A populizmus grammatikája

Publikálás dátuma
2014.07.05. 10:45
FOTÓ: Vajda József
A teremtéskor Isten nemcsak a világot, hanem a nyelvet is megteremtette. Amit teremtett, annak nevet is adott. "És nevezé Isten a világosságot nappalnak, és nevezé a setétséget éjszakának … És nevezé Isten a mennyezetet égnek … És nevezé Isten a szárazat földnek ... (Szent Biblia 5)". Aztán a nyelvet jóhiszeműen az emberre bízta: "elvivé [az állatokat] az emberhez, hogy lássa, minek nevezze azokat; mert a mely nevet adott az ember az élő állatnak, az annak a neve" (uo. 5-6). A hazugság nyelvét már az ember teremtette meg...

A Teremtő értelmezésében a nyelv feladata az igazmondás, ami előírja a hozzá rendelt felszíni struktúrákat. Az igazmondás az ember veleszületett közlésmódja. Ezt a nyelvet tanuljuk anyánktól, ezt a nyelvet tanítják az iskolákban, erre irányulnak a klasszikus nyelvtudomány kutatásai.

Látszatra a hazugság a megtévesztésig hasonlít az igazmondásra. Ám ez csak a látszat! A nyelv érzelmi-értékelő szerkezeteit vizsgáló résztudomány rendelkezik a hazugság leleplezésére szakosodott eszköztárral. Az alattomos nyelvi manipuláció rendszerint a szövegek érzelmi-értékelő és világismereti összetevőit támadja sikeresen. Kiváltképp a beszédpartneri bizalom, valamint az igazság kontrollálhatóságának elve bizonyul gyenge pontnak a hazugságtechnikákkal szemben. A huszonegyedik század mindenre kiterjedő mediatizációja pedig különösen jó táptalaja a populista törekvéseknek.

Tekintsünk egy szemléletes példát. A tanmesében a farkast kiáltó fiúnak az emberek kétszer adtak bizalmat. Feltételezték, hogy a fiú hiteles személy. Midőn látták, hogy híresztelései hamisak, megvonták tőle a bizalmat. Az igazság tehát akkor győzhet, ha azt az emberek képesek meglátni. A bizalom elve alapján hiszünk szüleinknek, tanárainknak, a MÁV menetrendnek, a politikusoknak. A világról szerzett tudást ezek a mediátorok közvetítik a gyermekeknek, tanulóknak, választópolgároknak. Ha a bizalom megrendül, a nyelv "elromlik". A bizalom alapját a beszélő hitelessége, illetve annak látszata képezi. Hosszú távon mikor tekinthető garantáltnak ez az erény? Ha a hallgató az igazság megismerésében, a mediátor pedig e szükséglet kielégítésében érdekelt.

Hazudni annyit tesz, mint igazságnak maszkírozott valótlanságot állítani. A hazug beszélőt az a remélt haszon motiválja, amely az emberek félrevezetéséből származik. A maszk megőrzését manipulációs technikák rendszere biztosítja, amelynek egyik példájaként tekintsük a farkast kiáltó fiú történetének korszerű változatát: a fiú által vezetett maffia a falu birkanyájának lenyúlásából él. Hogy ezt zavartalanul tehesse, a birkaállomány fogyásában bűnbaknak a farkast teszi meg. A igazságot sem a farkas, sem az emberek nem tudják feltárni, mert a közbeszédet a maffia tematizálja. A maszk elfogadhatósága tehát a kommunikációs csatornák kisajátításának köszönhető; így a beszélő képes tartósan fenntartani a tisztesség látszatát. Századokkal ezelőtt hasonló technikák révén tudott hosszú ideig uralkodni a geocentrikus világnézet.

