De már annak is volt pikantériája, hogy főszerepet vállalt egykor az újonnan felépült Nemzeti legelső előadásában, Az ember tragédiájában, Luciferként. Tette ezt akkor, amikor csak a sokadiknak felkért rendező, Szikora János vállalta a feladatot, és jó néhány színész nemet mondott, hosszú ideig tartó bojkottal tiltakozott az ellen, hogy nem Bán Ferenc legális pályázaton elfogadott, nagyszerű terve alapján húzták fel az épületet, hanem, igen finoman fogalmazva, funkcionálisan és ízlésében is erősen vitatható terv készült, a szakma megkerülésével. De Alföldi azt mondta, ő éppen akkor hozott volna politikai döntést, ha egy szakmai felkérésre nemet mond. És lássuk be, ebben is van logika. Meg hát pályája elejétől működik benne az "ide nekem az oroszlánt is" mentalitás, behappol minden arra érdemes feladatot, lázban égve dolgozik.
Mióta távoznia kellett a Nemzetiből, kilenc produkciót állított színpadra, és közben két teátrumban játszott is, ami azért abnormális. Feltehetően heveny munkaterápia, a tán soha be nem gyógyuló sebek gyógyítási kísérlete. De mindig is munkamániás volt, azt szokta mondani, hogy neki csak ez van, másnak ott a család, miegyéb, de ő istenigazából ebben éli ki magát. Tulajdonképpen pályája elejétől olyan nagyon azt sem tagadta, hogy bizonyos értelemben karrierista. Hírnevet akar, rengeteg nézőt, pénzt. Azóta a legdrágább rendezők hírében áll.
Végzős főiskolásként Raszkolnyikovot adta a saját osztályával, ami kitelepült a veszprémi teátrumba, és a hőn vágyott tervek szerint ott a továbbiakban is együtt maradt volna, hiszen a két elsőrangú színészpedagógus, rendező, a szeretett osztályfőnökök, Horvai István és Kapás Dezső, ritka mód összekovácsolták az osztályt. A Bűn és bűnhődés előadása felkavaró volt, és az volt benne Alföldi, azon nyomban felhívta magára a figyelmet. Félelmetesen hiteles volt a zaklatott, idegzsába, túlmozgásos őrültsége. Kontrollálatlanul, csaknem megállíthatatlanul járt keze-lába. Tekintete lidércesre fordult. A később megölendő öregasszonnyal szembeni gyűlölete dermesztővé vált. Hátborzongatóan hihető volt, hogy gyilkol. A produkció túl jól sikerült, és a hatalom, meg a szakma áskálódói már akkor is résen voltak. Alaposan fejbe kólintották a sorból harsogó tehetséggel kilógókat.
Ez a fantasztikus csapat a következő bemutatóját már nem tarthatta meg Veszprémben, a Józsefvárosi Színházba szorult vele. És ott is irigylésre méltóan megmutatták mire képesek, a Vedd le a kalapod a honvéd előtt című irredenta, sematikus, egykori háborús propaganda darabot reparálták meg úgy, és adták elő zenés-táncos formában, hogy meg kellett pukkadni a röhögéstől. Visszájára fordították bugyuta sematikus hazugságait, és közben kaján lelkesedéssel figurázták ki a hatalmi gépezetet, mindazokat a fafejűeket, akik pozíciójukat tőlük féltették, és végül is sikerrel gátolták meg hosszabb távú közös működésüket. Próbáltak még együtt maradni a Játékszínben, de ez már vergődés volt. Valószínűleg nem volt elég kitartásuk, és nem is voltak még kellőképpen felvértezettek ahhoz, hogy szembe menjenek az árral. Tán ez volt Alföldi első kiűzetése a paradicsomból. Valami hirtelen abbamaradt, ami pedig veszett jó volt.
Lett helyette Vígszínház, ami elvileg a lehetőségek tárházát jelentette, feladata és sikere is volt, mégsem találta rögtön a helyét. A fiatalok vágyálom szerepében, Rómeóként például nem volt szenzációsan jó. A modernizált rendezésben bőrdzsekis vagányt kellett alakítania, és ez érezhetően nem állt hozzá közel. Akik ugyanis őt az utóbbi évek eseményei kapcsán egyértelműen kemény fickónak gondolják, félreismerik. Nagy, romantikus, olykor egyenesen sziruposságba hajló lelke keveredik éles szemű valóságismerettel. És ezt nem mutathatta meg Rómeóként, inkább divatos fiú volt, mint elmélyülő. A szinte mindenkit pofán csapó első rendezésében, a Trisztán és Izoldában viszont benne volt mindaz, ami ő maga. Stúdiókörülmények között is nagy, teátrális, festői látvány. (Nem véletlenül foglalkozik festészettel is.) Szélsőséges, csapongó érzelmek, már-már hatásvadászat, és akár a giccshatáron való lavírozás, de közben földhözragadtság és elemeltség is, akár ellentétek tobzódása, nyugtalanító emberi, társadalmi problémák. Harmadik, máig egyik legjobb rendezésében, a homoszexuálisok koncentrációs táborban való létezéséről szóló Hajlamban, már döbbenetes erővel beszélt a másságról, a kiszolgáltatottságról, a hatalmaskodó aljasságról.
Hogy második pályázása alkalmával sem kapta meg az éppen hogy csak ingadozó lábakon álló Új Színházat, az csupán részben múlt a hatalom, a döntéshozók gyávaságán. A szakma egyik meglehetősen befolyásos jelese is olyan felfújt szappanbuboréknak titulálta, aki két év múlva sehol se lesz. Persze ezt a véleményt alátámaszthatták reggeli műsorvezetései az RTL Klubban, amelyeknek országos ismertségét köszönheti, és amelyekben sok idétlen elem volt. De akadt bennük azért tartalom is, kezdetben ötletrohamok garmadája, majd a lanyhulás, elfásulás jelei mutatkoztak. Volt ereje kiszállni a mókuskerékből, ebből a műsorból, és amikor a Nemzeti direktora lett, volt mersze eltűnni a képernyőről.
Csinált egy nagyon karakteres, örökké beszédtémát adó, abszolút rólunk szóló Nemzetit. Élet, pezsgés volt abban a színházban, akkor is, ha valami nem jól sikerült. Politikai támadások középpontjává vált, olyanok is ágáltak ellene, akik a színház egyetlen előadását sem látták. Azzal pedig igazán kevés direktor dicsekedhet, hogy annyira fontossá vált a személye, hogy még tüntettek is ellene. Egyáltalán nem barikádharcos lelkület, de odaállították a barikádra, így kényszerűen vállalta ezt a szerepet, ami nem belőle fakad, hanem kortünet.
Végül méltatlan körülmények között, de felemelt fejjel távozott a Nemzetiből. Utolsó két rendezése, a Platonov a Radnóti Színházban, és az Íphigeneia Tauriszban az Operaházban, mutat oroszlánkörmöket, de jelzi a kifáradás jeleit is. Elképzelhető, hogy büntetlenül neki sem lehet ennyit dolgoznia. Az Átriumban a jövő héten bemutatásra kerülő, nyilván majd felhördülést is kiváltó, Őrült nők ketrecének előadását, a buzizó kormányhivatalnoknak ajánlotta, akinek szavai arra ösztökélték, hogy immáron nyílt sisakkal is vállalja a másságát. Tisztában van vele, hogy lassan mindazok másnak minősülnek, akik nem a központi akaratot szajkózzák.
És tudja, hogy művészi feladata ez ellen tiltakozni, amíg csak lehet.
