az emberek képesek meglátni. A bizalom elve alapján hiszünk szüleinknek, tanárainknak, a MÁV menetrendnek, a politikusoknak. A világról szerzett tudást ezek a mediátorok közvetítik a gyermekeknek, tanulóknak, választópolgároknak. Ha a bizalom megrendül, a nyelv "elromlik". A bizalom alapját a beszélő hitelessége, illetve annak látszata képezi. Hosszú távon mikor tekinthető garantáltnak ez az erény? Ha a hallgató az igazság megismerésében, a mediátor pedig e szükséglet kielégítésében érdekelt.
Hazudni annyit tesz, mint igazságnak maszkírozott valótlanságot állítani. A hazug beszélőt az a remélt haszon motiválja, amely az emberek félrevezetéséből származik. A maszk megőrzését manipulációs technikák rendszere biztosítja, amelynek egyik példájaként tekintsük a farkast kiáltó fiú történetének korszerű változatát: a fiú által vezetett maffia a falu birkanyájának lenyúlásából él. Hogy ezt zavartalanul tehesse, a birkaállomány fogyásában bűnbaknak a farkast teszi meg. A igazságot sem a farkas, sem az emberek nem tudják feltárni, mert a közbeszédet a maffia tematizálja. A maszk elfogadhatósága tehát a kommunikációs csatornák kisajátításának köszönhető; így a beszélő képes tartósan fenntartani a tisztesség látszatát. Századokkal ezelőtt hasonló technikák révén tudott hosszú ideig uralkodni a geocentrikus világnézet.
Alapmotívum: a hatalomvágy
A politikai közbeszédben jól elkülöníthető a demokrata és populista szónok. Kiindulási alapunk tehát az elvi elkülöníthetőség. A demokrata szónok erényei az arisztotelészi értelemben vett erkölcsi tisztaság (ethosz), meggyőző erő (pátosz) és igazságfeltáró bölcsesség (logosz). A demokrata a közjó mellett érvel, vele azonosul. Nézeteit a valóságból vezeti le, érdekeit ehhez igazítja. Célja a világ objektív feltárása, az emberek tájékoztatása, meggyőzése a közjón való együttműködés érdekében. Ehhez keres támogatókat. Az embereket egyenrangú, autonóm gondolkodású partnereknek tartja. Az érvelő meggyőzés, a ráció vonalán halad, közlései explicitek. A hagyományosan magasztos fogalmakat (haza, szabadság, nép, magyarság) magáévá teszi, ugyanakkor a haladás, a reformok híve. A jogos kritikát elfogadja. Számára a vita a konszenzus kialakításának eszköze, tevékenységét szolgálatnak tekinti.
A demokrácia grammatikája azonos a jóhiszemű kommunikáció kooperációs szabályaival. Ennek értelmében a közlés legyen informatív, lényegre törő, hiteles, egyértelmű és udvarias. Érett demokráciákban a domináns közbeszéd célja az igazságosra, erkölcsösre, jogosra, szépre, hasznosra való rábeszélés, valamint az igazságtalanról, erkölcstelenről, jogtalanról, károsról, rútról való lebeszélés, mégpedig meggyőzés útján. A meggyőzés a beszélő és a hallgató részéről egyaránt tudatosan vállalt interakció. Egy demokratikus államban mindez akár intézményes formát is ölthet. Svédországban például van egy intézmény, az "Állampolgári Konzultáció", amelynek révén az embereknek lehetőségük van a véleménycserére. Így sokkal erősebb a politika civil kontrollja.