Alapmotívum: a hatalomvágy

A politikai közbeszédben jól elkülöníthető a demokrata és populista szónok. Kiindulási alapunk tehát az elvi elkülöníthetőség. A demokrata szónok erényei az arisztotelészi értelemben vett erkölcsi tisztaság (ethosz), meggyőző erő (pátosz) és igazságfeltáró bölcsesség (logosz). A demokrata a közjó mellett érvel, vele azonosul. Nézeteit a valóságból vezeti le, érdekeit ehhez igazítja. Célja a világ objektív feltárása, az emberek tájékoztatása, meggyőzése a közjón való együttműködés érdekében. Ehhez keres támogatókat. Az embereket egyenrangú, autonóm gondolkodású partnereknek tartja. Az érvelő meggyőzés, a ráció vonalán halad, közlései explicitek. A hagyományosan magasztos fogalmakat (haza, szabadság, nép, magyarság) magáévá teszi, ugyanakkor a haladás, a reformok híve. A jogos kritikát elfogadja. Számára a vita a konszenzus kialakításának eszköze, tevékenységét szolgálatnak tekinti.

A demokrácia grammatikája azonos a jóhiszemű kommunikáció kooperációs szabályaival. Ennek értelmében a közlés legyen informatív, lényegre törő, hiteles, egyértelmű és udvarias. Érett demokráciákban a domináns közbeszéd célja az igazságosra, erkölcsösre, jogosra, szépre, hasznosra való rábeszélés, valamint az igazságtalanról, erkölcstelenről, jogtalanról, károsról, rútról való lebeszélés, mégpedig meggyőzés útján. A meggyőzés a beszélő és a hallgató részéről egyaránt tudatosan vállalt interakció. Egy demokratikus államban mindez akár intézményes formát is ölthet. Svédországban például van egy intézmény, az "Állampolgári Konzultáció", amelynek révén az embereknek lehetőségük van a véleménycserére. Így sokkal erősebb a politika civil kontrollja.

A populista szónok önmagából vezeti le a világot, közérdeknek álcázott önérdekből beszél, alapmotívuma a hatalomvágy. Számára az ethosz, pátosz és logosz nem más, mint maga a maszk. A magasztos fogalmakat leegyszerűsített szólamokba burkolja, amelyek a hívek előítéleteihez illeszthető tartalmat közvetítenek. Eszköze a féligazságokra épülő demagógia, mellyel a hallgatók érzelmi receptorait veszi célba. Beszédével sugalmaz, felbujt. A nép szószólójának adja ki magát, szociális érzékenységet mímel, nemzeti összefogást sürget. A népre való hivatkozás azonban nem más, mint a populista politikus trükkje, hiszen azt mindig ő mondja meg, mi "az emberek" akarata. A populista rétor paternalista: igyekszik kizárólagos jogot szerezni a családról, a népről, a nemzetről való gondoskodásra csakúgy, mint a hazafiság szerepkörére. A nemzeti szimbólumokat kisajátítja. A polgárok támogatását érzelmi politizálással, konyhakész eszmékkel szerzi meg. Önmagát magasztalja, ellenfeleit inszinuálja. A kritikát aljas kampányfogásnak minősíti, szemében a vita a gyengeség jele, az egység hiánya. Egyeduralomra tör, vezérimádatra nevel. Militáns kategóriákban gondolkodik és beszél. Híveit feltüzelt állapotban tartja, amelynek fontos kelléke az ellenségkép. A demagógiával fertőzött polgárnak nincs betegségtudata. Helyzete rosszabb a drogfüggőénél. Utóbbi ugyanis tud betegségéről, esetleg kezelteti is magát. A demagógiafüggő ember viszont szentül hiszi, hogy "igaz" nézeteket vall. Eközben szónokától nap mint nap várja a dezinformáció következő dózisait.

A huszadik század "szülte"

A görög demosz és a latin populus eredendően ugyanolyan semleges szavak, mint magyar megfelelőjük, a nép. Olyannyira így van ez, hogy az ókori görögöknél a demagóg még népet vezetni tudó szónokot, a demagógia pedig egyenesen a népvezetés tudományát jelentette. A szavak romlása az emberiség romlásának jeleként a későbbi korokban, főleg a huszadik században következett be. Így történt, hogy demagógián ma már a tájékozatlan tömegeknek hazugságokkal, féligazságokkal történő felbujtását, izgalomban tartását értjük, a demagóg pedig az a szónok, aki a fenti módon élősködik a nemzet testén. Célja nem a megismerés, hanem a hallgató tisztességtelen befolyásolása. A demagógia az érzelmekre, előítéletekre próbál hatni. Féligazságai révén szükségszerűen hazugságot tartalmaz. A demagóg elem a megnyilatkozásban premisszaként jelenik meg, amelyből a hamis konklúziót a hallgató "önállóan" vonja le "saját vélemény" formájában.