A populista szónok önmagából vezeti le a világot, közérdeknek álcázott önérdekből beszél, alapmotívuma a hatalomvágy. Számára az ethosz, pátosz és logosz nem más, mint maga a maszk. A magasztos fogalmakat leegyszerűsített szólamokba burkolja, amelyek a hívek előítéleteihez illeszthető tartalmat közvetítenek. Eszköze a féligazságokra épülő demagógia, mellyel a hallgatók érzelmi receptorait veszi célba. Beszédével sugalmaz, felbujt. A nép szószólójának adja ki magát, szociális érzékenységet mímel, nemzeti összefogást sürget. A népre való hivatkozás azonban nem más, mint a populista politikus trükkje, hiszen azt mindig ő mondja meg, mi "az emberek" akarata. A populista rétor paternalista: igyekszik kizárólagos jogot szerezni a családról, a népről, a nemzetről való gondoskodásra csakúgy, mint a hazafiság szerepkörére. A nemzeti szimbólumokat kisajátítja. A polgárok támogatását érzelmi politizálással, konyhakész eszmékkel szerzi meg. Önmagát magasztalja, ellenfeleit inszinuálja. A kritikát aljas kampányfogásnak minősíti, szemében a vita a gyengeség jele, az egység hiánya. Egyeduralomra tör, vezérimádatra nevel. Militáns kategóriákban gondolkodik és beszél. Híveit feltüzelt állapotban tartja, amelynek fontos kelléke az ellenségkép. A demagógiával fertőzött polgárnak nincs betegségtudata. Helyzete rosszabb a drogfüggőénél. Utóbbi ugyanis tud betegségéről, esetleg kezelteti is magát. A demagógiafüggő ember viszont szentül hiszi, hogy "igaz" nézeteket vall. Eközben szónokától nap mint nap várja a dezinformáció következő dózisait.
A huszadik század "szülte"
A görög demosz és a latin populus eredendően ugyanolyan semleges szavak, mint magyar megfelelőjük, a nép. Olyannyira így van ez, hogy az ókori görögöknél a demagóg még népet vezetni tudó szónokot, a demagógia pedig egyenesen a népvezetés tudományát jelentette. A szavak romlása az emberiség romlásának jeleként a későbbi korokban, főleg a huszadik században következett be. Így történt, hogy demagógián ma már a tájékozatlan tömegeknek hazugságokkal, féligazságokkal történő felbujtását, izgalomban tartását értjük, a demagóg pedig az a szónok, aki a fenti módon élősködik a nemzet testén. Célja nem a megismerés, hanem a hallgató tisztességtelen befolyásolása. A demagógia az érzelmekre, előítéletekre próbál hatni. Féligazságai révén szükségszerűen hazugságot tartalmaz. A demagóg elem a megnyilatkozásban premisszaként jelenik meg, amelyből a hamis konklúziót a hallgató "önállóan" vonja le "saját vélemény" formájában.
A populizmust a hol zseniális, hol pedig embertelen huszadik század termelte ki magából. A dolgok mai állása szerint a populizmus nem más, mint a demagógia stratégiája, a demagógia pedig a populizmus taktikai fegyvere. Ellenzéki szerepben a populisták azt terjesztik, hogy az elit az embereket elnyomja és kizárja a politikából. Céljuk az állami intézmények visszahódítása a "nép számára". Szónoklataik egyik fontos eleme a nemzetközi "karvaly tőke" elleni fellépés.
Az emberi agy elsősorban nem az igazság megismerésének, hanem az egyén érdekérvényesítésének szerve. Ebből fakadóan a nyelv elsőrendű funkciója sem az, hogy hűen ábrázolja a valóságot, hanem, hogy elősegítse az egyén érdekérvényesítését. Így válik érthetővé, hogy a populizmus nyelve szöges ellentétben áll a jóhiszemű kommunikációval. Maximái szerint a közlés legyen dezinformatív, lényegkerülő, hiteltelen, ködösítő, s ha kell, udvariatlan.
A populizmus maximái stratégiai és taktikai jellegűek: hatálytalanítsd, de legalább manipuláld az ethoszt, pátoszt és logoszt! Sajátítsd ki a kommunikációs csatornákat! Légy vezérelvű! Folytass érzelmi kommunikációt! Diszkreditáld az ellenfelet! Kommunikálj alacsony értelmi szinten! Alkoss új, militarizált nyelvet! A polgároknak tégy fel könnyen megválaszolható kérdéseket! "Kire szavaztok? Ránk, hazafiakra, vagy a nemzetáruló liberál-bolsevikokra?" Igaza van a költőnek: Egy nemzet akkor van veszélyben, amikor "az erkölcsöt posztuláló ész másodlagos az ösztönökkel szemben" (Babits).