A populizmust a hol zseniális, hol pedig embertelen huszadik század termelte ki magából. A dolgok mai állása szerint a populizmus nem más, mint a demagógia stratégiája, a demagógia pedig a populizmus taktikai fegyvere. Ellenzéki szerepben a populisták azt terjesztik, hogy az elit az embereket elnyomja és kizárja a politikából. Céljuk az állami intézmények visszahódítása a "nép számára". Szónoklataik egyik fontos eleme a nemzetközi "karvaly tőke" elleni fellépés.
Az emberi agy elsősorban nem az igazság megismerésének, hanem az egyén érdekérvényesítésének szerve. Ebből fakadóan a nyelv elsőrendű funkciója sem az, hogy hűen ábrázolja a valóságot, hanem, hogy elősegítse az egyén érdekérvényesítését. Így válik érthetővé, hogy a populizmus nyelve szöges ellentétben áll a jóhiszemű kommunikációval. Maximái szerint a közlés legyen dezinformatív, lényegkerülő, hiteltelen, ködösítő, s ha kell, udvariatlan.

A populizmus maximái stratégiai és taktikai jellegűek: hatálytalanítsd, de legalább manipuláld az ethoszt, pátoszt és logoszt! Sajátítsd ki a kommunikációs csatornákat! Légy vezérelvű! Folytass érzelmi kommunikációt! Diszkreditáld az ellenfelet! Kommunikálj alacsony értelmi szinten! Alkoss új, militarizált nyelvet! A polgároknak tégy fel könnyen megválaszolható kérdéseket! "Kire szavaztok? Ránk, hazafiakra, vagy a nemzetáruló liberál-bolsevikokra?" Igaza van a költőnek: Egy nemzet akkor van veszélyben, amikor "az erkölcsöt posztuláló ész másodlagos az ösztönökkel szemben" (Babits).

A populista szónok rituális nyelve kizárja a dialógust. Liturgikus szövege sulykolja az általa hirdetett eszméket, erősíti a szónok világértelmezését. E közegben axiómának számít, hogy a szónok a tömeg véleményét mondja. Orwellnél az "újbeszél" (newspeak) nyelve, háttérben a Gondolatrendőrséggel, úgy van megkomponálva, hogy kordában tartsa a polgárok gondolatait. Napjaink gondolatrendőrsége maga a populista retorika, amely a célkeresztet a jóhiszemű kommunikáció Achilles-sarkára irányítja.

A populizmus igyekszik jól felismerhető, az ellenfeleket dehonesztáló szókészletet létrehozni. Vitapartner nincs, csak ellenség van. A politikai harc kiélezett szakaszában dominálnak a művelt társalgást sértő, a tisztességes beszélő álarcát teljesen nélkülöző szerkezetek. Működik a "papagálykommandó", a szólamok gépies sulykolása. Kedvenc eszköz a valótlansággal határos túlzás, az ellenfél démonizálása.

Rejtjeles üzenet

A populizmus grammatikája szövegszinten teljesedik ki igazán. Gyakori az alogizmus, az össze nem függő dolgok összefüggőként történő bemutatása. A populista beszéd gyakori manipulátorai a tendenciózus előfeltevés, a sugalmazott jelentés: "Miniszter úr, ön szerint mi az oka az életszínvonal csökkenésének?" A kérdés eleve tartalmazza az ártó szándékú állítást, hogy csökken az életszínvonal. "A brutális megszorítások felmérhetetlen károkat okoznak". A beszélő adottnak állítja be, hogy brutális megszorítások voltak. Előszeretettel manipulálnak dupla jelentésű mondatokkal. "A "Földön kívül is van élet" kijelentés jóhiszemű lehet, ha új tudományos feltevést ismertet. Másként állunk az "Európán kívül is van élet" kijelentéssel, hisz mindenki tudja, a vén kontinens határain túl is létezik anyagcsere, növekedés, szaporodás. A rutinos olvasó persze tudja, hogy rejtjeles üzenettel van dolga. Egy megelőző korban köztudott volt, hogy a politikai szövegnek mindig az ellenkezője igaz. Ma már kissé bonyolultabb az algoritmus.

A demagógia pusztító erejét demonstrálja, hogy kivédésére kevés példa akad: "Miniszter úr, mit kíván tenni, hogy a titkosszolgálat visszatérjen az alkotmányos keretek közé?" "Képviselő úr, ha ön tud valamit, ami alkotmányellenes volna, adja elő, de az ilyen alakoskodó kérdésfeltevés árt az ön tekintélyének".

A metafora kettős jelentése kikerülheti a hallgató mentális kontrollját, ezért kiváló eszköz a manipulációra. A rendszerváltás utáni többpólusú közbeszéd egyik metaforája szerint Magyarország = hajó, amelynek kapitánya van, viharba kerül, esetleg révbe jut. Az ellenzék szerint Magyarország = sprinter, aki hátránnyal indul, ólombetétes cipőben futtatják, előbb fel kell törnie a rázárt öltözőajtót, hogy egyáltalán rajthoz állhasson. A metonimia, is hatásos hangulatkeltő lehet: "Olaszliszka (= roma bűnözés) itt van közöttünk, és a bűnösöket el kellett engedni".

A populizmus képes a társadalom jelentős rétegeinek atavisztikus átnevelésére, az emberek egy része ugyanis fogékonyabb a gyűlöletre, megosztásra hajazó zsigeri indulatokra, mint a szeretet, összefogás érveire. Így aztán hiába vagyunk karnyújtásnyira a populizmus leleplezhetőségétől, a nyelvtudomány "pragmatikai csodafegyverének" várható haszna akár el is maradhat. Talán már csak Arisztotelészben bízhatunk, aki szerint az érzelmek ugyan megváltoztathatják az emberek ítéleteit, s így esendővé válnak, "az igazság és jog azonban természettől fogva erősebb az ellenkezőinél".

Szerző

Alföldi, a barikádharcos

Publikálás dátuma
2014.07.05. 10:37
Kortünet, hogy Alföldi Róbert barikádon találta magát FOTÓ: VAJDA JÓZSEF
A legértékesebb celebnek szavazták meg a héten Alföldi Róbertet a Forbes magazin magyar változatában. Egy héttel korábban rendezőként bemutatója volt a Magyar Állami Operaházban, abban az intézményben, amely a balett teljesítményét leszámítva, feljövőben van, de ahonnan mégiscsak kiszorult a legjobb magyar operarendező, Kovalik Balázs, és a legjobb magyar opera karmester, Fischer Ádám. Van annak némi pikantériája, hogy Alföldit, akinek a Nemzeti Színház éléről távoznia kellett, egy másik nagy nemzeti intézménybe meghívták dolgozni.

De már annak is volt pikantériája, hogy főszerepet vállalt egykor az újonnan felépült Nemzeti legelső előadásában, Az ember tragédiájában, Luciferként. Tette ezt akkor, amikor csak a sokadiknak felkért rendező, Szikora János vállalta a feladatot, és jó néhány színész nemet mondott, hosszú ideig tartó bojkottal tiltakozott az ellen, hogy nem Bán Ferenc legális pályázaton elfogadott, nagyszerű terve alapján húzták fel az épületet, hanem, igen finoman fogalmazva, funkcionálisan és ízlésében is erősen vitatható terv készült, a szakma megkerülésével. De Alföldi azt mondta, ő éppen akkor hozott volna politikai döntést, ha egy szakmai felkérésre nemet mond. És lássuk be, ebben is van logika. Meg hát pályája elejétől működik benne az "ide nekem az oroszlánt is" mentalitás, behappol minden arra érdemes feladatot, lázban égve dolgozik.

Mióta távoznia kellett a Nemzetiből, kilenc produkciót állított színpadra, és közben két teátrumban játszott is, ami azért abnormális. Feltehetően heveny munkaterápia, a tán soha be nem gyógyuló sebek gyógyítási kísérlete. De mindig is munkamániás volt, azt szokta mondani, hogy neki csak ez van, másnak ott a család, miegyéb, de ő istenigazából ebben éli ki magát. Tulajdonképpen pályája elejétől olyan nagyon azt sem tagadta, hogy bizonyos értelemben karrierista. Hírnevet akar, rengeteg nézőt, pénzt. Azóta a legdrágább rendezők hírében áll. 