A populista szónok rituális nyelve kizárja a dialógust. Liturgikus szövege sulykolja az általa hirdetett eszméket, erősíti a szónok világértelmezését. E közegben axiómának számít, hogy a szónok a tömeg véleményét mondja. Orwellnél az "újbeszél" (newspeak) nyelve, háttérben a Gondolatrendőrséggel, úgy van megkomponálva, hogy kordában tartsa a polgárok gondolatait. Napjaink gondolatrendőrsége maga a populista retorika, amely a célkeresztet a jóhiszemű kommunikáció Achilles-sarkára irányítja.
A populizmus igyekszik jól felismerhető, az ellenfeleket dehonesztáló szókészletet létrehozni. Vitapartner nincs, csak ellenség van. A politikai harc kiélezett szakaszában dominálnak a művelt társalgást sértő, a tisztességes beszélő álarcát teljesen nélkülöző szerkezetek. Működik a "papagálykommandó", a szólamok gépies sulykolása. Kedvenc eszköz a valótlansággal határos túlzás, az ellenfél démonizálása.
Rejtjeles üzenet
A populizmus grammatikája szövegszinten teljesedik ki igazán. Gyakori az alogizmus, az össze nem függő dolgok összefüggőként történő bemutatása. A populista beszéd gyakori manipulátorai a tendenciózus előfeltevés, a sugalmazott jelentés: "Miniszter úr, ön szerint mi az oka az életszínvonal csökkenésének?" A kérdés eleve tartalmazza az ártó szándékú állítást, hogy csökken az életszínvonal. "A brutális megszorítások felmérhetetlen károkat okoznak". A beszélő adottnak állítja be, hogy brutális megszorítások voltak. Előszeretettel manipulálnak dupla jelentésű mondatokkal. "A "Földön kívül is van élet" kijelentés jóhiszemű lehet, ha új tudományos feltevést ismertet. Másként állunk az "Európán kívül is van élet" kijelentéssel, hisz mindenki tudja, a vén kontinens határain túl is létezik anyagcsere, növekedés, szaporodás. A rutinos olvasó persze tudja, hogy rejtjeles üzenettel van dolga. Egy megelőző korban köztudott volt, hogy a politikai szövegnek mindig az ellenkezője igaz. Ma már kissé bonyolultabb az algoritmus.
A demagógia pusztító erejét demonstrálja, hogy kivédésére kevés példa akad: "Miniszter úr, mit kíván tenni, hogy a titkosszolgálat visszatérjen az alkotmányos keretek közé?" "Képviselő úr, ha ön tud valamit, ami alkotmányellenes volna, adja elő, de az ilyen alakoskodó kérdésfeltevés árt az ön tekintélyének".
A metafora kettős jelentése kikerülheti a hallgató mentális kontrollját, ezért kiváló eszköz a manipulációra. A rendszerváltás utáni többpólusú közbeszéd egyik metaforája szerint Magyarország = hajó, amelynek kapitánya van, viharba kerül, esetleg révbe jut. Az ellenzék szerint Magyarország = sprinter, aki hátránnyal indul, ólombetétes cipőben futtatják, előbb fel kell törnie a rázárt öltözőajtót, hogy egyáltalán rajthoz állhasson. A metonimia, is hatásos hangulatkeltő lehet: "Olaszliszka (= roma bűnözés) itt van közöttünk, és a bűnösöket el kellett engedni".
A populizmus képes a társadalom jelentős rétegeinek atavisztikus átnevelésére, az emberek egy része ugyanis fogékonyabb a gyűlöletre, megosztásra hajazó zsigeri indulatokra, mint a szeretet, összefogás érveire. Így aztán hiába vagyunk karnyújtásnyira a populizmus leleplezhetőségétől, a nyelvtudomány "pragmatikai csodafegyverének" várható haszna akár el is maradhat. Talán már csak Arisztotelészben bízhatunk, aki szerint az érzelmek ugyan megváltoztathatják az emberek ítéleteit, s így esendővé válnak, "az igazság és jog azonban természettől fogva erősebb az ellenkezőinél".