Végzős főiskolásként Raszkolnyikovot adta a saját osztályával, ami kitelepült a veszprémi teátrumba, és a hőn vágyott tervek szerint ott a továbbiakban is együtt maradt volna, hiszen a két elsőrangú színészpedagógus, rendező, a szeretett osztályfőnökök, Horvai István és Kapás Dezső, ritka mód összekovácsolták az osztályt. A Bűn és bűnhődés előadása felkavaró volt, és az volt benne Alföldi, azon nyomban felhívta magára a figyelmet. Félelmetesen hiteles volt a zaklatott, idegzsába, túlmozgásos őrültsége. Kontrollálatlanul, csaknem megállíthatatlanul járt keze-lába. Tekintete lidércesre fordult. A később megölendő öregasszonnyal szembeni gyűlölete dermesztővé vált. Hátborzongatóan hihető volt, hogy gyilkol. A produkció túl jól sikerült, és a hatalom, meg a szakma áskálódói már akkor is résen voltak. Alaposan fejbe kólintották a sorból harsogó tehetséggel kilógókat.

Ez a fantasztikus csapat a következő bemutatóját már nem tarthatta meg Veszprémben, a Józsefvárosi Színházba szorult vele. És ott is irigylésre méltóan megmutatták mire képesek, a Vedd le a kalapod a honvéd előtt című irredenta, sematikus, egykori háborús propaganda darabot reparálták meg úgy, és adták elő zenés-táncos formában, hogy meg kellett pukkadni a röhögéstől. Visszájára fordították bugyuta sematikus hazugságait, és közben kaján lelkesedéssel figurázták ki a hatalmi gépezetet, mindazokat a fafejűeket, akik pozíciójukat tőlük féltették, és végül is sikerrel gátolták meg hosszabb távú közös működésüket. Próbáltak még együtt maradni a Játékszínben, de ez már vergődés volt. Valószínűleg nem volt elég kitartásuk, és nem is voltak még kellőképpen felvértezettek ahhoz, hogy szembe menjenek az árral. Tán ez volt Alföldi első kiűzetése a paradicsomból. Valami hirtelen abbamaradt, ami pedig veszett jó volt.

Lett helyette Vígszínház, ami elvileg a lehetőségek tárházát jelentette, feladata és sikere is volt, mégsem találta rögtön a helyét. A fiatalok vágyálom szerepében, Rómeóként például nem volt szenzációsan jó. A modernizált rendezésben bőrdzsekis vagányt kellett alakítania, és ez érezhetően nem állt hozzá közel. Akik ugyanis őt az utóbbi évek eseményei kapcsán egyértelműen kemény fickónak gondolják, félreismerik. Nagy, romantikus, olykor egyenesen sziruposságba hajló lelke keveredik éles szemű valóságismerettel. És ezt nem mutathatta meg Rómeóként, inkább divatos fiú volt, mint elmélyülő. A szinte mindenkit pofán csapó első rendezésében, a Trisztán és Izoldában viszont benne volt mindaz, ami ő maga. Stúdiókörülmények között is nagy, teátrális, festői látvány. (Nem véletlenül foglalkozik festészettel is.) Szélsőséges, csapongó érzelmek, már-már hatásvadászat, és akár a giccshatáron való lavírozás, de közben földhözragadtság és elemeltség is, akár ellentétek tobzódása, nyugtalanító emberi, társadalmi problémák. Harmadik, máig egyik legjobb rendezésében, a homoszexuálisok koncentrációs táborban való létezéséről szóló Hajlamban, már döbbenetes erővel beszélt a másságról, a kiszolgáltatottságról, a hatalmaskodó aljasságról.

Hogy második pályázása alkalmával sem kapta meg az éppen hogy csak ingadozó lábakon álló Új Színházat, az csupán részben múlt a hatalom, a döntéshozók gyávaságán. A szakma egyik meglehetősen befolyásos jelese is olyan felfújt szappanbuboréknak titulálta, aki két év múlva sehol se lesz. Persze ezt a véleményt alátámaszthatták reggeli műsorvezetései az RTL Klubban, amelyeknek országos ismertségét köszönheti, és amelyekben sok idétlen elem volt. De akadt bennük azért tartalom is, kezdetben ötletrohamok garmadája, majd a lanyhulás, elfásulás jelei mutatkoztak. Volt ereje kiszállni a mókuskerékből, ebből a műsorból, és amikor a Nemzeti direktora lett, volt mersze eltűnni a képernyőről.

Csinált egy nagyon karakteres, örökké beszédtémát adó, abszolút rólunk szóló Nemzetit. Élet, pezsgés volt abban a színházban, akkor is, ha valami nem jól sikerült. Politikai támadások középpontjává vált, olyanok is ágáltak ellene, akik a színház egyetlen előadását sem látták. Azzal pedig igazán kevés direktor dicsekedhet, hogy annyira fontossá vált a személye, hogy még tüntettek is ellene. Egyáltalán nem barikádharcos lelkület, de odaállították a barikádra, így kényszerűen vállalta ezt a szerepet, ami nem belőle fakad, hanem kortünet.

Végül méltatlan körülmények között, de felemelt fejjel távozott a Nemzetiből. Utolsó két rendezése, a Platonov a Radnóti Színházban, és az Íphigeneia Tauriszban az Operaházban, mutat oroszlánkörmöket, de jelzi a kifáradás jeleit is. Elképzelhető, hogy büntetlenül neki sem lehet ennyit dolgoznia. Az Átriumban a jövő héten bemutatásra kerülő, nyilván majd felhördülést is kiváltó, Őrült nők ketrecének előadását, a buzizó kormányhivatalnoknak ajánlotta, akinek szavai arra ösztökélték, hogy immáron nyílt sisakkal is vállalja a másságát. Tisztában van vele, hogy lassan mindazok másnak minősülnek, akik nem a központi akaratot szajkózzák.

És tudja, hogy művészi feladata ez ellen tiltakozni, amíg csak lehet.

Szerző

Az életért menetelni kell?

Publikálás dátuma
2014.07.05. 10:28
FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES
Jugoszlávia, illetve a Vajdaság megszállásának és a szerb lakosság kitelepítésének 73. évfordulóján a magát őshonosnak tartó szerb kisebbség tagjai úgy érzik, az őket ért igazságtalanságok vetekednek a fasizmus más áldozatainak sérelmeivel. A zsidók, a cigányok, a börtönbe és koncentrációs táborokba hurcolt antifasiszta ellenállók mellett megannyi szerb áldozata is volt a Horthy-rezsimnek. Megpróbáltatásaikért, családtagjaik pusztulásáért nem lehet minden felelősséget a németekre kenni. Úgy érzik, ha nincs más mód felhívni a kormány figyelmét e problémára, kénytelenek lesznek megszervezni az Élet Menetét Szabadka-Zomborból, illetve Budapestről Barcsra.  

A rendszerváltozás után a Horthy-kultusz újraértelmezésének számos eleme már korábban, az Antall-kormány idején felbukkant, az uralkodó elit kimondva-kimondatlanul valamiféle követendő példának igyekszik feltüntetni azt, noha tagadhatatlan, hogy a Horthy-korszak a születése pillanatától a rasszista illetve revizionista politika kiépítője volt. Egyet kell értenem Romsics Ignác akadémikussal: "Mert ha formális szerződés értelmében nem is voltunk szövetségesei Németországnak, a gyakorlatban kétségkívül azok voltunk. Már az 1938 és 1941 revíziós sikereket is német támogatással értük el, és 1941 áprilisától a német hadműveletekben is aktívan részt vettünk. Senki sem tagadhatja, hogy a Horthy-Magyarország mindaddig - tehát a megszállásáig - Németországnak nem áldozata, hanem a támogatója volt." Feltesszük a kérdést: kik voltak a Vajdaság megszállói? Horthy-fasiszták, vagy Magyarország? Szerintünk magyarok, akik akkor a fasiszta berendezkedés rendje szerint élték az életüket.
Barcson 1941-ben internáló tábort létesítettek, ahová a zombori és szabadkai járás szerb településeinek lakóit gyűjtötték össze. Hét hónap alatt a borzalmas körülmények miatt hatvannyolc idős ember és gyerek pusztult el.

Gyerekek, öregek temetője

Ezeket az internáló táborokat joggal nevezték el a gyermekek és öregek temetőjének. 2012-ben elkészült a barcsi lágerben elhunyt internáltak emlékművének terve, amelyet jóváhagyásra elküldtek a barcsi polgármesternek. A hivatal a HM Társadalmi Kapcsolatok és Háborús Kegyeleti főosztályának vezetőjéhez fordult, hogy járuljon hozzá az emlékmű elhelyezéséhez. A HM illetékese először a temető kezelőjétől kért véleményt, a Szalai és Társa Temetkezési Bt. az alábbi választ küldte a minisztériumnak: "A barcsi, Béke úti temető VIII. szakasz IV. sor 9. sz. alatti sírhely mint "Jugoszláv emlék" van nyilvántartásba véve. A sírba jugoszláv katonák vannak eltemetve. Hozzájárulunk ahhoz, hogy a síron emléktábla legyen felállítva. Barcs, 2012. 06. 25. Tisztelettel: Drukóczky Irén".

Ezt a választ nem találta kielégítőnek dr. Töll László alezredes, a HM illetékese, ezért értesítette a barcsi Polgármesteri Hivatalt: tudomásuk van arról, hogy a meglevő sírban a barcsi táborban elhunyt három ember nyugszik, köztük talán egy német katona is, de hogy a többi 61-63 táborlakó hol van eltemetve, azt senki nem ismeri. Pedig ha ezt valakinek, a HM említett főosztályának ismernie illene, ám az illetékeseknek nem ez volt fontos, csak az, hogy a sírba esetleg eltemették-e az a bizonyos német katonát is. Ezért előírták, hogy fel kell venni a kapcsolatot a német háborús sírokat gondozó Népi Szövetséggel, amelyet a Polgármesteri Hivatal levélben megkeresett, de választ nem kapott.
A barcsi áldozatok emlékműve körüli bonyodalmak itt kezdődtek.

A barcsi és sárvári táborokról filmet készítettünk, forgatás közben bejártuk Barcs várost és a volt láger helyszínét, felkerestük Zombort és Szabadkát, illetve a köztük lévő szerb településeket, ahonnan internálták a szerbeket. A helyiek azt kérték, hogy a HM illetékes főosztályán próbáljuk megsürgetni az emlékmű elhelyezésének engedélyezését. Találkoztunk a Szerb Országos Önkormányzat egyik elnökhelyettesével, valamint a fővárosi Szerb Önkormányzat elnökével, velük együtt kerestük fel a barcsi Polgármesteri Hivatalt. A polgármesterrel nem tudtunk találkozni, ezért az alpolgármesterrel tárgyaltuk meg az emlékmű elhelyezésével kapcsolatos kérdéseket. Nem zárkózott el az ötlettől, mert mint mondta, a hivataluk kitűnő és szoros baráti kapcsolatban áll a zombori Polgármesteri Hivatallal, s kezdettől fogva támogatták az emlékmű elhelyezését és felavatását.

Sírgyalázás volna?

Igyekeztünk tisztázni a temető kezelőjének levelében felmerült pontatlanságokat. Kiderült: a sírhelyet valóban úgy jelölik, mint "Jugoszláv emléket", ugyanis a háború után az összes jugoszláviai vonatkozású emlékművet így nevezték el. Jugoszlávia akkor még létezett. De cáfolták azt az állítást, hogy a sírba jugoszláv katonákat temettek volna, később az igazolást kiadó Druskóczy Irén is elbizonytalanodott e kérdésben. Mint mondta, "ő ezt csak hallotta", de írásos dokumentumokkal nem tudja megerősíteni. Valótlan az a feltételezés is, hogy az említett sírba eltemettek volna egy német katonát, ugyanis történelmi tény, hogy Barcson nem voltak németek. Ha esetleg egy Horvátországból elmenekült német katonát valaki lelőtt volna, a barcsi polgárok akkor sem temettek volna a három szerb internált mellé. Ez sírgyalázás lett volna, és ilyet a barcsiak nem tehettek.

Ezek után ismét felkerestük dr. Töll László alezredest, a HM említett főosztályának vezetőjét. Vele és az egyik helyettesével, egy hadtörténésszel újra megvitattuk a barcsi emlékmű elhelyezésével kapcsolatban felmerült akadályokat. Látván, hogy nincsenek komoly ellenérvek, egyenesen megkérdeztem: mit kíván elérni? Akkor kibökte: a HM egy emlékművet szeretne felállítani Zombor belvárosban az I. világháborúban elesett hős magyar katonáknak.

Értetlenül fogadtuk, hiszen Magyarország és Jugoszlávia - illetve most már Szerbia - között meglevő egyezmények ezt a kérdést szabályozzák, s a két dolgot összekapcsolni nem lehet, mert semmi közük egymáshoz. Az I. világháborúban elesett magyar katonáknak van emlékművük Belgrádban, Zomborban négy is: kettő a katolikus temetőben, egy a pravoszláv, és egy a zsidó temetőben. Az I. világháborúban több tízezer magyarországi, bosznia-hercegovinai és horvátországi szerb származású katona harcolt az osztrák-magyar hadseregben Szerbia és Montenegró ellen. Kértük, ennek ellenére támogassa a HM, hogy a barcsi emlékmű avatásával együtt a mišićevói temetőben is állítsunk fel egy emléket az ott 1941-45 között eltemetett csángók és székelyek tiszteletére.

Emlékezni az áldozatokra

A 2013. augusztus 8-án írt levelében dr. Töll alezredes kiemelte: "A magyar fél nem zárkózik el a barcsi szerb emlékhely felújítására irányuló kezdeményezéstől, melyet azonban abban az esetben áll módunkban támogatni, amennyiben a szerb fél is támogatja a zombori magyar katonai emlékhely felállításával kapcsolatos elképzeléseinket". Az alezredes azt már nem merte leírni, hogy az emlékhelyet Zombor főterén szándékoznak felállítani, viszont kiderül a levélből, hogy az I. világháború idején a négy zombori temetőben összesen 962 katonát temettek el, köztük 335 magyar volt. A helyi pravoszláv temetőben egy szerb nyelvű emlékmű állít emléket az ott nyugvó 544 hősi halottnak. A levélből nem tudható, hol van eltemetve a hiányzó 83 katona. Ők feltehetően zsidók lehettek.

2013. szeptember 30-án egy újabb levelet írt a HM magas rangú tisztviselője, amiben kiemeli: "Kérem… mindazon dokumentumok megküldését, amelyek révén hitelt érdemlően bizonyítható, hogy az emlékművön feltüntetni szándékozott szerb áldozatokat ott is temették el." Mindez nehezen értelmezhető, hiszen a főosztályvezető tudja, hogy az említett sírban csak három internálótábori áldozat nyugszik, a többi 60-61 áldozat hollétét éppen a levél írójának volna kötelessége megállapítani, nem pedig az áldozatok hozzátartozóitól várni igazolást. dr. Töll kifejti: csak abban az esetben tud elvi támogatást adni a kérelmünkhöz, amennyiben a szerb fél is lehetővé teszi a kölcsönösség jegyében - tehát nem a két állam között meglévő egyezmények értelmében! - a már korábban is sürgetett I. világháborús magyar emlékhely létrehozását Zombor főterén.

Az alezredes annyira messzire megy, hogy kifogásolja az emlékmű feliratának két változatát is. "A barcsi gyűjtőtáborban elhunyt szerbiai internáltak 1941. VI. 1 - XII. 1", illetve a barcsi gyűjtőtáborban elhunyt bácskai internáltak 1941. VI. 1 - XII. 1" szöveget. A két felirat között a szerbiai és a bácskai szóban van különbség, egyébként a levélben mindkét szót kiemelten írták.
Mindkét levelet még tavaly elküldtük - más dokumentumokkal együtt - az Igazságügyi Minisztérium vezetőinek, de az illetékesek nem reagáltak. Sajnos a levelekre nem válaszol az Országos Szerb Önkormányzat és annak Heti Újságja sem.

A fasiszta népirtás földrajzi és időbeli határoktól független, és ezért egyetemes tanulságul szolgálhatna az emberiségnek. Nem szabad soha elfelejteni, hogy a gyilkosság, a gettósítás, a deportálás, a kisemmizés és különösen a népirtás az ember léthez való jogának megsértése. Nemcsak nekünk, életben maradottaknak és utódaiknak kötelessége ez, hanem minden tisztességes embernek is.
A szomorú múltat nem szabad átengedni az időnként szándékosnak tűnő felejtésnek.

Szerző